2. fejezet

Kevin

Másnap reggel szokásosan ébredtem, olyan fél tíz - tíz fele. Hál' isten a kávézót nem én nyitom, hanem Kevin és ennek örülök, így legalább addig alhatok, ameddig szeretnék, mert csak kettőre kell bemennem. Pár percnyi lustálkodás után kimásztam ágyamból és a fürdő felé vettem az irányt. Benn belenéztem a tükörbe és valahogy nem tetszett a látvány. Nagyon nehezen tudom összeszedni magam és én megértem, hogy két év mégis csak két év, de nem akartam elhinni, hogy ennyire igénytelennek nézek ki. Valahogy próbáltam magam mindig rendbeszedni, de ez az utcán lehetetlen. Mindössze csak egy ócska fésűm volt, amit használni tudtam. Ennyim maradt a régi életemből és egy plüss. Egy hópárduc. Kiskorom óta elkísér és ragaszkodom hozzá, eszmei értéke van. Még Apától kaptam pár évesen. Ez az egyetlen emlékem tőle, ami megmaradt és ami emlékeztet arra, hogy mekkora hülyeséget csináltam... Egy könnycsepp gördült le arcomon, amit követett több ezer. Sose fogom megbocsátani magamnak és valószínű, hogy soha nem fogok tudni megbékélni az életemmel. Én rontottam el, én tehetek róla és most iszom a levét. Alakulhatott volna máshogy is és most mennyivel jobb lenne minden...
- Szedd össze magad Lexie!! - tükörképemhez beszéltem és próbáltam megállítani szüntelenül folyó könnyeimet, de nem akart sikerülni. Egy kis hideg vízzel megmostam arcom, ami minimális segítséget nyújtott az adott pillanatban, de reménytelen

volt. Lenéztem kezeimre és a hegek, mik rendszertelenül helyezkedtek el alkaromon, emlékek voltak. Emlékek a két évről. Emlékek a rosszról és mindenről, amit el akarok felejteni. Bár ez lehetetlen. Sokan bámulják meg kezem a kávézóban, bátrabb kisgyerekek rá is kérdeznek, de én csak mosolyogva pillantok rájuk és próbálom nem elsírni magam. De múltkor túlságosan elgyengültem, mikor egy kisfiú megmagyarázta a sebhelyek jelentését. Nagyon meghatott vele és azóta is bennem kavarognak mondatai. Azóta mindennap betér a kissrác, nővérével együtt és minden egyes alkalommal megölelget. Mikor ránézek, a vidámságot és örömet látom rajta. Azt a boldogságot, amit gyerekként érez mindenki... de mélyebbről ismerem már és tudom, hogy nem boldog. Nem teljesen és ő nem érdemelte ezt. Egy kisgyerek, akinek még fogalma sincs a világról és már akkora fájdalmakat kellett átélnie, ami egy felnőtt ember számára is sok. És nem fizikai fájdalmakat... ilyenkor eszembe jut, hogy ő tud mosolyogni és önfeledten játszani. Nem mutatja a világnak, hogy nem él teljes életet, nincs meg neki mindene, amire szüksége van és mégis boldog. Hihetetlen és felfoghatatlan. Ő segített nekem megmutatni, hogy bármi történt is, tovább kell lépni és bár eszünkbe jut minden, erősnek kell maradnunk. Egy hat éves kisfiú, tele élettel és bölcsességekkel. Egy hat éves kisfiú, aki példakép.
Erőt vettem magamon és miután fogatmostam, valamint lófarokba fogtam hajam, visszamentem szobámba és próbáltam valami normális kinézetű ruhát találni. Sok választási lehetőségem nem volt... Miután beágyaztam és kiszellőztettem, átmentem a konyhába és csináltam magamnak egy szendvicset reggeli gyanánt. Tekintetem a rózsákra tévedt és elmosolyodtam. Már nem éreztem gondnak, hogy nem tudom, kitől kaptam. Csak egyszerűen .... talán boldog voltam egy pillanatra. Jó érzéssel töltött el, hogy valaki gondolt rám. Legyen az bárki.
Reggeli után kicsit rendbe szedtem a házat és beraktam egy adag mosnivalót a gépbe, majd miután ezzel megvoltam, felsöpörtem és felmostam, majd magamra kaptam a cipőm és ballonkabátom. Bezártam az ajtót, táskámba süllyesztettem a kulcsot és elindultam a kávézóhoz. Lassú tempóban negyed órás az út gyalog, ami nekem már csak két percnek tűnik. Elég hamar odaértem, beléptem, köszöntem Kevinnek, majd hátra mentem, leraktam a kabátom, felkötöttem a derekamra az egyenruha címszó alapján fekete combközépig érő kötényemet, majd visszamentem előre.
- Szia. Na hogy ment a lánykérés? - álltam be főnököm mellé, aki hirtelen hozzám fordult és magához ölelt. Olyan erősen szorított, azt hittem a lelket is kinyomja belőlem, de jólesett. - Akkor ezek szerint jól. Sugárzol és boldog vagy. Örülök nektek. - mosolyogtam rá. Egyszerűen le se tudta volna tagadni, hogy boldog. Szemei csillogtak, arcán száz wattos mosoly ékeskedett és ez engem is jó érzéssel töltött el.
- Lexie, el se tudom mondani, hogy ez milyen érzés. - kezdtünk el beszélgetni, miközben ő épp egy capuccinot készített, én pedig azon voltam, hogy az akkor érkezett sütiket kitegyem a helyükre. - Egyrészről megkönnyebbülés, mert igent mondott. Bevallom nagyon féltem, hogy máshogy alakul... De hál' isten nem. Másrészről meg hihetetlenül nagy öröm. Végre úgy érzem, hogy teljes az életem. - annyira jó volt őt hallgatni. Felnéztem rá, csodáltam de egyben irigyeltem is. Nekem ez a boldogság nem adatott meg. Nem igazán tudom milyen egy kapcsolat vagy hogyan működik. De ahogy ő meséli, olyan varázslatos és nem utolsó sorban, jó. Nekem jó részt csak rossz élményeim vannak.. - Bocsánat... - bűnbánó tekintettel nézett rám, én pedig meglepett arccal fordultam felé.
- Miért kérsz bocsánatot? Lemaradtam valamiről? - csodálkozva kérdeztem és továbbra sem értettem. Fél percre abbahagytuk a munkát és vártam a választ. Közben hallottam, hogy a kávézóban egyre többen lesznek és tudtam, sokáig nem lazsálhatunk.
- A múltad és a jelened.... ajj Lexie. Nem akarok hencegni neked. Tudom, hogy mindennél jobban vágysz egy normális és boldog életre. Meg is érdemelnéd már. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad vagy olyan érzésed legyen, hogy elnyomlak. Egyáltalán nem. Csak tudod... rajtad kívül nem igazán van olyan ember, akiben ennyire megbízok. Az, hogy fél éve rád találtam az utcán, nem csak a te életedet változtatta meg, de az enyémet is. Addig a pillanatig nem hittem volna, hogy lehetséges vagy hogy egyáltalán létezik olyan ember, mint te. Ártatlan, megbízható és sajnálatos módon... megkeseredett. Valahogy úgy éreztem, hogy rád bármit rád bíznék, még a legféltettebb titkaimat is. - éreztem, hogyha folytatja, akkor egy-két könnycseppnek utat kell, hogy engedjek. Még soha nem mondta el, hogy valójában miért is karolt fel és segített nekem. Azt hittem, hogy csak megszánt, erre kiderül, hogy ismeretlenül is bízott már bennem. - Mint az örökbefogadott húgom, olyan vagy nekem és nem akarlak bántani. Nem ezt az életet érdemled és azon vagyok, hogy segítsek. Szóval ha már zavar, hogy ennyit beszélek az én boldogságomról, csak szólj. Tudod, hogy Lori és a családom után te vagy a legfontosabb. - itt már nem bírtam tovább, kigördült egy könnycsepp. - Ne sírj picur. - magához húzott és szorosan körém fonta karjait. - Ha tehetném, ténylegesen a húgommá fogadnálak. Bár ha több mindent tehetnék, elérném, hogy boldogan élj valaki mellett. Kijárna már neked. - szemembe nézett és egy enyhe mosolyt küldött felém.
- Khm... - köszörülte meg a torkát az egyik vendég, mire odakaptuk fejünket, de én rögtön le is sütöttem szemeimet. Kevin ezt látta és tudtam, hogy rá fog kérdezni. - Egy hosszú kávét kérek két cukorral. - bólintottam és rögtön nekiláttam. Kevin addig előhívott pár blokkot, mert néhány vendég távozni szeretett volna. Én elkészültem a kávéval és leraktam a pultra az ismeretlen elé.
- Más valamit? - próbáltam őszinte mosolyt küldeni felé, de ma valahogy nem ment. Kevinnek is sikerült megsiratnia, ráadásul Ő is megjelent... újra. Vajon mennyit hallott a beszélgetésből? Eleget ahhoz, hogy leszűrje, nem élek fényűző életet?
- LEXIEEE !!! - ugrott hátamra a törpe, mire felkuncogtam. A visszatérő vendégeink már csak mosolyogtak rajtunk, de voltak olyanok is, akik megrökönyödve vagy éppen csodálkozva nézték a jelenetet. Beleértve a velem szemben helyet foglaló idegent is.
- Szia Mike. A szokásos lesz? - mosolyogtam rá, ő pedig heves bólogatásba kezdett és felült a pultra. - Aztán mesélj, történt veled valami érdekes? - kérdezősködtem, miközben a forrócsokiját készítettem, pont úgy ahogy szereti... egy kevés fahéjjal és jó sok cukorral.
- Képzeld... apával van egy alkunk. - kezdett bele a mesélésbe, majd körülnézett, hogy hallja-e valaki és mivel látta, hogy sokan vannak a kávézóban, a fülemhez hajolt és suttogni kezdett. - Azt mondta, ha egy hónapig én takarítom a szobámat, akkor elmegyünk nyáron nyaralni. - látszott szemeiben az izgatottság és hogy ez sokat jelentene neki. Tudtam, hogy betartja az alku ráeső részét, mert tisztában vagyok vele, hogy mióta az édesanyja meghalt, nem mentek sehova. Viszont Mike még gyerek és szüksége van egy kis szórakozásra ahhoz, hogy könnyebb legyen átvészelnie ezt az időszakot. Szeptemberben kezdi az iskolát, szerintem az édesapja rájött, hogy addig a lelkivilágát kicsit helyre kéne rakni, hogy sikerüljön neki a beilleszkedés és, hogy barátokat szerezzen.
- Igen!? Hűhaaa... akkor most makulátlan legyen ám a szobád! - leraktam mellé a forrócsokiját, ő pedig megfogta kezemet. Érdeklődve néztem rá, mire elmosolyodott. - Törpém. - magamhoz öleltem, ő pedig amennyire csak tudott, közel bújt hozzám. - Várj egy picit, kiszolgálok pár vendéget, utána visszajövök. - bólintott egyet, én pedig gyorsan beálltam a helyemre. Páran fizettek vagy sütit kértek és éppen letöröltem a pultot, mikor belém hasított a tudat... Ő még itt van. Szemem sarkából ránéztem és láttam, hogy elfogyasztotta kávéját.
- Hozhatok esetleg még valamit? - kérdeztem, miközben elvettem előle az üres csészét, azzal a céllal, hogy a mosogatóba teszem. Kék szemeivel rám nézett és láttam rajta, hogy gondolkodik. Valamit mondani szeretne, de nem tudja, hogy megtegye-e... idegesített, hogy nem tudom mi kavarog benne. Kíváncsian néztem rá, hogy megszólal-e, de nem tette. A koszos csészét a mosogatóba raktam a többi közé, majd engedtem vizet, gondoltam, elmosogatok.
- Miss Davis! - hallottam meg egy hangot, mire hátrafordultam. - Remélem nem veszi tolakodásnak, ha azt mondom, hogy zárás után szeretném kicsit jobban megismerni magát. - tekintete, kisugárzása és kiállása egyszerűen csak magabiztos volt. Egyszerre megnyugtató és mégis uralkodó. - Kilenc után az ajtó előtt. Addig is minden jót! - a pultra tette a pénzt, rám nézett, majd sarkon fordult és elhagyta a kávézót. Ez váratlan volt. Meglepődöttségemben csak álltam ott, mint egy zsák krumpli és néztem magam elé. Most ez!?
Kevin és Mike egyszerre álltak elém, de én csak bámultam előre. Nem voltam biztos benne, hogy ez tényleg megtörtént-e vagy csak képzeltem.
- Ez ki volt és mit akart? - Kevin hangja hozott vissza a valóságba, én meg csak megvontam a vállam.
- Tegnap este bejött miután elmentél, kért egy italt és tudni akarta a nevem. Megmondtam, majd fizetett és húsz font borravalót hagyott itt, amit beleszámoltam a tegnapi forgalomba. Este pedig kaptam egy csokor vörös rózsát és ma is megjelent. Szeretne este, zárás után jobban megismerni... - hadartam el mindent egy szuszra, ők ketten pedig figyelmesen végighallgattak. - De nem tudom mihez kéne kezdenem. Tudjátok nagyon jól, hogy nem igazán volt még dolgom pasikkal. Akivel volt is.... - hangom elcsuklott, mire Mike megfogta kezem és megrázta, jelezve, hogy ne gondoljak a múltra. Lemosolyogtam rá, majd segítség kérőn Kevinre néztem. Láttam, hogy átgondolja a helyzetet és vártam, mit mond.
- Szerintem ismerd meg. A kinézetéből megítélve, nem akar bántani és nincs benne rossz indulat. Egy találkozás. Ha nem szimpatikus, akkor otthagyod. Ő is megnyugszik, hogy elmentél vele és te is, hogy adtál magadnak egy esélyt. Lexie, még csak húsz éves vagy, mindjárt huszonegy. Nem gondolod, hogy meg kéne próbálnod? Csak egy lehetőség. Nem kötelező élned vele, de inkább azt bánd meg, hogy megtetted, mint azt, hogy nem. - szemeibe nézve gondolkodtam el szavain. Igaza van... végülis veszteni nem veszthetek vele.
- Köszönöm, hogy vagytok nekem. - picit megkönnyebbültem. Magamhoz öleltem mindkettőjüket, majd folytattuk a munkát ott ahol abbahagytuk. Mike elköszönt és mondta, hogy még jön estefelé. Megölelgettem és nyomtam egy puszit arcára, mire hatalmas mosolyt villantott. Nagyon szeretem ezt a srácot. Kevin mellett Ő az egyetlen, aki számít nekem.
Délután szinte megállás nélkül pörögtem. Rengetegen voltak ma, Kevinnel alig győztünk futkozni. De nem baj. Legalább egy sikeres napot zárhatunk. Előhoztam a felmosó vödröt, mert már csak ez maradt hátra, miközben Kevin a napi bevételt számolta. Nekiálltam a felmosásnak, minél hamarabb végezzünk és mehessünk haza pihenni. Elég gyorsan kész voltam vele, így hátramentem az öltözőbe és leültem egy székre. Szívem majd kiugrott a helyéről, kezeim remegni kezdtek és egyszerűen rám jött egy pánik roham. Körülbelül tíz perc múlva találkozóm van egy vadidegennel, aki semmit nem tud rólam. Semmit... és félek. Nem tudom, hogy álljak hozzá és az ő öltönyös, előkelő világához. Nem tartozom bele, nem érzem, hogy ott lenne a helyem.
- Lexie... - jött be Kevin és rámnézett. - Megjöttek érted. - ahogy kimondta, még idegesebb lettem. Odajött hozzám és leguggolt elém. - Kislány, nézz rám. - ujjaival állam alá nyúlva gyengéd erőszakkal kényszerített, hogy szemeibe nézzek. - Ne félj semmitől, nem fog bántani. Nem rossz minden ember! Ő nem úgy néz ki. Az én kedvemért kérlek.. csak egy próbát tegyél. Nem kell több, csak egy alkalom és a végére érezni fogod, hogy szeretnél-e többet vagy sem, mert abban biztos vagyok, hogy az a srác ott kinn, téged akar a barátnőjének. És ebben olyan biztos vagyok, mint hogy most itt vagyok veled. Kérlek Lexie.. - arcáról sugárzott az őszinteség, én pedig minden meggondolás nélkül rábólintottam. Megölelt bátorításképp, majd segített felvennem kabátom, összeszedtem táskám és már el is indultunk kifele. Ahogy megláttam őt az ajtó előtt ácsorogni... be kell, hogy valljam, tetszett a látvány. Kevin gyengéden oldalba bökött, elköszönt és még utoljára küldött egy bátorító mosolyt, majd kiléptem az ajtón...

1. fejezet

Chance

- Lexie, ma te zársz. - lépett hozzám főnököm, kezembe adta a kulcsokat és afféle 'nagy dolgot bízok rád' fejjel nézett szemembe. - Tudod mi a dolgod, ugye? - próbált meggyőződni arról, hogy rendben leszek-e, de nem értem miért aggódik. Nem ez lenne az első eset, hogy én zárom a kávézót.
- Nyugodj meg, máskor is rendben volt minden, nem? - rámosolyogtam, ő pedig bólintott, majd már el is tűnt. Igen sietősre vette a figurát, mert pár perc múlva öltönyben állt előttem egy nyakkendővel a kezében. Elnevettem magam, mire rájöttem, hogy nem tudja megkötni és a segítségemre vár. - Most komolyan Kevin!? Majdnem harminc éves vagy és nem tudsz nyakkendőt kötni? - próbáltam dorgálón ránézni, de nem ment. Mióta felvett ide úgy kezel, mintha a húga lennék és köszönettel tartozom neki. Lassan fél éve hogy neki dolgozok. Ezzel adott nekem egy lehetőséget a jobb életre. Neki köszönhetően van egy kis lakásom, ami bár nem egy királyi lakosztály, nekem mégis az otthont jelenti. Ha ő nincs, még mindig az utcán lennék.
- Lexie kérlek, ez egy büntetés a férfiaknak. Én is csak azért veszem fel, mert elhatároztam, hogy megkérem a barátnőm kezét. - szemeiben ott égett az a bizonyos tűz. Láttam rajta a szeretetet és a rajongást, mikor arról a bizonyos nőről beszélt. Láttam már, tudom kiről van szó és teljes mértékben egyetértek a kapcsolatukkal.
- Szurkolok! - biztató mosolyt küldtem felé, mire ő magához húzott, megölelt és fél másodperc múlva már ott sem volt. Ő az egyetlen olyan ember, akivel beszélek és akiben megbízok. Rajta kívül nincs senkim. Ez vicces, hiszen ő a főnököm, de mégse... Olyan, mintha a bátyám lenne. Tudja a múltam, ő talált meg az utcán és kért fel erre a munkára. Ő segített ezt a kis egyszemélyes lakást megtalálni és igazából neki köszönhetem azt, hogy egyáltalán emberi körülmények között élek és mozgok. Ha ő nem lenne, kitudja hol lennék...
Zárásig még volt egy órám, szóval nekiálltam kicsit rendbeszedni a helyet. Éppen letöröltem a pultot és felkaptam a tálcát, hogy a most megüresedett asztalról leszedem a poharakat és a sütis tányérokat, mikor az ajtó kinyílt, beengedve ezzel az üde, kellemes tavaszi levegőt. Odakaptam fejem és abban a pillanatban elejtettem a tálcát. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak...
- Jó estét! - ült le a vendég a pult előtt lévő székek egyikére és kezébe vette az itallapot. Gyorsan felkaptam a földről az előbb leejtett tárgyat és már vissza is álltam helyemre. Nem akartam elhinni. Tényleg ő az!? Személyesen? Bár.. feleslegesen izgulok ennyire. Nem hiszem, hogy megismer. Annyi emberrel találkozik nap, mint nap az utcán, hogy csak egy arc lehetek a sok közül. Lenyugtattam magam és elé léptem.
- Jó estét! Mit adhatok? - rámosolyogtam jó pincér módjára, mire rám emelte tekintetét. Szemei szó szerint megigéztek és csapdába ejtettek. Láttam bennük valami különös csillogást, mintha neki is rémlene valami, de nem biztos benne. Próbáltam másfele nézni, de nem ment.
- Egy Latte Machiatot extra cukorral legyen kedves. - hangja annyira lágy és mégis annyira férfias, hogy végigfutott a hideg hátamon, de jólesett. Órákig képes lennék elhallgatni.
Rögtön hozzáláttam és pár perc múlva a kész itallal álltam meg előtte. Szemeivel minden mozdulatomat végigkövette és magát nem szégyellve, elég rendesen végignézett rajtam. Nem vagyok gazdag és még csak plusz vagy felesleges pénzem sincs, így méreg drága ruháim szintén nincsenek, ami látszik. Az átlagos legalja. Egy sima farmer és fehér póló, fekete tornacipővel. Telefonom még nincs, mert a fizetésem elmegy az albérletre, rezsire és az ételre. Semmi luxust nem engedhetek meg magamnak, egyelőre. Majd később. Fizetés emelésre nincs szükségem, mert ennyi bőven elég, majd a sors diktálja, hogy hogyan tovább.
- Parancsoljon. Adhatok még valamit? - úgy tettem, mintha nem zavarna, hogy megbámult. Mintha ez teljesen rendben lett volna, pedig nem és továbbra is csak néz. Miért!? Miért tud zavarba hozni ilyen könnyen? Éreztem, ahogy a vér arcomba tódul és lesütöttem szemeimet.
- Igen. - határozott volt és hangjából érződött, hogy ő a főnök. - A nevedet, ha szabad kérnem. - még mindig nem néztem rá, megfogtam a pulton lévő rongyot és úgy tettem, mintha takarítanám a már amúgy is tiszta felületet.
- Lexie. - alig tudtam kinyögni, úgy éreztem magam, mint egy óvodás, aki dadog. - Lexie Davis. - végre sikerült egy kis erőt is vinnem hangomba, így azért tűrhetőbb volt. Még mindig nem pillantottam rá, csak törölgettem. Közben az egyik asztalnál jeleztek, hogy fizetnének, így előhívtam a blokkot és a brifkóval kezemben odasétáltam. Fizettek és kaptam borravalót is. Kevin olyan kedves velem, nem győzöm eléggé megköszönni neki... a borravalót nem kéri el tőlem, mint ahogy más főnök teszi az alkalmazottjaival. Az enyém lehet.
Végig éreztem, hogy az 'idegen' engem néz. Tekintete lyukat égetett hátamba. De nem akartam foglalkozni vele. Gyorsan leszedtem az asztalt és mivel ők voltak az utolsó vendégek az üzletben RAJTA kívül, így elővettem a seprűt, jelezve ezzel, hogy mindjárt záróra és szeretnék takarítani. Viszont vagy nem figyelt vagy nem akarta észrevenni. Nyugodtan ült tovább, iszogatott és telefonozott. Felsöpörtem a helyet és már fel is mostam, mikor ő jelzett, hogy fizetne. Előhívtam a blokkot és mikor leraktam elé, mondani akartam az összeget, de hirtelen egy hang se jött ki torkomon.
- Köszönöm Lexie Davis. A borravaló a tiéd. - felállt a pulttól és férfias kecsességgel sétált ki az ajtón. Az asztalon húsz font volt borravaló címszóval. Életemben nem kaptam ennyit és most miért? Ennyire látszik, hogy semmim sincs ? Mert ennyi borravalóra nem lehet azt mondani, hogy csupán csak kedvességből adta, ennek oka van. Viszont én ennyit nem akarok zsebre rakni. Oké, hogy az enyém, Kevin már sokszor győzködött, hogy nyugodtan tegyek el minden centet, amit kapok... de ezt nem. Én ezt nem. A pénzt is beleszámoltam az aznapi forgalomba, majd egy borítékba beleraktam és bevittem Kevin irodájába, behelyeztem a zárható fiókba. Miután magamra kaptam bézs színű, vékony kabátkámat, bekapcsoltam a riasztó rendszert és bezártam a kávézót. Kinn kellemes levegő volt, már érezni lehetett, hogy hamarosan itt a nyár.
Hazafelé végig csak agyaltam, szokásomhoz híven. Nem számítottam rá, hogy egyáltalán látom még őt valaha is.. bármikor. Erre tessék. És már a nevem is tudja. Bár nem értettem, hogy azt miért kérdezte meg, elvégre csak egy kávéra ült be és nem hiszem, hogy egy magamfajta lány érdekelné. Az ő öltönyös és jómódú világába egy nincstelen lány... hát, nem éppen tökéletes.
Hirtelen előtört belőlem a nevetés. Csak egy kávé volt és a nevem, de én már azon gondolkodom, hogy vajon akar-e tőlem valamit. Nevetséges. Nevetséges vagyok... és a lényeg, hogy senki nem nézett dilisnek az utcán. Mondjuk ez nem igazán érdekel. Általában nem foglalkozom azzal, hogy ki mit gondol rólam. Majd ha végigjárták az utam és mindenki megbotlott azon a kövön, amelyen én is, utána esetleg kinevethet és megcímkézhet, addig nem. Utálom, mikor valaki a kinézet alapján mond véleményt és lusta arra, hogy jobban megismerjen. Ezért nincsenek barátaim. Mindenkinek a szemében csak a sajnálatot és azt a szánalmas tekintetet látom. Erre pedig nincs szükségem. Egyedül is megoldok mindent, az élet már megtanított egy-két dologra és lehet, hogy nem vagyok boldog, de legalább két lábbal állok a földön és keményen dolgozok azért, hogy jobb legyen az életem. Innentől kezdve pedig más nem érdekel. Egyelőre csak a saját utam és jövőm egyengetése. Szeretném kicsit többre vinni és kijavítani a múltbéli hibáimat. Muszáj...
- Hát ez? - hajoltam le az ajtóm előtt és felvettem egy hosszúkás barna dobozt. Előhalásztam a lakáskulcsomat táskámból és miután kinyitottam az ajtót, beléptem a lakásba. A konyhába mentem és letettem az asztalra a csomagot. Kabátomat az egyik szék támlájára helyeztem, majd leültem a doboz elé. Levettem róla a kis cetlit és kinyitottam.

"Lexie Davis, 

A kilétem titok, 

Hogy miért? 

Majd megtudod! 

M. "

Összevont szemöldökkel tettem félre a kártyát és levettem a doboz tetejét. Hat szál vörös rózsából álló csokor volt benne. Elképedtem mikor megláttam. Egyszerűen gyönyörű volt a maga egyszerűségében. Rögtön kerestem neki egy vázát, megtöltöttem vízzel és beleraktam a virágokat. Nem akartam elhinni... még sose kaptam virágot és most? Ki és miért!? Egyfolytában ezen kattogott az agyam. Csak nem...? Az nem lehet. De más nem tudja a nevem Kevinen kívül, csak Ő... De hogyan és mégis ki ő?
- Ajjj... - nem hagyott nyugodni a gondolat. Ha ő az, akkor honnan tudja a címem? Nyomoz utánam? Vagy ki ő valójában? Miért nem tudok semmit? Kérdések sokasága, válaszok nélkül. Utálok tudatlan lenni. Rettenetesen. Ez az egyik legrosszabb érzés...
Úgy döntöttem, hogy most nem foglalkozom ezzel. Túl fáradt voltam ehhez. Ettem pár falat vacsorát, majd elmentem lezuhanyozni és amilyen gyorsan csak tudtam, bebújtam az ágyba. Egy ideig csak a plafont néztem és gondolkodtam. Sok ötlet fordult meg fejemben és nem tudtam, hogy mit képzeljek bele ebbe az egészbe. A kávézós jelenetbe, a virágokba és mindenbe. Furcsa, bár lehet, hogy csak nekem. Egy lány, aki majdnem teljes két évig élt az utcán... fogalmam sincs arról, hogy az ilyen helyzeteket hogy kéne kezelnem és mit kéne tennem. Új még ez az egész és félek.. félek, hogy ez nem valami jó kezdete, hanem pont ellenkezőleg. Túl sok rosszat kaptam már és a jövőben ezeket el akarom kerülni. Viszont Ő... úgy érzem, hogy jó. Hogy helyes lenne, ha kicsit több közvetlenséget mutatnék felé, de nem merem.
- Lexi... veled csak a gond van. - mondtam magamnak és hirtelen elgondolkodtam azon, hogy vajon egyáltalán normális vagyok-e? Magamban beszélek... kezdek begolyózni, azt hiszem...