Innocent
(ártatlan)
Egy élet...
Ez az, amit elvesztettem és amire most mindennél jobban vágyom. Semmim nincs... Se családom, se barátaim, se jövőm. Csak a múltam, ami néha mosolyt csal az arcomra, máskor pedig sírógörcsöm kiváltó oka. Lehet, hogy jogosan kaptam minden egyes pofont és lehet, hogy ezt érdemeltem, fogalmam sincs. Minden erőmmel azon vagyok, hogy változtassak sorsomon, ami egy magamfajta lánynak nem megy könnyen. Olyan ember senkinek nem kell, aki nem ért semmihez, nem jó semmire, egyszóval haszontalan. De próbálkozom... Elég már a hidegből, az éhezésből, a bűntudatból és minden egyes napból, amit az utcán töltök. Nem tudok mindent helyrehozni, mert lehetetlen, de amit igen, azért küzdeni fogok. Húsz éves vagyok, még előttem az élet és nem így akarom leélni! Mindenhol csak tócsa, sár és hideg. Az autók és az emberek jönnek-mennek, én pedig maradok a saját, nyomorúságos világomban.
- Vigyázz! - megéreztem egy erős szorítást karomon, ami visszarántott a járdára. Nekicsapódtam az idegen mellkasának, de szégyenemben nem mertem felnézni. Nem akartam hogy lássa arcom és észrevegye, mennyire gyámoltalan vagyok. Bár ez első ránézésre világos mindenkinek.
Szívem hevesen dobogott, elvégre fél centin múlt az életem.
- Köszönöm. - ezt az egy szót nyögtem ki halkan, majd megfordultam és próbáltam minél gyorsabban eltűnni, de lehetetlennek bizonyult. Az idegen nem akart elengedni, bárhogy próbálkoztam.
- Kérlek, nézz rám! - kezét állam alá helyezve próbálta megemelni fejem, de én tiltakoztam. El akartam menni, olyan helyen akartam lenni, ahol senki nem bánthat, ahol senki nem talál meg. Karomat igyekeztem kihúzni keze közül és nagy megkönnyebbülésemre megmentőm elengedett. - Ne félj tőlem, nem bántalak. - hangja simogatta lelkemet és bármennyire is akartam hinni neki, nem ment. Vásott cipőm orrát bámultam és kezeimmel szakadt pulóverem alját markolásztam. Megijedtem, féltem és remegtem. - Legalább a neved áruld el, ha már nem nézel rám. - próbált szóra bírni. Igyekezett csekély kommunikációt kialakítani köztünk, de én ebbe nem voltam partner. Szégyelltem magam azért, ahogyan kinézek, amilyen életet élek és hogy ide jutottam. A szégyenem nagyobb volt, mint bármi más. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, amit próbálkoztam legyűrni, hogy legalább azt az egy szót kinyögjem és végre egyedül lehessek. Hatalmas nehézségek árán, szólásra nyitottam számat.
- Lexi. - hangom erőtlen volt és olyannyira halk, hogyha nem figyelt rám, biztos nem hallotta. Szemeibe nézni még mindig nem mertem, cipőm pedig továbbra is érdekesebb elfoglaltság volt. De nem akartam többet az idegen közelében lenni. Megfordultam és most alaposan körülnéztem, csak úgy mentem át az út túloldalára. Szemem sarkából visszanéztem a helyre, ahol az előbb álltunk és Ő még mindig ott volt. Fogalmam sincs, hogy ki ő és miért akarta tudni a nevem. Nem tudom, hogy egyáltalán miért mentett meg és akart beszélgetni velem, de azt az egyet tudom, hogy tartozok neki. Biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom tudni meghálálni amit tett, de egy életre megjegyeztem.
Az én Megmentőm.
Ez az, amit elvesztettem és amire most mindennél jobban vágyom. Semmim nincs... Se családom, se barátaim, se jövőm. Csak a múltam, ami néha mosolyt csal az arcomra, máskor pedig sírógörcsöm kiváltó oka. Lehet, hogy jogosan kaptam minden egyes pofont és lehet, hogy ezt érdemeltem, fogalmam sincs. Minden erőmmel azon vagyok, hogy változtassak sorsomon, ami egy magamfajta lánynak nem megy könnyen. Olyan ember senkinek nem kell, aki nem ért semmihez, nem jó semmire, egyszóval haszontalan. De próbálkozom... Elég már a hidegből, az éhezésből, a bűntudatból és minden egyes napból, amit az utcán töltök. Nem tudok mindent helyrehozni, mert lehetetlen, de amit igen, azért küzdeni fogok. Húsz éves vagyok, még előttem az élet és nem így akarom leélni! Mindenhol csak tócsa, sár és hideg. Az autók és az emberek jönnek-mennek, én pedig maradok a saját, nyomorúságos világomban.
- Vigyázz! - megéreztem egy erős szorítást karomon, ami visszarántott a járdára. Nekicsapódtam az idegen mellkasának, de szégyenemben nem mertem felnézni. Nem akartam hogy lássa arcom és észrevegye, mennyire gyámoltalan vagyok. Bár ez első ránézésre világos mindenkinek.
Szívem hevesen dobogott, elvégre fél centin múlt az életem.
- Köszönöm. - ezt az egy szót nyögtem ki halkan, majd megfordultam és próbáltam minél gyorsabban eltűnni, de lehetetlennek bizonyult. Az idegen nem akart elengedni, bárhogy próbálkoztam.
- Kérlek, nézz rám! - kezét állam alá helyezve próbálta megemelni fejem, de én tiltakoztam. El akartam menni, olyan helyen akartam lenni, ahol senki nem bánthat, ahol senki nem talál meg. Karomat igyekeztem kihúzni keze közül és nagy megkönnyebbülésemre megmentőm elengedett. - Ne félj tőlem, nem bántalak. - hangja simogatta lelkemet és bármennyire is akartam hinni neki, nem ment. Vásott cipőm orrát bámultam és kezeimmel szakadt pulóverem alját markolásztam. Megijedtem, féltem és remegtem. - Legalább a neved áruld el, ha már nem nézel rám. - próbált szóra bírni. Igyekezett csekély kommunikációt kialakítani köztünk, de én ebbe nem voltam partner. Szégyelltem magam azért, ahogyan kinézek, amilyen életet élek és hogy ide jutottam. A szégyenem nagyobb volt, mint bármi más. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, amit próbálkoztam legyűrni, hogy legalább azt az egy szót kinyögjem és végre egyedül lehessek. Hatalmas nehézségek árán, szólásra nyitottam számat.
- Lexi. - hangom erőtlen volt és olyannyira halk, hogyha nem figyelt rám, biztos nem hallotta. Szemeibe nézni még mindig nem mertem, cipőm pedig továbbra is érdekesebb elfoglaltság volt. De nem akartam többet az idegen közelében lenni. Megfordultam és most alaposan körülnéztem, csak úgy mentem át az út túloldalára. Szemem sarkából visszanéztem a helyre, ahol az előbb álltunk és Ő még mindig ott volt. Fogalmam sincs, hogy ki ő és miért akarta tudni a nevem. Nem tudom, hogy egyáltalán miért mentett meg és akart beszélgetni velem, de azt az egyet tudom, hogy tartozok neki. Biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom tudni meghálálni amit tett, de egy életre megjegyeztem.
Az én Megmentőm.
