14. fejezet

Never

/2 hét múlva/

" - Mark! - hallottam meg egy éles női hangot, ahogy leszálltunk a repülőről. Pár pillanat múlva arc is társult a hanghoz. Egy vékony, kecses és rendkívül szép hölgy várta Markot, aki láthatólag meglepődött, hogy itt látja. Mike köztünk lépkedett, fogta mindkettőnk kezét, de furán méregette a lányt. Ahogy közelebb értünk, valami olyan történt, amire álmaimban sem gondoltam volna. Az idegen csak úgy Mark karjaiba vetette magát és megcsókolta, bennem pedig hirtelen megállt az ütő. Kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétükben, a szívem hevesen vert és furcsa érzés kerített hatalmába. Azt hiszem, féltékeny voltam. Nem bírtam tovább nézni a jelenetet, fogtam a cuccaimat és elindultam ki a reptérről Mikeal együtt, aki időközben elengedte Mark kezét és csalódott fejjel vizslatta arcomat. 

- Gyere Manó, menjünk haza. - megkerestük a buszt, ami elvitt minket Mike családjához és már fel is szálltunk. Miután leültünk, próbált beszédre bírni, de nem sikerült neki. Egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék. Tudtam már az elején, hogy egy ilyen férfi soha semmit nem akarna tőlem és én hülye mégis belementem a játékaiba. Nem értem miért nem a barátnőjét vitte el magával Buenos Airesbe és akkor megspórolt volna egy összezuhanást számomra. Fogalmam sincs, miért érzem ilyen ramatyul magam miatta, elvégre senkim se volt... csak... egy ... barát. 

- Ne szomorkodj. - ölelt meg Mike, mire egy halvány mosolyt erőltettem arcomra, hogy egy kicsit megnyugodjon, rendben vagyok. De ez csak álca. Legszívesebben üvölteni lenne kedvem. - Megjöttünk. - segítettem leszállni neki majd a házukhoz igyekeztünk, ahol már apukája várt ránk. Mike rögtön a nyakába ugrott és meleg öleléssel köszöntötte. Joe közben rám mosolygott és tekintetével láttam, hogy Markot kereste, viszont hálát adtam érte, hogy nem kérdezett rá, hol is van pontosan. 
- Én megyek is, hagyom, had mesélhessen el mindent. - búcsúztam el tőlük, majd még egy utolsó ölelést adtam Mikenak. - Ne felejtsd el odaadni az ajándékot! - hatalmasat bólintott és egy nagy cuppanós puszival ajándékozott meg. Ahogy elengedett, elindultam haza. Nem volt hosszú az út, de épp elég volt arra, hogy újra Mark körül forogjanak a gondolataim és ha ez még nem lett volna elég, ott várt a lakásom előtt. Ahogy közelebb lépkedtem hozzá, láttam az idegességet szemeiben, de nem érdekelt. Velem ne játszadozzon senki. - Ne... ne mondj semmit. Egyszerűen nem vagyok kíváncsi rá. - nem hagytam szóhoz jutni, pedig láttam, hogy mondana valamit, de hidegen hagyott. - Menj és hagyj békén. Szállj ki az életemből és felejts el, sokkal jobb lesz így mind a kettőnknek. - kinyitottam az ajtómat és visszanéztem rá. - Viszlát Mark. - elköszöntem tőle és a lakásban a bejáratnak dőlve lerogytam a földre, miközben hangos zokogás tört fel belőlem." - emlékeztem vissza a két héttel ezelőtt történt dolgokra, mikor a főnököm, Kevin jött oda hozzám és elvette a kezemből a tálcát.
- Lexie, mióta hazajöttél, csak dolgozol és magadba fordultál. Nem bírom tovább, mi történt veled, amiről nem tudok!? Miért nem látogat téged az öcsém és miért nem találkozgattok? - bombázott kérdéseivel, de nem tudtam válaszolni rá. Nem tudtam mit válaszoljak. - Nem bújsz ki a válasz alól, felejtsd el. Zárjuk a kávézót úgy tíz perc múlva és az irodámban találkozunk! - amolyan "ha lelépsz, utánad megyek" fejjel közölte mindezt és tudtam, hogy el kell mondanom neki.
Letakarítottam az utolsó koszos asztalokat és felsöpörtem, amíg Kevin  a kasszát zárta és a napi bevételt számolta. Miután végzett, letörölte a pultot és helyükre rakta az utolsó csészéket is, én pedig elkezdtem felmosni. Ezért is szeretek vele itt dolgozni, mert munkamegosztás van és így sokkal hamarabb végzünk mindennel, ami azt is jelentette, hogy van még három egész percem és mesélhetek. Nagyot sóhajtva tettem a helyére a takarítóeszközöket és az öltözőbe mentem, hogy levegyem kis fekete kötényem és átcseréljem a cipőm. Miután úgy éreztem, hogy nem tudom tovább húzni az időt, átmentem a főnököm irodájába, ahol már tűkön ülve várt rám.
- Na akkor most mindent elmesélsz az elejétől a végéig. Semmit nem mondtál a kis kiruccanásotokról, arról, hogy mi van most köztetek és arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért vagy így összezuhanva. - vettem egy nagy levegőt miután leültem vele szembe és belekezdtem. Nem is ment olyan nehezen, hogy kiöntsem a szívem. Csak úgy dőlt belőlem a szó és úgy éreztem, hogy megkönnyebbülök. Szerintem fél órán keresztül csak én beszéltem és olyan érzés volt, mintha levegőt se kéne vennem. Tudtam, hogy Kevinben bízhatok és talán ezért is volt ilyen könnyű elmondani neki az egészet. Láttam rajta, hogy ideges lett és ezért is nem mertem hozzászólni miután befejeztem mondandóm, csak vártam. Hosszú percek teltek el úgy, hogy csak ültünk egymással szemben és egy szót sem szóltunk, aztán végül én törtem meg a csendet, mert már nem bírtam tovább.
- Mondj valamit, kérlek. Tudom, hogy a kórházas téma után sok minden történt velem, de ne haragudj rám, hogy nem mondtam el, de utána nem voltam Londonban aztán meg már nem is érdekelt az egész, csak mérges voltam. Magamra, Markra és úgy mindenre. - láttam, hogy tekintete kicsit megenyhül, de még mindig nem szólt egy szót se. - Keviiiin. - könyörgőre fogtam, ő meg felállt és mellém sétált.
- Lexie, rád nem haragszom. Kéne egyáltalán? - ahogy kimondta, hatalmas kő esett le szívemről és egy meleg ölelésre nyitotta karjait, amit készségesen elfogadtam. Most nagyon jól esett egy kis törődés, mert eddig én vigasztaltam Mikeot, aki ugyan neheztelt Markra, de hiányzott is neki, mert ő se látta azóta. Mérges voltam, hogy képes elhanyagolni egy kisfiút azért, mert egy meggondolatlan tuskó volt. Attól, hogy velem nem találkozik és nem beszél, attól még a kis törpét nem kellett volna csak így cserben hagynia. Rengeteg mindent megígért neki és semmit sem teljesített és ezért a szemembe hatalmasat zuhant emberi mivoltából. - De az öcsémet eddig se nagyon szerettem, ezek után pedig egyenesen gyűlölöm. Biztos mesélt neked a múltjáról, mert azt is tudtad, hogy testvérek vagyunk. Nem véletlenül nem mondtam el neked, hogy egy ilyen ember a rokonom. Régebben egy gerinctelen, megalomániás üzletember volt, aki ha normális úton nem kaphatta meg, amit akart, akkor képes volt tönkretenni embereket is, de erre még egy jó évvel ezelőtt is volt példa. Jöttél te, mint kiderült és elkezdett megváltozni, én úgy tudtam, hogy a menyasszonyát is otthagyta, mert annyira más lett, hogy nem bírta elviselni azt a nőszemélyt sem, de ezek szerint tévedtem. Nem is értem, hogy gondolta ő ezt. - fújtatott idegesen, én pedig próbáltam feldolgozni a hallottakat. A menyasszonya az a lány!?
- A menyasszonya? - hangom annyira erőtlen és halk lett, hogy Kevin összeráncolt szemöldökkel vizslatta arcom és vonakodva bólintott. - Hogy tehette ezt vele? És velem!? Én meg még elhittem, hogy tényleg megváltozott. - megsemmisülve ültem vissza a székbe és agyam csak kattogott. Amiket mondott, tett és kért, mind csak átverés volt. Jól szórakozott, miközben neki menyasszonya van. Hogy lehet valaki ennyire ... ennyire.... ahhh, erre már szavak sincsenek. - Kevin, én ezt soha nem fogom megérteni és már nem is szeretném, de megkérhetlek valamire? - bólintott, úgyhogy folytattam. - Ha esetleg Mark idetévedne, amit kétlek... de ha még is. Nem szeretnék beszélni vele, semmit nem szeretnék tőle. Nem küldenéd el, elvégre ti még is csak tesók vagytok... talán könnyebben szót értesz vele. -  természetesen belement, hogyha idejön, ő elküldi és ezzel talán le is zártam magamban a témát. Innentől már csak azzal akarok foglalkozni, hogy Mikenak jó legyen és sikerüljön feldolgoznia, hogy valaki, akit megszeretett, elhagyta. - Köszönöm! - megöleltem főnököm, majd elköszöntem tőle és hazamentem. Június eleje van és így este is elég jó az idő, aminek most kifejezetten örültem. Most, hogy kibeszéltem magamból a történteket, sokkal könnyebbnek éreztem a lelkem és már csak az tűnt fel, hogy hazaértem. A postaládámból kiszedtem a leveleket, bementem a konyhámba, hogy valamit vacsorázzak és közben elkezdtem kibontani a postát. Volt köztük pár számla, hirdetés, de megakadt a kezemben egy boríték, aminek a közepén elképesztően szép írással virított a nevem. Rosszat sejtve tettem le bögrém a kezemből és nyitottam fel a bézs színű papírt.

"Kedves Lexie!

Kérlek olvasd végig levelem, mert fontos dolgokat írok le benne, amikről úgy gondolom, hogy tudnod kell. Neked és Mikenak is. 

Tudom mit gondolsz most rólam és ha beszéltél a bátyámmal erről, akkor még rosszabb a véleményed, mint volt. Igen, az a lány valóban a menyasszonyom volt egy évvel ezelőtt, de nem sokkal azután, hogy megmentettelek az utcán, megbeszéltem vele a dolgokat és úgy volt, hogy külön folytatjuk tovább. Se a sajtó, se a bulvár, se senki nem lett értesítve arról, hogy felbontottuk az eljegyzést, így Kevin sem tudott róla, mert a családot nem látogatja, nem beszél velünk. Engem is meglepett, hogy Zoe megjelent a reptéren. Fogalmam sincs, honnan tudta meg, mikor érkezünk meg vagy egyáltalán azt, hogy elutaztam, hiszen több, mint négy hónapja nem is beszéltem vele. Még ott a reptéren letisztáztam vele a dolgokat, hogy köztünk már nem lesz semmi és elköszöntünk egymástól véglegesen, de arra ti már nem voltatok ott és tudtam, hogy mindent elszúrtam. Próbáltalak ebbe a két hétben elérni, de vagy szándékosan vagy ösztönösen, de mindig elkerültél, így egy idő után jobbnak láttam, ha békén hagylak, viszont azt nem akartam, hogy egy utolsó senkiként gondolj rám, ezért írtam neked ezt a pár sort. 

Ami Mikeot illeti, tudom, hogy nem kerestem és nem törődtem vele azóta, hogy hazajöttünk és most biztos haragszik és utál érte, de kérlek vidd el a közeli lovastanyára holnap. Megígértem neki, hogy megtanulhat lovagolni, így vettem neki egy ötven órás bérletet, megkerestem a legjobb edzőt és csak rá várnak vasárnap délután négykor. Ha máshogy nem, akkor így, de betartom a szavam. Ne mond meg neki, hogy tőlem van, mert hátha dühből nem fogadja el. 

Nem kérem, hogy megbocsássatok, mert tudom, hogy milyen lehet ez nektek, így csak annyit kérek, hogy legyetek boldogok és maradjatok meg egymásnak továbbra is. 
Vigyázz magadra és Mikera! 
Mark. "
Ahogy olvastam levelét, egyszerre öntött el a düh, a csalódottság és egy furcsa érzés, amit nem tudtam hova tenni. Mintha elvesztenék valamit, aminek nagyon nagy jelentősége van számomra. Amolyan hiányérzetem támadt hirtelen és meglepődtem magamon, hogy két hét távolság után is miket vált ki belőlem ez a férfi úgy, hogy szinte alig ismerem.
- Agybajt kapok tőled Mark. - magamban beszéltem, majd megráztam fejem. - Nem vagyok normális... - nyugtáztam magamban, hogy igazam van és elmentem zuhanyozni, hogy mihamarabb ágyba kerülhessek, ugyanis holnap jönnek a lányok Londonba, mert itt lesz a következő héten koncertjük. Alig várom, hogy láthassam őket.

- Megyek már, megyek!! - tápászkodtam fel az ágyamból, mert valaki észveszejtő dörömbölésbe kezdett az ajtómon. Fájdalmasan lassan értem a bejárathoz és nyitottam ajtót vendégemnek, aki történetesen Mike volt és olyan szinten túltengett benne az energia, hogy félni kezdtem tőle.
- Lexie, ne aludj már, menjünk a lányokhoz! - ugrált körbe, de szerintem állva elaludtam. - Na már, egy óra van!! - rángatta kezem és mozgásra bírt. - Leeeeexiiiiieeeeeee!!!! - kiabált és kicsit megrázott, de erre ki az, aki nem ébredt meg úgy három kilométeres körzetben!? Eszméletlen mekkora hangja van.
- Jól van már, megyek öltözök. - morogtam, amin ő jól szórakozott. Amíg én készülődni kezdtem, a konyhában kutakodott. Tudtam, hogy csokit keres és azt is tudtam, hogy a jól bevált dugihelyen keresi, de én túljártam az eszén és átpakoltam máshova. Mosolyogva öltöztem fel, mert hallottam, hogy gyerekmódjára szitkozódik, hogy nem talál semmi "értelmeset". Már csak a cipőm volt hátra, mikor kimentem hozzá és mérgesen fordult felém, csípőre tett kezekkel, amitől nekem kuncognom kellett. - Valami baj van? - tettem az ártatlan, amitől ő drámaian megforgatta a szemeit. Imádom!!
- Hol a csoki? - felvonta szemöldökét, mire felkacagtam. - Ne nevess, kérek szépen csokit! - tartotta a kis kezét, én meg kiküldtem a konyhából, hogy ne tudja meg, hova rejtettem. Kivettem egyet és a szobámba érve meg is rohamozott érte.
- Figyelj csak, mit szólnál ha csak este mennénk a csajokhoz és előtte inkább adnék neked valamit? - leguggoltam hozzá és vártam reakciójára, ami egy elfojtott mosoly volt és a szemeiből tükröződő kíváncsiság. Nem akartam még elárulni neki, így nyomtam egy puszit arcára, megfogtam kezét és elindultunk a buszhoz. Nem mondtam el neki odafele sem, pedig eléggé meggyőzően érvelt, amit most figyelmen kívül kellett hagynom. Az út elég hosszú volt, hiszen a külvárosi részen van a lovarda és tömegközlekedéssel egy örökkévalóság oda eljutni, így fél négykor érkeztünk meg. Ehhez persze hozzá kell tenni azt is, hogy nem tudtunk az első busszal rögtön eljönni, mert Mike szomjas lett és vettünk neki innivalót, így csak a negyed hármasat értük el, de legalább itt vagyunk.
Ahogy leszálltunk és Mikeban tudatosult hova is hoztam, a nyakamba ugrott.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!!! - úgy ölelt, mintha az élete múlna rajta. - Ugye lovagolhatok is? - reményteli szemekkel kérdezte és mikor bólintottam, kitört belőle a lelkesedés.
- Törpém, itt nem szabad sikítozni és hangoskodni, mert a lovak megijedhetnek. - minden egyes szavamat szó szerint magába szívta és árgus tekintettel figyelt. - Az oktatód úgy is elmond majd mindent, de ez egy alapszabály. Illetve nem futunk és teszünk hirtelen mozdulatot az állatok mellett.
Ahogy befejeztem mondatom, elindultunk, hogy megkeressük az edzőjét. Mark azt írta a levélben, hogy négy órára várnak minket, tehát nem lesz nehéz megtalálni akit keresünk. És így is lett.
- Sziasztok, segíthetek? - állt meg mellettünk egy lovászfiú, miután látta, hogy beértünk a lovarda területére.
- Szia, igen. Négy órára jöttünk, illetve csak Mike. Most kezdi majd a lovasleckéket, nem tudod véletlenül, hogy ki lesz az edzője? - hatalmas mosoly ült a kis törpe arcán és türelmetlenkedett miután a srác egy középkorú hölgyhöz vezetett minket. Odament hozzá, súgott neki valamit, mire az edző felénk fordult és szívélyes mosollyal köszöntött mindkettőnket. Nem sokkal később Mikeot elparancsolta átöltözni, amihez segítőt is küldött, hogy megismertesse vele a lovagló felszereléseket.
- Mike nevében is köszönöm ezt a hatalmas lehetőséget. Egy álma válik ezzel valóra. - rámosolyogtam, mire egy legyintést kaptam válaszul.
- Mi köszönjük, hogy minket választottatok. Egyébként tegezz csak nyugodtan. Tara vagyok. - viszonozta mosolyom miközben kezet fogtunk és folytatta. - Mark mindenből a legjobbat akarja Mikenak és ezt a lelkünkre is kötötte, de hát ez csak természetes. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy profik módjára tudjon majd lovagolni. - megnyugtatásképp vállamra helyezte kezét és már majdnem megköszöntem, mikor hirtelen megláttam mögötte valamit.. vagyis inkább valakit. Állam a talajt súrolta és nem bírtam megmozdulni. Egyszerűen csak nem hittem a szememnek vagy azt hittem, hogy csak álmodom.
- Úristen, ne bántsák! - elkiabáltam magam, mire rám figyelt a két férfi akik éppen küzdöttek a hatalmas állattal. Pálcával és ostorral ütötték, mint egy megvadult lovat, de ahogy meghallották hangom, abbahagyták és Ő is rám figyelt. - Könyörgöm, adják oda! - odaszaladtam és elvettem a vezetőszárat, őket pedig elzavartam, de nem akartak otthagyni, mert féltettek, hogy bennem is kárt tesz. - Menjenek innen! - felemeltem hangom és még én is meglepődtem magamon. - Maguk tesznek kárt benne és nem fordítva. Miért dolgoznak lovak között ha nem értenek hozzájuk!? - mintha nem is én lettem volna, úgy beszéltem velük, de megérdemelték. Sosem tűrtem ha a közelemben állatot bántalmaztak. Ez annyira undorító dolog! - Tara, lehet arról szó, hogy felnyergelitek nekem és amíg Mike az első edzését csinálja, én lovagoljak vele a fedett lovardában? - mutattam az épületre, de az edző nem akart beleegyezni, mondván, hogy nem tudom mire vállalkozok.
- Lexie, ne haragudj, de nem. Ez a ló körülbelül egy hete van nálunk és eddig akárki ment a közelébe, bántott mindenkit. Rúgott, harapott, lökdösött. Engem eltűr annyira, hogy bevigyem neki az ételt, de ennyi, nem több. Nem szeretném, hogy bajod essen, hiszen ő egy vad ló, ahogy néztem nincs betörve, fél az embertől. Nem sok jövőt jósolok neki itt, annak ellenére se, hogy magánkézben van. - meglepődtem szavain. Magánkézben!? Valaki megvette?
- Nézd Tara, ismerem Gyémántot. Csak engedj felülni rá és megmutatom mit tud. - simogattam a mellettem álló csodát, aki amióta meglátott, egy rossz mozdulatot nem tett. - Kérlek. - nagyot sóhajtott, majd hagyta, hogy bevezessem az istállóba, ahol felnyergelik nekem míg visszaérek. Amilyen gyorsan tudtam, kerestem magamnak megfelelő ruházatot és secperc alatt átöltöztem. Egy pálca és kobak kíséretében mentem vissza, de megütötte fülemet egy éles női sikoly. Futni kezdtem Gyémánthoz, mert féltem, hogy bántotta Tarat. Mikor beértem az istállóba, Gyémánt vágtázott felém elképesztően nagy sebességgel és már nem lett volna időm arrébb ugrani.
- LEXIIE!!! - hallottam egy üvöltést a hátam mögött, de nem törődtem vele, hiszen ez a fekete szépség pont az orrom előtt fékezett le fél centire. Kifújtam a benntartott levegőt és megsimogattam fejét. Éreztem, hogy ő is megrémült attól, hogy fellök, rám lép és még kitudja mi lett volna, ha nem áll meg. Hallottam, hogy közelednek az emberek, de intettem egyet, hogy maradjanak ott, mert megijesztik és abból csak nagyobb baj lesz. Hál isten, szót fogadtak és nem mozdultak többet, ellenben velem. Elengedtem és oldalához sétáltam, hogy visszaigazítsam a nyerget a helyére és jobban meghúzzam a hevedert. Közben óvatosan odahozták a kantárat és felraktam Gyémántra és miután becsatoltam, újra megsimogattam. Szemeiben elképesztő alázat és tisztelet csillogott és épp emiatt nem értettem, hogy miért viselkedik ilyen gorombán mindenkivel. Nagyot sóhajtottam mikor megbökött orrával.
- Gyere, megmutatjuk ki vagy te valójában. - nyomtam egy puszit orrára, majd kivezettem és felültem rá. - Hajrá Mike, ügyes leszel. - rákacsintottam a törpére, aki épp az oktatójára várt, mert a nagy izgalomba még nem nyergelték fel a lovát. Intettem neki, amit ő egy levegőpuszival viszonzott és rögtön Tara-ra figyelt, aki magyarázta mit hogyan. Én mentem a fedettbe és készen álltam egy újabb remek edzésre, hiszen Buenos Airesben is jól éreztük magunkat Gyémánttal. Az egyik edző becsukta utánam az ajtót és ezzel kizárta a külvilágot. Csak mi ketten voltunk és egy nagy pálya, amit használhattunk. Pár kört lépésben mentünk, hogy bemelegedjen, majd elkezdtünk ügetni és sok-sok feladatot adtam neki, amiket egytől egyig végrehajtott és én büszke voltam rá. Nem is tudom elhinni, hogy ő ugyanaz a ló lenne, akit fél órával ezelőtt láttam a két lovásszal. Egyszerűen elképesztő és érdekelne a miértje. Miért ilyen? Mi váltotta ki belőle ezt? De legfőképpen... engem miért fogad el!? - Akkora rejtély vagy számomra, hogy el sem hiszed. - megpaskoltam nyakát, majd nekiálltunk vágtázni és hagytam had eressze ki a gőzt. Hatalmas erővel és sebességgel ment, de mindvégig úgy, hogy figyelt rám. Ha kicsit meginogtam a nyeregben, visszavett és megvárta míg újra biztonságban érzem magam. - Köszönöm.-  megsimogattam mikor visszavettem lépésbe és pihenésképp sétálgattunk. Szerintem ekkor emeltem fel először a fejemet, hogy körülnézzek a lovardában és megpillantottam egy olyan személyt, akire álmaimban sem gondoltam volna. A "nézőtéren" ült és minket vizslatott tekintetével, amiből semmit nem tudtam kiolvasni, de lehet, hogy nem is akartam. Ahogy közelebb értünk hozzá, szólásra nyitottam számat, de nem tudtam mit mondhatnék neki. Legszívesebben addig püfölném, amíg el nem fogy minden erőm, de tudtam, hogy ezt nem tehetem meg.
- Szia. - alig hallhatóan köszönt és még felé is fordítottam fejem, hogy megbizonyosodjak, tényleg köszönt vagy csak félrehallottam, de láttam, hogy válaszra vár.
- Szia. - nem terveztem ennél többet kommunikálni vele, így felvettem ügetésbe Gyémántot, majd egy határozott mozdulattal rávettem, hogy hamis vágtázzon alattam. Minden szó nélkül megcsinálta, amiért hálás vagyok, ugyanis ez nem kellemes dolog egy lónak, de kíváncsi voltam, hogy mit reagál rá. Emellett rengeteg feladatot kipróbáltam, ami számára biztos, hogy új dolog volt, ugyanis érezhető volt rajta, hogy koncentrál. Az óra végén leléptettem és jött is valaki, hogy kiengedjen minket a lovardából. Kinn Mike már várt rám, ő is most fejezhette be, amiről kipirosodott arca és remegő lábai árulkodtak.
- Nem mondtad, hogy ez ilyen nehéz. - panaszkodott, miután leszálltam. Felkacagtam és megsimogattam fejét. - Egyébként imádom. Kicsit furcsa, hogy mozog alattam a "szék", de nagyon jó. - arcán hatalmas mosoly ékeskedett és csillogó szemei is igazolták mondatait.
- Örülök, hogy ennyire tetszik. Én is nagyon szeretem és reméltem, hogy te is így leszel vele. Az izomláz meg állandó lesz, jobb lesz ha hozzászoksz. - nyomtam egy puszit arcára, majd elvittem Gyémántot, hogy lenyergelem és lefürdetem. - Gyere Mike, tanítok neked valamit. - odahívtam és megmutattam neki, hogy a lófürdetésnek mi a menete és hogyan kell csinálni, hogy a ló tűrje, bár most semmi gond sem volt. Lehúztuk róla a vizet és már kész is volt. Megmutattam a törpének hogyan kell bekötni a helyére és rátenni a kötőféket. Nagyon sokat tanult és ahogy láttam issza a tudást, hiszen érdekli. Megmelengette szívemet, hiszen miattam állt neki.
Ahogy kisétáltunk az istállóból, elmentünk átöltözni, de a földszinten megakadtunk, mert Mike kiszúrta Markot, amint épp Taraval beszélgetett.
- Hogy tehetted ezt? Gyűlöllek Mark, gyűlöllek. - letámadta és már patakokban folytak le könnyei arcán. - Elhagytál, pedig megígérted, hogy nem teszed. - szaggatottan és kétségbeesetten beszélt, nekem pedig a szívem szakadt meg érte. Tudtam, hogy Mark nagy sebet ejtett rajta, de nem gondoltam volna, hogy ekkorát. - Utállak téged! - ütögette kis kezével, mire Mark felvette ölébe és hagyta had tombolja ki magát. Néha úgy püfölte vállát és mellkasát, hogy megijedtem, még a végén kárt tesz magában. - Itt hagytál minket. - belezokogott vállába és nekem is itt volt a vége, kicsordult egy könnycsepp, amit azonnal le is töröltem. Én nem gyengülhetek el, most van a legnagyobb szüksége rám a kis törpémnek. - Nem szeretlek többé. Nem bízok benned. Utállak. - csak sírt és sírt és mondta a magáét, amit megértettem. Talán most majd Mark is rájön, hogy mit tett valójában. Összetört egy lelket, ami amúgy is darabokban hevert a földön. Ezt sosem teszi jóvá.
Magukra hagytam őket, mert láttam, hogy beszélgetni kezdtek. Felmentem az emeletre és visszavettem a ruháimat, kezet és arcot mostam, majd kimentem Gyémánthoz, mert nem akartam megzavarni a fiúkat. Kiengedtem a karámba a fekete szépséget és leültem a fűbe, miközben a nyugodtan legelésző lovakat néztem. Annyi minden kavargott fejemben... kérdések, képek, mondatok, momentumok és még sok más. Nem tudtam, hogy mit hihetek el és ez őrjítő volt, elvégre ha az eszemre hallgatok, akkor elutasítom Mark mindennemű közeledését felém és csak Mike miatt tűrném el, de ha a szívemre hallgatok... Akkor... akkor nem is tudom. Fogalmam sincs mit mond a szívem. Soha nem éreztem magam ennyire becsapottnak, mint az utóbbi két hétben és talán még sosem bántott ennyire senki, akit még csak nem is ismertem.
- Bella. - szólított meg Tara, mire kicsit összerezzentem. - Bocsi, nem akartalak megijeszteni. - leült mellém a fűbe, majd miután kényelmesen elhelyezkedett, szólásra nyitotta száját. - Lenyűgöző amit ma Gyémánttal csináltál. Istenemre esküszöm, hogy mióta itt van nálunk, senki nem tudta megközelíteni, te pedig lovagoltál rajta esés nélkül. Régóta lovagolsz? - elhittem minden egyes szavát, hiszen Buenos Airesben is ezt művelte Gyémánt.
- Kicsi korom óta, de most volt egy nagyobb kihagyásom. - megválaszoltam kérdését, majd folytattam. - Az a furcsa, hogy két héttel ezelőtt Buenos Airesben találkoztam először ezzel a csodával és ott is csak engem volt hajlandó elfogadni. Ott az altatástól mentettem meg, mikor látták, hogy nem lehetetlen rajta ülni. - miközben beszéltem le sem vettem szemem a szóban forgó lényről, aki mintha érezte volna, hogy róla van szó, engem vizslatott azokkal a hatalmas ébenfekete íriszeivel. - Ha más nem, valahogy szerzek pénzt, spórolok vagy nem tudom... de nem hagyom, hogy az aki megvette, elaltassa vagy vágóhídra vigye azért, mert ilyen a természete. Végtelenül jó lelkű ló, tapasztaltam. Nehéz a bizalmába férkőzni, de amint beengedett, onnantól ő vigyáz rád és hidd el, nála jobb lovat keresve sem találnál. - Gyémánt odasétált a karámhoz, mire felugrottam és simogatni kezdtem. Szó szerint belefeküdt kezembe és ha szavakkal nem is, de gesztusokkal kifejezte mekkora szeretet van benne irántam.
- Lexie, ez a ló a tiéd. - ahogy a szavak elhagyták Tara száját, ledöbbentem.
- Ne nevettess. Hogyan lenne már az enyém!? Nekem sosem lesz pénzem egy ilyen csodálatos jószágra. Jó vicc volt. - felhorkantam a végén, mire az oktató megvonta vállát és már épp folytatta volna, mikor Mark lépett mellénk. Tara rögtön elnézést is kért és arrébb ment, hogy kettesben tudjunk beszélgetni. Egy darabig egy szót sem szóltunk. Én el voltam foglalva Gyémánttal, Márk pedig a gondolataiba merült. Tudtam, hogy nem úszok meg egy alapos beszélgetést, de nem ma akartam.
- Gyémánt a tiéd. - ő törte meg a csendet, én pedig nem akartam hinni füleimnek. - Ne ellenkezz és ne hadakozz velem kérlek. Nem tudom jóvá tenni azt, ami történt. Nem is szeretnék jópofizni, csak egész egyszerűen kedveskedni akarok neked. Tudom, hogy ez lehetne az életed, ha nem úgy alakul, ahogy és ha én ennyivel is tudok segíteni neked, hogy részese lehess, megteszem. Mike is nagyon haragszik rám, de sikerült megbeszélnem vele a dolgokat, már csak az a kérdés, hogy te mennyire vagy ellenem!? - arcomat vizslatta, de nem tudtam választ adni. Hogy mennyire vagyok ellene!? Teljesen összetört, pedig nem kellett volna így éreznem iránta és én mégis hagytam, hogy többet jelentsem számomra, mint kéne.
- Nem tudom Mark, hogy mit érzek. - sóhajtottam és tudtam, hogy folytatnom kell, mert soha nem fog megérteni. - Ürességet érzek. Valami olyan történt velem, ami eddig nem és nem tudtam hogyan dolgozhatnám fel. Kevin segített kicsit és Mike, de őt is cserben hagytad, így inkább én ápolgattam az ő lelkét. Nehéz amikor neked is szükséged lenne valakire, de közben neked kell segítened másnak. - tartottam magam. Nem akartam előtte sírni. - Remélem érzékelted, hogy mekkora fájdalmat okoztál neki. Az amúgy is apró darabokban lévő lelkét még apróbbakra törted. - tekintetem Mikera vezettem, akit éppen Tara oktatott lóápolásból és egyéb lovardai szabályokból. Láttam, hogy szavaim bántották Markot, de ez volt a célom. Érezze, hogy mit hagyott maga mögött. - Te ezt tetted vele... velünk. Mégis mit vársz tőlem? Két hetet vártál azzal, hogy beszélj vele, eddig eszedbe sem jutottunk. Nem tudom mit válaszolhatnék, hogy mennyire vagyok ellened. - tényleg nem tudtam mit is mondhatnék. Felemésztett belülről ez az egész sztori, pedig nem kellett volna. Ahogy szemeibe néztem, hirtelen elfogott az az érzés, hogy nem akarom megbántani, de emellett tudtam, hogy ő minden nélkül megtette velünk. - Köszönjük a lehetőséget a lovaglásra. Köszönöm ezt a csodát. - megsimogattam Gyémántot, majd elléptem a karámtól. - Köszönök minden eddigit, de azt hiszem elég volt ennyi. - ahogy kimondtam a szavak nem csak őt kínozták, az én szívem is kettéhasadt.
- Lexie... - próbálta összeszedni magát, ami most látszólag nehezen ment számára. Megeresztettem felé egy halvány mosolyt és elindultam Mikeért, hogy mehessünk a lányokhoz. Megígértem nekik, hogy ahogy megjönnek már ott is leszek az első próbájukon, ami ma este lesz, úgyhogy sietnünk kell.
- Gyere törpe, menjünk a csajokhoz. - megfogtam kezét ahogy mellé értem, ő pedig izgatott tekintettel nézett fel rám. Tudtam, hogy szereti őket és nem hagyhatom ki, ezért is szóltam neki mikor érkeznek. Már két nappal ezelőtt tűkön ülve várta őket és énekelte dalaikat. Örültem, hogy felszabadul a sok teher alól, ami a kis vállát nyomja. Ha csak kis időre is, de látom rajta, hogy boldog. - Köszönjük Tara! Majd hamarosan érkezünk. Szia. - elköszöntünk tőle és elindultunk ki a tanyáról. Fél szemmel Markra pillantottam, aki szinte összetörve ugyanott állt a karám mellett és csak nézte a békésen legelésző lovakat. Nem akartam bántani, de tudnia kellett, hogy sem Mike, sem én nem vagyunk rongybabák és nem játszadozhat velünk kedvére. Ahogy elhaladtunk mellette, Mike integetett neki egy apró mosollyal az arcán, amiből azt szűrtem le, hogy kezd megbékélni vele és ez jó. Szüksége van rá, túl sokat jelentett neki és ő még kisgyerek. Nem szenvedhet el több sérülést...
- Majd én elviszlek titeket! - lágy hangon szólalt meg mögöttünk, mire Mike szélsebesen fordult meg és csillogó szemekkel nézett fel rá. Tudtam, hogy ő szeretné, ha Markkal utaznánk, én viszont nem akartam egy légtérben sok időt tölteni vele, különben sosem múlik el a belülről felemésztő érzés. Mark is tisztában volt vele, hogy csak nekem vannak fenntartásaim az ötletével kapcsolatban, így tekintetét enyémbe fúrta és várt. - Kérlek Lexie... legalább ennyit. - nem ez az első eset, hogy könyörög valamiért, pedig úgy tudtam és úgy is ismertem meg, mint aki kér, követel és parancsol. A könyörgés messze áll tőle, de velem szembe már nem ez az első alkalom.
Mike szorított egy kicsit kezemen és ezt jelzésnek vettem, így beadtam a derekam. A kocsiban Mikeot előre ültettem, így én hátra kerültem és jobb is volt így. Láttam, hogy fáj neki, amiért ennyire távolságtartó lettem, sőt szinte jobban elzárkózom előle, mint a megismerkedésünk előtt, de csak így tudtam visszaépíteni falaimat, amiket áttört. Az ablakon bámultam kifelé és közben megállás nélkül kattogott az agyam. Nem is figyeltem a két pasi eszmecseréjére, csak arra lettem figyelmes, hogy megérkeztünk az O2 Aréna elé, ahol a srácok már biztos benn próbálnak. Kipattantam a járműből és már el is indultam a bejárat felé, ezzel magukra hagyva a fiúkat, had beszélgessenek tovább.
Könnyű volt megtalálni őket, hiszen csak mennem kellett a hangok után. Éppen egy dalt próbáltak a színpadon, mikor beléptem és leültem a nézőtér egyik szektorába. Nem bujkáltam, de nem is volt egyszerű itt meglátni. Mosolyogva figyeltem, ahogy Pablo futott az egyik srác után aki nagyon nem akarta felvenni az egyik fellépőruhát. Irigyeltem őket, hiszen mindig azt csinálhatják, amit szeretnek. A csajok alig hogy befejezték az egyik dalt, máris jött a másik. Egy idő után meguntam az ücsörgést és hátramentem a színfalak mögé, ahol a srácok rögtön üdvözölni kezdtek és Pablo is meleg öleléssel köszöntött. Francesca és Camilla épp a színpadon táncoltak és énekeltek, amikor felfigyeltek rám és Cami behúzott a színpadra, így nekem is csatlakoznom kellett. Hiányoztak és az is, hogy kicsit jól érezzem magam. Felszabadultam és önfeledten kapcsolódtam be ahol kellett. Táncoltunk, énekeltünk és egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Láttam lenn Mikeot aki végig ugrabugrált és próbálta énekelni a szöveget, mellette pedig Mark nézett minket, vagyis inkább csak engem. Nem vette le rólam tekintetét és ez kezdett kicsit frusztrálni.
- Hiányozál Lexie. - ölelt magához szorosan Fran, amit én ezer örömmel viszonoztam. - Ugye maradsz a próbára és este eljössz velünk bulizni? - kiskutya szemekkel nézett rám, de tudtam, hogy el fogom venni jókedvét.
- A próbán maradok, de buliba nem tudok menni. Holnap dolgozok. - egy apró mosolyt küldtem felé, amit ő nem igazán viszonzott. - Értsd meg kérlek, nekem ez az életem. - végigmutattam magamon és megértett szerintem mindent. Nem hittek nekem száz százalékosan Buenos Airesben, hiszen állandóan jó cuccokban futkostam, amit csak és kizárólag Marknak köszönhettem, de itthon ez már másként van. Ezzel céloztam arra is, hogy Marknak semmi köze már hozzám, amit hál' isten megértettek a lányok elsőre és nem kellett magyarázni. Nem is firtatták tovább az esti bulit, csak elhadarták az elmúlt két hét történéseit és ezt tőlem is elvárták, úgyhogy vettem egy nagy levegőt és mindent rájuk zúdítottam. Láttam az arcukon a meglepődöttséget és egyben a haragot is Mark felé.
- Hogy tehetett ilyet? Én azt hittem, hogy végre jóra fordul az életed azok után... tudod... - nem akarta kimondani Cami és tudtam mire gondol, nem is kellett szavakba öntenie. - Erre tessék. Én megölöm ezt a pasit. - már pattant volna fel, de megállítottam. Nincs szükség balhéra.
- Már beszéltem vele és megmondtam neki, hogy nem kérek többet belőle, viszont Mike miatt úgy érzem, hogy még párszor látni fogom. - tekintetünket a kis törpére vezettük, aki épp a srácokat nyüstölte, hogy tanítsanak neki mozdulatokat. Ami számomra talán a legmeglepőbb, hogy semmi ellenvetésük nem volt, mintha a haverjuk lenne, úgy beszéltek vele és szórakoztatták. Megmelengette szívemet, ahogy mindenki befogadta Mikeot, pedig nem is ismerik. - De nehéz. Olyan jó volt hozzám és én hülye elhittem, hogy egyszer lehet szerencsém. Azóta meg, próbálok a régi lenni, de nem megy. - jól esett olyanokkal beszélgetni, akik ténylegesen megértenek. Kevin is biztos tudta mit érezhetek, de ő most nagyon boldog az esküvő szervezés miatt és nem is várnám el tőle, hogy az én gondjaimmal foglalkozzon. Azért nem is mondtam el neki egészen tegnapig.
- Ne búsulj Lexie! Ha szeretnéd, ma este gyere át hozzánk a hotelbe és csapjunk egy csajbulit. Nem megyünk sehova, csak beszélgetünk, filmezünk, éneklünk, táncolunk, csupa csajos dolog. Jót fog tenni. - győzködött Fran, én pedig rövid gondolkodás után belementem. Kell egy kis kikapcsolódás és tudom, hogy jó lesz az este, ráadásul tuti beérek munkába is, ha a lányokon múlik. Lelkiismeretesek.
Még beszélgettem kicsit velük, majd Pablo is kiszúrta, hogy megjöttem és addig ölelgetett, amíg már levegőt sem kaptam. Nem volt sok időnk sztorizgatni, próbálniuk kellett, ugyanis két nap múlva koncert. Én a feléről leléptem, mert még haza kellett vinnem Mikeot és össze kellett pakolnom estére.
- Ajj már.. ki az ilyenkor? - mérgelődve mentem az ajtómhoz, amin dörömböltek. Meglepődve konstatáltam, hogy Mark az. - Miért jöttél ide? - dőltem neki az ajtófélfának és válaszra vártam, de csak egy zavarodott tekintetet láttam. 

13. fejezet

 

The past

Nem okozott nagy meglepetést, hogy tényleg mindent összeszedett az eddigi életemből. A legapróbb részletekre is figyelt és képekkel dokumentálta az egészet. Nagyon jó nyomozója lehet, mert tényleg itt volt minden. Mikor vesztem össze véglegesen legjobb barátnőmmel, kiskoromban hol voltam a legszívesebben, milyen ajándékokat kaptam az ünnepekre, milyen sérülésekkel kerültem kisebb-nagyobb időre kórházba és tényleg az egész életem papírra vetve, feketén-fehéren itt hevert előttem. Ahogy lapozgattam és nézegettem a múltam, rá kellett jönnöm, hogy lehet, hogy elvesztettem a számomra legfontosabb embereket, de kaptam utánuk hármat. Nem pótolják a szüleimet, de minimális szinten betöltik azt a hatalmas űrt lelkemben, ami egész eddig üresen tátongott és csak fájdalmat okozott. 

Kevin, a főnököm egy csodálatos ember. A világon az első és egyetlen olyan férfi, akinek odaadtam a bizalmam és ez azóta is töretlen. Mintha a bátyám lenne. Tudom, hogy ez mennyire elcsépelt és hülyeség, de tényleg szinte családtagként tekint rám, felnézek rá és szeretem. Nélküle még mindig az utcán lennék és kitudja mi lenne velem, de hála Kevinnek élhetek emberi körülmények között. Sosem leszek képes ezt meghálálni neki és bármennyire is hangoztatja, hogy semmivel nem tartozok, én nem tudok efölött csak úgy elsiklani. Mindig amikor tudok vele vagyok, segítek neki és plusz munkát vállalok, hogy ne legyen egyedül a kávézóban, de még ez is kevés. Hiányzik már és tudom, hogyha hazaérek, első dolgom lesz a kávézóba menni és éjjel-nappal nyaggatni. 

Itt van nekem Mike. Életemben talán a legmeghatározóbb személy, annak ellenére is, hogy még csak hat éves. Ő maga ad nekem erőt és bátorságot ahhoz, hogy emberek között legyek és próbáljak nyitni mások felé. Példakép, bármilyen viccesen is hangzik. Én sosem voltam képes egyről a kettőre lépni szüleim halála után, de ő segített nekem. Édesanyja halálával kiszakítottak belőle egy darabot, de nem hagyta, hogy ez örökre a földbe döngölje. Felállt és felemelt fővel jött az én életembe, hogy segítsen. Mikor megismertem történetét, tudtam, hogy egymás támaszai leszünk és igazam is lett. Azóta minden egyes nap találkozunk, beszélgetünk, lelket öntünk a másikba és természetesen szeretjük egymást. Tudom, hogy ez egy életre szóló kapcsolat és hogy ezt Mike is pontosan érzi és tudja. Néha olyan, mintha az anyukáját látná bennem és ezért kötődik hozzám ennyire, de én nem bánom. Ha ezzel segítek neki, örömmel teszem. A mindenem lett fél év alatt és bármire képes lennék, csakhogy neki jó legyen. De ezzel már nem vagyok egyedül. 

Mark. Hihetetlen, hogy egy hét mennyi mindent képes megváltoztatni egy ember életében. De az még hihetetlenebb és felfoghatatlanabb, hogy egy ember mennyire befolyásolhatja az életem. Betoppant és fenekestül felforgatott mindent amit csak lehetett, de nem bánom. Lehet, hogy ez kell egy új élethez, hogy magam mögött tudjam hagyni a múltam és tovább tudjak lépni. Egyre inkább hozzászokom közelségéhez és az új dolgokhoz, amibe belevisz. Lassan már hiányolom ha nincs velem és eléri nálam azt, hogy kötődjek hozzá. Segít, támogat és mellettem áll annak ellenére is, hogy alig ismer. Számomra ez érthetetlen, de mindent megteszek azért, hogy megértsem ezt a rejtélyekkel és titkokkal teli férfit. Nagyon szeretném, hogy előttem ne a jól megszokott maszkját mutassa, hanem a valódi énjét. 

- Lexie. - gondolataimból egy fáradt és halk hang szakított ki. Mike dörzsölte szemét az erkélyajtóban és ahogy rámosolyogtam, leült mellém. Átkaroltam és hagytam, hogy mellkasomra dőljön. Az álom még ott volt szemeiben. Egy jó ideig hallgattam szuszogását és mikor azt hittem, hogy visszaaludt, elvette tőlem a papírokat és belelapozva nézegetni kezdte a képeket. Tekintete megakadt egy képen, amin a szüleimmel mosolyogtam. Még egy családi fotózás alkalmával készült a kép és rengeteg emléket idézett fel bennem. Ahogy pörögtek bennem a régmúlt történései, akaratlanul is könny szökött szemembe, amit Mike észrevett és letörölt. 

- Hiányoznak? - kérdezte alig hallható hangon. Egy aprót bólintottam, ő pedig meleg kis ölelésébe vont. - Nekem is hiányzik anyu. - suttogta fülembe, nekem pedig újra sírhatnékom támadt. Annyi veszteség ért minket és minden terhet egymásra raktunk, várható volt, hogy egyszer egy ilyen beszélgetés alkalmával elszakad nálunk a cérna. Mike is én is szipogva ültünk és figyeltük az elénk táruló hatalmas és gyönyörű várost, Buenos Airest. - Szeretlek és tudom, hogy te nem vagy az anyukám, de attól még szeretlek. - könnyektől csillogó szemeivel pásztázta arcom. Ez az egy mondat annyira megmelengette a szívem, hogy a sós nedv továbbra is szüntelen folyt le arcomon. 

- Én is szeretlek Törpém, mindennél jobban. - magamhoz vontam egy ölelésbe és nem tudom meddig ülhettünk ott így felszínre engedve sérelmeinket, de Mark riadt tekintete rántott vissza minket a jelenbe. - Szia. - halkan köszöntem egy halvány mosolyt magamra erőltetve, de átlátott rajtam. Rajtunk. Mike felkelt és hozzásétált. Felnézett rá, mire Mark felkapta és Mike a nyakába fúrta fejét. Nyugtatásképp simogatta hátát, ami látszólag hatott valamit. Mike kezdett megnyugodni. Sóhajtottam egy nagyot, összeszedtem a papírokat, visszahelyeztem a borítékba és felkeltem. Nyomtam egy puszit a kis törpe arcára, megeresztettem egy fél mosolyt Mark felé, majd beléptem a nappaliba. Az emlékekkel teli borítékot meg akartam tartani, elvégre az én múltam és benne van sok dolog, amit én már el is felejtettem. Bedobtam szobámba az ágyra, majd a konyhába mentem, hogy csináljak egy kis kakaót, mert tudom, hogy Mike attól egy kicsit megnyugszik. Hamar kész lettem és elindultam a fiúkhoz, akik még mindig az erkélyen beszélgettek. Megálltam az ajtóban és csak hallgattam őket. Mike elmesélte, hogy mi történt vele és hogy hiányzik neki az anyukája. Nagyon bízott Markban és szinte mindent elmondott neki, amit Ő nagy érdeklődéssel végighallgatott és próbált vigaszt nyújtani. Elmosolyodtam, mert annyira hétköznapi pillanat volt, ami Markot nem igazán jellemzi. 

- Tessék Manó, hoztam neked kakaót. - kezébe adtam a bögrét miután észrevett, hogy az ajtóból nézem őket. - Ugye nem haragszol meg, ha a ma estét Camilla-nál töltöm? Tartunk egy kis csajos estét. - leguggoltam elé, ő meg töprengeni kezdett. Kíváncsi lettem volna, hogy mi járhat a fejében. 

- Nem. De akkor holnap reggel hozol nekem csokit. - alkudozott, mire felkacagtam és kezet ráztunk, ezzel megkötve az egyezséget.  

- Egyébként meg, a ma este csak a miénk. Azt csinálunk amit szeretnél. Ha Lexie tarthat csajos estét, mi is csinálhatunk egy férfi partyt. - kacsintott rá Mark, Mike pedig csillogó szemekkel kezdte tervezgetni az estéjüket. Megmelengeti szívemet, ahogy Mark viszonyul Mikehoz. Sosem kértem tőle, hogy szeresse és tessék, nem is kellett kérni. Meg kellett állapítanom, hogy jól állna neki az apaság. Ahogy Mike az ölében ült és szinte rajongással tekintett fel Markra, ő pedig széles és a legfontosabb, hogy őszinte mosollyal fogadta minden egyes bolond ötletét a törpének. Tisztán látszik, hogy szeretik egymást és remélem, hogy ez a bensőséges kapcsolat, ami köztük kialakult, még nagyon-nagyon sokáig megmarad. 

Otthagytam őket és a szobámba igyekeztem, hogy összepakoljak egy-két holmit, amire szükségem lehet este, majd a konyhába mentem, hogy készítsek valami harapnivalót. Mégsem állíthatok oda üres kézzel. Úgy gondoltam, hogy egy gyors gyümölcstorta bőven belefér az időmbe, de mivel nem volt semmi hozzávaló itt, ezért kénytelen voltam elmenni a boltba. Már épp indultam volna, mikor a srácok megállítottak. 

- Már mész is? - Mike szaladt oda hozzám. 

- Nem, még nem. Csak lemegyek ide a közeli kisboltba egy-két hozzávalóért, mert szeretnék a lányoknak vinni egy gyümölcstortát. Illetlenség lenne ha csak úgy beállítanék és nem lenne nálam semmi. 

- Mehetek veled? - csillantak fel szemei. Bólintottam, ő pedig el is tűnt a szobájába valami lazább ruha után kutakodni. Hiperaktívsága mindig megmosolyogtat. 

- Neked nincs kedved velünk tartani? - fordultam meg, hogy Mark szemébe nézhessek, de mellkasába ütköztem. Egyik karját szorosan körém fonta, másik kezét pedig arcomra vezette. Tudtam és éreztem rajta, hogy nem tudja feldolgozni az erkélyen látottakat. Nem tudja mit csináljon és hogyan segítsen és látom, hogy aggódik értünk. Megeresztettem felé egy mosolyt és még mindig vártam válaszát. 

- Mehetek. - vonta meg vállait, majd egy sunyi arckifejezéssel folytatta. - Egy csókért cserébe. - szinte már számba suttogta a szavakat, én meg gondoltam, hogy játszunk egy kicsit. Kibújtam kezei közül és gyors léptekkel hagytam ott. Meglepett arckifejezésén jót derültem. 

- Ha elkapsz, lehet róla szó. - kidugtam nyelvem, mire ő felkacagott. Imádtam hangját, ami teljesen betöltötte a nappalit. Vigyorogva menekültem előle és az étkezőbe siettem, ahol az asztal egyik oldalán álltam én, a másikon pedig ő. - A nagy Mark Fewer vesztésre áll. - kezdtem cukkolni. Felvonta szemöldökét és egy nagyot lépett felém, mire én a másik irányba indultam. - Ezzel napestig eljátszhatunk, de ideje feladnod. - tártam szét karjaimat, jelezve neki, hogy reménytelen a helyzet, de ő csaknem adta fel. Jött utánam, én pedig kaptam az alkalmon és kislisszoltam a konyhából. Kerestem egy helyet ahova elbújhatok, nem lát meg és nem is gondolná, hogy ott lehetek. Hallottam, hogy halkan szitkozódik miközben utánam kutat. 

- Rendben, akkor játszunk! - játékosság csengett hangjában és ez tetszett. Talán még sosem láttam ilyen jókedvűnek és felszabadultnak. Ez az énje nagyon is megnyerő. - Ha megtalállak öt percen belül, utána ha innen hazamentünk két napig csak az enyém vagy és mindent megcsinálsz, amire megkérlek. - ez nem is annyira vészes, elfogadható. - De ha nem lelek rád, kérhetsz tőlem két dolgot! Legyen az bármi, teljesítem! De csak két dolgot! - tökéletes. Áll az alku. Nem szólaltam meg, mert tudtam, hogy akkor rögtön elárulnám magam, de tisztában voltam vele, hogy a hallgatásom beleegyezés. Hallgatóztam, hogy merre járhat, de aztán egy idő után nem hallottam semmit. Kilesni nem akartam a rejtekemből, mert hátha megtalál, így csak vártam, hogy leteljen az öt perc. 

- Áááá. - felsikkantottam, ahogy egy kéz ragadta meg vállam. 

- Megvagy. - felhúzott magához és szorosan testéhez fogott. - Azt hiszem tartozol nekem valamivel. - szemembe nézett és várta, hogy engedélyt adok vagy elhúzódom. Kezemet tarkójára csúsztattam és beletúrtam hajába, amit ő egy határozott igennek vett és ajkaimra tapadt. Picit megrántotta alsó ajkam és táncra hívta nyelvem. Elmélyítette csókunkat és éreztem benne a vágyat, de azt is, hogy fékezi magát. Elmosolyodtam, ő pedig növelte a köztünk lévő távolságot. - Na mi az? Mi jutott eszedbe? - derekamat még mindig szorosan magához fogta és egy pillanatra sem engedett volna el. 

- Ez had legyen az én titkom. - nyomtam egy puszit arcára és mikor megfordultam Mike állt velem szembe karba tett kézzel és felvont szemöldökkel. - Na most mi történt? - drámaian széttártam karjaim. 

- Jobban szereted őt, mint engem. - továbbra is mérges arckifejezéssel illetett, én pedig ekkor értettem csak meg. Fél, hogy elveszt, hogy Mark elvesz tőle, de ezt sosem hagynám és semmi esély erre. 

Leguggoltam hozzá és megfogtam kis kezeit. Láttam, hogy csillognak szemei. Jaj ne... csak miattam ne sírjon. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire sérülékeny és vigyáznom kell rá. 

- Jól figyelj rám Manó. - letöröltem arcáról egy kósza könnycseppet. - Jöhet bárki az életembe, de tényleg. Akárki. Sosem fogom úgy szeretni, mint téged. Te egy kincs vagy és az, hogy fél évvel ezelőtt rám találtál, segítettél és velem vagy azóta is töretlenül, ezt senki más nem tudja megadni nekem. Te tudod, hogy min mentem keresztül, hasonló sebeket kaptál te is az élettől. Szerinted hagynám, hogy bárki is elvegyen tőled!? Az életem része lettél és nem engedlek el, ezt jobb ha tőlem tudod. - egy halvány mosoly suhant át arcán, de a szomorúság még mindig ott éktelenkedett tekintetében. Nem akartam pont én megbántani. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul érinti ha Markkal vagyok. - Bízol bennem? - még szinte be sem fejeztem a kérdést, már bólintott. - Akkor higgy nekem és meglátod, hogy igazam lesz. Sosem foglak magadra hagyni, akkor sem ha már nagy leszel, barátnőd lesz és belecsöppensz a felnőtt létbe. Fogadd el Törpém, tőlem nem szabadulsz meg, még akkor sem mikor már te szeretnéd. Érted? - szó szerint rám vetette magát és olyan szorosan ölelt, ahogy eddig még talán soha. Éreztem ahogy kis testéből elpárolog a feszültség és átveszi a helyét a megnyugvás érzete. - Szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. - újra szemeibe néztem, amik még mindig könnyektől csillogtak. - Megfogadod, hogy soha többet nem gondolsz ilyen butaságokra? Én pedig megfogadom, hogy életem végig veled leszek. - felé tartottam a kisujjam, amit ő elfogadott és végre egy őszinte, nagy mosoly jelent meg arcán. Kaptam tőle egy puszit és kicsit megkönnyebbültem, hogy ezt sikerült megoldani. Mike túl fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy eltaszítsam magamtól. Soha! 

Nagy nehezen eljutottunk a kisboltig, de Mark nem jött velünk. Gondolom jobbnak látta, ha egy kis időt Mike és én kettesben töltünk. Jót is tett nekünk. Éreztem, hogy felszabadultabb és vidámabb. Kapott csokit és innivalót is, én pedig összeszedtem minden szükséges hozzávalót, de immár két gyümölcstorta van tervben. A fiúknak is készítek egyet, főleg a mai szomorkás nap után. Rájuk fér egy könnyű kis süti. 

- Állj meg úgy ahogy az előbb és nézz abba az irányba. - mutogattam, Mike pedig eleget tett kérésemnek. Muszáj volt egy fényképet csinálnom róla. Annyira hasonlított így ebben az öltözékben és pózban Markra, hogy az hihetetlen. - Tessék, nézd meg. Kiköpött Mark Fewer. - felé nyújtottam a gépet és megmutattam neki a képet amit most készítettünk és egy régebbit, amin Mark áll ugyanígy. Láttam szemeiben a csodálatot, ahogy nézte a képeket. Azt hiszem meg van a példaképe, annak ellenére is, hogy haragszik rá amiért más kapcsolatot ápol velem.

- Rólad is csinálhatok egy képet? - kiskutya szemekkel nézett rám és hogy is mondhattam volna nemet neki!? Bólintottam válaszként, majd utasított, hogy hova álljak, mit csináljak és már készültek is a képek. Mind a ketten megegyeztünk egy közös képben, ami igazából csak spontán készült, mert Mike véletlenül nyomta meg a fényképezőt.

- Egész jó. - adtam vissza neki a készüléket, elvégre az övé. - De gyere, igyekezzünk vissza, mert sosem készülök el ha így folytatjuk. - megfogtam kezét és elindultunk vissza a hotelbe. Felérve rögtön mutogatta Marknak a képeket, én meg elvonultam a konyhába és már neki is láttam a tortáknak. Az elsőt beraktam a sütőbe, addig a másodiknak a piskótáját kevertem ki. Hallottam, hogy a fiúk Verdákat néznek. Ez Mike kedvenc meséje és gondolom Mark próbál a kedvére tenni.
Elég hamar elkészültem és rendbe tettem a konyhát, majd siettem a szobámba. Kerestem valami tiszta ruhát és bevonultam a fürdőmbe. A tükörbe nézve láttam, hogy halványodnak a kis sebeim, de az a nagy a lapockámon egyszerűen nem akar eltűnni. Tudom, hogy még csak pár napja történt a dolog, de már nagyon unom, hogy a hátamon éktelenkedik. Grimaszoltam tükörképemnek majd sietve a zuhany alá álltam. Kifejezetten lassan ment a tisztálkodás. Egyszerűen csak élveztem ahogy a meleg víz áztatja bőröm. De aztán észhez kellett térnem és sietnem, mert nem akartam megvárakoztatni a lányokat. Hajat mostam, majd miután megtörölköztem, egy turbánt tekertem fejemre. Rájöttem, hogy fehérneműt nem hoztam be, így magam köré csavartam törölközőmet és visszamentem a szobámba. Szerencsémre a fiúk nagyon elfoglaltak voltak, tátott szájjal nézték a mesét. Amilyen hamar csak tudtam, felöltöztem, megszárítottam hajam és csak hagytam ahogy volt. Sminkkel nem sokat bíbelődtem, csak szempillaspirált raktam és már kész is voltam. Összeszedtem a holmijaimat, a tortát és még utoljára benéztem a szobámba, hátha itt hagyok valamit, ami kellhet.
- Én indulok srácok! - megálltam az ajtóban, mert Mike kért egy ölelést. - Szeretlek kis Törpém. - nyomtam egy puszit arcára. - Vigyázz Markra, nehogy rosszat csináljon. - elvigyorodott és bólintott, hogy értette. - Ja és fiúk, van egy kis meglepetés nektek a hűtőben. Jó étvágyat hozzá. - intettem még egy utolsót és már ott sem voltam.

- Szia! - köszöntött meleg öleléssel Camilla, majd Francesca is, aki előbb érkezett, mint én.
- Sziasztok! Hoztam egy kis sütit, remélem szeretitek. - átadtam a házigazdának, aki betessékelt a nappaliba, de rám parancsolt, hogy csak a cuccaimat tegyem le, mert azonnal indulunk is. - Hova megyünk?
- Meglepetés. - kacsintottak rám barátnőim tökéletesen egyszerre és ezzel egy időben már rángattak is kifele, mondván, hogy negyed óránk van odaérni. Tényleg sürgős lehet, mert a taxisnak is a lelkére kötötték, hogy minél hamarabb legyünk ott. Szó szerint végigszáguldozott velünk az utakon és mire észbe kaphattam volna, már ott is voltunk. Nem akartam hinni a szememnek, se a lányoknak. Ez lehetetlen. Lábam gyökeret eresztett miután kiszálltunk az autóból és akárhogy próbáltam, nem tudtam mozgásra bírni. - Na, gyere már! Tudjuk, hogy régen imádtad és foglaltunk neked időpontot mára, de még előtte át kell öltöznöd. Tudod te, hogy megy ez. - fogta meg kezem Camilla és beljebb húzott. Mindent próbáltam megnézni amit csak tudtam, mert féltem, hogy nem lesz elég időm rá. Igazuk van a lányoknak, régen nagyon szerettem és már szinte az életemnek tekintettem és nem a hobbimnak, mint ahogy sokan mások. Ez nem csak egy hobbi. Nem lehet az. Itt érezni kell és megélni minden pillanatot, amit ad ez a sport és én már sok mindent kaptam a múltban, amire büszkén gondolok vissza.
- Sziasztok! - köszöntött minket egy harmincas évei elején járó hölgy. - Biztosan ti vagytok az este hét órás vendégeink. Camilla, Francesca és Lexie, ha minden igaz. - bólintottunk, mire ő folytatta mondandóját. - Remek. A szükséges felszerelést odabent megtaláljátok. Menjetek, öltözzetek át és itt találkozunk a homokos pályán. - kiadta a feladatunkat, majd amilyen gyorsan csak tudtunk rohantunk is átöltözni. Meg is találtunk minden szükséges holmit és a pálcával a kezünkben mentünk ki a homokos lovagló pályára, ahol már három elképesztően gyönyörű, kecses és méltóságteljes jószág várt ránk. A legkülönlegesebb dolog talán az volt, hogy teljesen egyforma külsővel rendelkezett mind a három.
- Csodálatosak. - mosolyogtam rá az edzőre, aki odaadta az egyik ló vezetőszárát a kezembe, hogy egy pillanatra fogjam meg, amíg segít a lányoknak felszállni. - Mi a neve?
- Gyémánt. - ahogy meghallottam nevét, tudtam, hogy nem véletlenül kapta. Elég a szemeibe nézni. Az alázat, bizalom és a szeretet is ott csillogott a két ébenfekete smaragdban. Megsimogattam, ő pedig fejével bökött egyet rajtam. - Nahát, megkedvelt téged. - mosolygott rám Erica (az oktató). - Szinte senkit nem fogad el rajtam kívül és épp emiatt nem is szeretik őt. Nagyon ellenséges és haragos mindenkivel aki felül a hátára. Rögtön megvadul és azon fáradozik, hogy a földön tudja lovasát. Nem sok van neki hátra, mert emiatt a magatartás miatt nem tarthatjuk itt a lovardában. A gyerekek félnek tőle és a felnőttek közül is csak néhány meri megközelíteni. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy egy hónap múlva már nem lesz köztünk, de sajnos nem tudok hatni rá. Már próbáltam mindenféle oktatási módszert, de nem segít semmi. Engem is nehezen tűr meg, de elfogad úgy ahogy, viszont mást egyáltalán nem. Azért van most itt, mert az előbb akartam lovagolni rajta, de előbb a munka, aztán az edzés, úgyhogy rögtön hozok neked egy lovat. - indult volna az istállók felé, de megállítottam.
- Én őt szeretném. - túrtam sörényébe a mellettem álló csodának és vártam az edző válaszát. - Had próbáljam meg. Régen sokat lovagoltam, valamennyire értek hozzájuk. A három jármódban biztosan ülök és anno már ugrattam is velük. Kérem, had maradjon ő. Annyira gyönyörű és szeretetre méltó. Nem is tudom elhinni, amit az előbb mondott róla. Nézzen a szemeibe. - Erica meglepődve hallgatott, de nem szakított félbe. - Semmi rossz indulat és gonoszság nem rejlik benne, egyszerűen csak megértésre és törődésre vágyik. Had próbáljak meg rajta lovagolni és ha nem megy, leszállok. - próbáltam alkudozni, mire Erica egy nagyot sóhajtott és bólintott. Gyémánt felé fordultam és simogatni kezdtem a nyakát. - Tudom, hogy más vagy és bízom benned. - tekintete rabul ejtett és tudtam, hogy értette minden egyes szavamat. Erica sok vonakodás után engedte, hogy felüljek rá, de nem mozdult mellőlem egy darabig, mert félt, hogy Gyémánt olyan lesz velem is, mint mással és ledob. Minden várakozását felülmúlta, hogy olyan volt a ló, mint egy kezes bárány. Minden jelzésemre elsőre reagált, egy rossz mozdulata sem volt és mintha vigyázott volna rám.
- Ez hihetetlen. - hangjából elismerés hallatszott, ami be kell valljam, nagyon jól esett. - Gyémánt egy hat éves herélt ló, akiben túlteng az erő és energia. Sosem tudtam így kontrollálni, mint te és talán még soha nem láttam ilyen nyugodtnak és normálisnak. Fogalmam sincs mit csináltál vele, de csak így tovább. - felmutatta hüvelykujját, majd a lányokhoz engedett a pályára gyakorolni.
- Nagyon szépen köszönöm nektek ezt a meglepetést. Legalább három éve nem ültem lóháton és elmondhatatlanul örülök, hogy most újra van rá lehetőségem, nektek hála. Sosem fogom tudni ezt rendesen megköszönni nektek. - mosolyogtam a csajokra, akik már csak rám vártak, hogy lovagolhassunk.
- Ugyan Lexie, ez a legkevesebb. Megérdemled és kijár neked végre egy kis boldogság a múltad után. - teljesen ledöbbentem, elvégre egy szót sem szóltam nekik az elmúlt három évemről. Kezdtem gyanakodni Pablora, de ekkora Francesca elárulta, hogy hallgatóztak a tanári előtt, ezért tudják. - Ne nézz ránk így, hajtott minket a kíváncsiság és azt hiszem teljesen jogosan. Ha az egyik szinte legjobb barátnőd ilyen fájdalmas dolgokon megy keresztül, akkor ott akarsz lenni és segíteni. Mi nem lehettünk ott, ezért most pótoljuk. - jól estek szavai és ahogy rájuk néztem, együttérzés csillogott szemükben, de még véletlenül sem sajnálat. Ezért is szerettem és szeretem őket annyira. Mindig tudják, hogy mivel és hogyan dobják fel az embert. Valódi barátok! - Na, ne ácsorogjunk már, menjünk lovagolni! - felkuncogtam türelmetlenségén, majd arrébb mentem picit, hogy megnézzem Gyémánt mit is tud és miért mondta azt Erika, amit. Ügetni kezdtünk, de minden úgy történt, ahogy kellett. Éreztem, hogy van benne erő, de figyelt rám és a jeleimre, ezért nem is próbálkozott elhúzni és magával vinni. Teljes mértékben átadta nekem az irányítást, még akkor is mikor csak egy kis körön forgattam. Készségesen végrehajtott mindent, ezért vágtánál hagytam, hogy kicsit kiereszthesse a gőzt és mehessen. Jól éreztem magam a hátán és ahogy észrevettem, Gyémánt is élvezte a munkát. Már beálltam az akadály elé pár méterre, hogy kipróbáljam milyen vele ugrani, de ekkor meghallottam mögöttem Erica hangját.
- Ő nem ugró ló! - kétségbeesetten szaladt felém, mire én felvontam a szemöldököm. - Még sosem ugrott vele senki, az akadályt sem ismeri és nincs megtanítva neki, hogy mi is ez. Ne próbáld meg. - ahogy mellém ért, hallottam hangjában az aggódást, de engem ennek ellenére is hajtott valami. Kíváncsi voltam. Maximum esek egyet, nagy ügy. Már úgy is annyi kék és zöld foltom van, hogy plusz egy már fel sem tűnne.
- Erica, én szeretném megpróbálni. Érzem, hogy sokkal de sokkal több van ebben a lóban, mint amennyit kihasználtok. Nagy gond nem történhet, nem kőfal az akadály és ha leesek, homokra esek. De legalább kétszer szeretnék nekifutni és megnézni mit tud. Ne félts ennyire. Láthattad, hogy alattam teljesen normálisan viselkedett és nagyon készséges. Talán ez is menni fog neki. - láttam az oktatón, hogy ez nagyon nem tetszik neki, de nem tudott mit csinálni, elvégre én voltam a vendég és emellett az egyetlen olyan ember, akit Gyémánt megtűrt a hátán. Megsimogattam gyönyörű ébenfekete szőrét és kifújtam a benntartott levegőt. - Gyere nagyfiú, nézzük meg mi rejlik benned. - felvettem a szárakat és már neki is indultunk az akadálynak, de még mielőtt odaértünk volna, lelassított és megállt előtte. Nem hirtelen tette ezt, ezzel is jelezve felém, hogy vigyáz rám. - Bízz bennem, együtt csináljuk. - beszéltem hozzá, mert mintha nyugtalan lett volna. Valóban nem ismerte az akadályt és az ugratást, de éreztem az ereimben, hogy képes rá. Visszasétáltam vele az előbbi helyünkre, de közben láttam ahogy a lányok és az edző visszafojtott lélegzettel figyelnek. Újra neki lendültünk. - Gyerünk Gyémánt, tudom, hogy megcsinálod. MOST! - ahogy megszólaltam, elrugaszkodott a földről és már át is ugrott velem az akadály felett. - Ez az, tudtam, hogy menni fog! - ráborultam a nyakára és dicséretképp megöleltem. - Nagyon ügyes voltál! - megpaskoltam és visszaindultunk a többiekhez. - Erica, ha rám hallgattok, ezt a lovat soha nem adjátok vagy altatjátok el. Hatalmas kincs, te is láthattad. - beszédem közben végig simogattam ezt a csodát alattam és éreztem, hogy mennyire nyugodt és jámbor. - Szeretetre van szüksége. Én sem csináltam másképp semmit csak nekiadtam a bizalmam és szeretetem. Az egyetlen hibája, hogy nagyon lelkis ló. Már az sokat számít neki, hogy nézel rá, hogyan közelíted meg és a hátán ülve mire hogyan reagálsz, hogyan irányítod. Nincs szükség erőszakra és vehemességre, gyönyörűen reagál minden fél mozdulatra is. Gyémánt egy csoda és életetek legnagyobb hibája lenne, ha veszni hagynátok. - újra megöleltem a nyakát, mire egy hatalmasat sóhajtott, amolyan köszönetképp.
- Van érzéked a lovakhoz, nem szeretnél ezzel foglalkozni? - kérdezte Camilla miután lenyergeltünk és visszavittük a lovakat az istállóba. - Én már jártam itt korábban és a ló, amit kaptál, sosem viselkedett még így. Tényleg soha! - nyomatékosítás céljából az utolsó szót erősebben mondta.
- Szívesen foglalkoznék ezzel, elvégre régen az életem része volt és imádtam csinálni. De sajnos nincs arra keretem, hogy legyen egy saját lovam, majd talán a jövőben. - rámosolyogtam, átöltöztem és megkerestem Ericát, hogy megköszönjem neki ezt a csodálatos élményt. Még utoljára visszamentem Gyémánthoz és elköszöntem tőle is.
- Bárcsak az én lovam lehetnél. - megsimogattam a füle tövét, mire fejét a kezembe hajtotta. - Annyira értékes kincs vagy, hogy azt fel sem fogják. Kérlek viselkedj rendesen mással és ha tehetem, a közeljövőben eljövök hozzád. - adtam neki egy sárgarépát, majd újra végigsimítottam a nyakán. - Viszlát Gyémánt, vigyázz magadra. - adtam egy puszit az orrára majd kiléptem az istállóból és a lányokhoz siettem, akik már a taxi mellett vártak rám. Beszálltam és csak hálálkodtam nekik. Felejthetetlen élményt adtak nekem, amiért nem tudok elég hálás lenni.
- Elég lesz Lexie! Ha még egyszer megköszönöd, esküszöm kidoblak a szobám ablakán. - fenyegett meg Camilla, mire befogtam a szám és csak vigyorogva néztem rájuk. Még sokat beszélgettünk az este és természetesen karaokeztunk, hajat fontunk, csajos filmeket néztünk és mindent csináltunk amit egy pizsipartyn szokás. Olyan éjfél, hajnai egy körül elnyomott minket az álom és három év után talán az egyik legbékésebb éjszakámat éltem át, amire már régóta vágytam. 

12. fejezet

Secrets

Ahogy a sok ember között tébláboltam, felfedeztem pár ismerős arcot. Francesca, Camilla és természetesen Diego is itt volt. Hatalmas mosollyal indultam meg feléjük és mikor odaértem, a lányok egy nagy öleléssel köszöntöttek. Diego csak megeresztett egy mosolyt, biccentett egyet és elsétált. Lehet, hogy jobb is... van valami abban a srácban, ami kicsit taszít. Félek tőle. 

- Lexie, te mit keresel itt? Nem is mondtad, hogy jössz. - támadott le hirtelen Fran, mire megvontam a vállam és Leon felé irányítottam tekintetem. - Mindent értek. - rám kacsintott, majd Camilla és én követtük, mire elvezetett minket Pablohoz. A társaságból mást nem ismertem, csak őket, de nekem ez éppen elég volt. 

- Pablo! - öleltem meg, majd miután elengedtük egymást, jelentőségteljes pillantással nézett szemeimbe és én tökéletesen értettem, hogy mi kavarog most fejében. Rámosolyogtam és újra megöleltem, hogy érezze, nincs semmi baj, rendben vagyok. A lányok ebből semmit nem értettek, de tudtam, hogy rá fognak kérdezni. Ennyire már ismerem őket. - Ismertetnétek velem a ma estét? Leon csak meghívott, elhozott, de egy szót nem szólt arról, hogy mi hogyan fog történni. - néztem rájuk, mire készségesen elmagyarázták, hogy ha mindenki megérkezik, lesz egy vacsora, majd utána úgynevezett szabad program, tehát lehet táncolni, beszélgetni és természetesen adakozni. Ezek után lesz valami amit még ők sem tudnak, majd a felajánlott tárgyak elárverezése. Az ez által gyűjtött pénzt is jótékony célokra fordítják. Szerencsére erre gondoltam már reggel, így a sok felesleges dolgot, amit Mark vett nekem és jóformán azt se tudom hogy kell használni, beadtam egy gyűjtőhelyre, ahol kaptam érte pénzt, amit szeretnék majd odaadni az éhező gyerekeknek. 

- Gyere Lexie, üljünk le és együnk. - karolta át Leon a derekam, majd elirányított a helyünkhöz. Szülei kedvesen mosolyogtak, majd beszélgetni kezdtünk. Sok mindent nem mondhattam az elmúlt pár évemről, mert nem szerettem volna, hogy tudják, így kitaláltam egy sztorit, amiben Leon segített. Hálás voltam neki, hogy támogat, ha már egyszer azt hazudta, hogy együtt vagyunk. 

- Itt is maradsz velünk Buenos Airesben? Nagyon szívesen találkoznánk veled többször is! - áradt a melegség John hangjából. Leon jelentőségteljes pillantással jutalmazta édesapját, amit én hirtelen nem tudtam hova tenni. 

- Nem, sajnos pár nap múlva repülök vissza Londonba, csak kísérőként jöttem. - ahogy ez a mondat elhagyta számat, rá kellett jönnöm, hogy nem akarok újra Londonban lenni. Nagyon furcsa érzés fogott el. Olyan érzés itt lenni, mintha minden rendben lenne, de ha visszamegyek, visszakerülök a szokásos szürke életembe, se barátok, se család. Csak Mike, a főnököm, Kevin és ha úgy van, Mark. Itt annyival jobb a helyzet. Énekelhettem a srácokkal, táncoltunk és egyszerűen csak jó érzéssel tölt el, hogy itt lehetek. 

Miután Leon látta, hogy ez rosszul érint, magához ölelt. Jól esett közelsége, de ezt félbeszakította a műsorvezető, aki a színpadról köszöntött mindenkit, majd elmondta, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk ma itt. Aztán valami olyan történt, amire álmaimban sem gondoltam volna. 

- Következzen az este egy fénypontja. Szeretném megkérni azokat a hölgyeket, akik hallják a nevüket, hogy jöjjenek fel a színpadra. - sorolta a neveket, mindenki tapsolt, a nők pedig felmentek mellé a színpadra. - Lexie Davis! - ahogy kiejtette száján a nevem, lefagytam. Mi?? Én!? De hát engem itt nem is ismernek, hogy kerültem fel a listára? Nagy nehezen felkeltem és felsétáltam a színpadra, ahol Francesca és Camilla is ott volt. Beálltam melléjük, ők pedig rám mosolyogtak, de értetlen fejemet látva, megszorították kezem, hogy nyugodjak meg. - Nos, most hogy minden szereplőt a színpadon tudhatunk, kezdődhet a licit férfiak! - licit!? Micsoda? 

- Nyugodj meg Lexi, nem lesz semmi probléma. Az egész arról szól, hogy a férfiak licitálhatnak ránk, hogy velünk táncolhassanak. Ennyi. Semmi más! A pénz pedig jótékony célokra megy. - megértettem miről szól, de nem értettem vele egyet, még mindig. De mindegy. Az lebegett a szemem előtt, hogy ezzel az éhező gyerekeknek segítek. 

Gondolataimból kiszakított, hogy én következtem. Előttem Francesca kelt el és szerencsére a barátja nyerte a licitet, így ő jó kezekben volt. Én pedig csak reménykedtem, hogy Leon nyer, mert ha nem, akkor egy vadidegennel kell táncolnom, ami magamat ismerve, nem sülhet el jól. 

- Lexie, ha szabad kérnem, egyet lépjen előrébb. - szólított fel a műsorvezető, én pedig eleget tettem kérésének miután Camilla bátorítóan rám mosolygott. - Akkor Uraim, a szokásos módon folytassuk az estét. - ahogy ezt kimondta, máris kiabálták be a számokat. Kapkodtam a fejem, mert nem tudtam mikor ki szólalt meg. Paul és Leon is részt vettek természetesen a licitben és reménykedtem is, hogy valamelyikük nyeri. 

- Tíz ezer dollár! - erre a mondatra az egész terem lefagyott és nem próbálkoztak tovább a férfiak. 

- Tíz ezer dollár először. - folytattuk a procedúrát, én pedig már ki akartam kerülni a reflektorfényből. Nem való nekem az ilyen. Esetlenül álltam a színpadon és csak vártam a sorsom. Mindig is utáltam az ilyen kiszolgáltatott helyzetet. - Másodszor. - körbe néztem a termen, de Paul csak egy 'sajnálomot' tátogott, Leon is szégyellte magát, mert nem tudta tovább folytatni a licitet. - Harmadszor és elkelt! A sötétkék öltönyös úriemberé az első tánc. - ahogy kimondták a végszót, mindenki tapsolni kezdett, én pedig megindultam a lépcső felé, hogy szembe nézzek a "gazdámmal", aki megnyerte magának az első táncot. Ahogy leértem, Mark lépett elém és felém nyújtotta kezét, hogy elvezethessen a táncparkettre. Vonakodva, de elfogadtam felkérését, elvégre itt nem rendezhetek jelenetet. Beálltunk a helyünkre, majd vártuk, hogy a többiek is lejöhessenek közénk. Mark keze végig derekamon pihent, ahogy a színpadon álló Camillát figyeltük. Rajta kívül még egy hölgy várt a sorsára, de elég hamar csatlakozhatott hozzánk. Mindenki elhelyezkedett és már fel is csendült egy lassú, keringős zene. Mark szorosan fogott magához és határozott mozdulatai teljesen magukkal ragadtak. Annyival másabb volt, mint tegnap. Profibb. Ahogy ott táncoltunk, egy-egy pördülés alkalmával láttam, hogy Leon szúrós tekintettel figyel, de nem tudtam mit tenni. Ellenben Pablo. Az ő szemeiben mérhetetlen kedvességet és csillogást fedeztem fel. Tudtam mire gondol, éreztem... Bólintott egy aprót, én pedig megingattam fejem. Mark is észrevehette, mert felé fordította tekintetét. A két férfi szavak nélkül, pusztán tekintettel megbeszélt mindent, mire Mark erős karja még szorosabban fonódott derekamra. Lehet, hogy eszméletlen nagy hülyeséget csinált, de ez nem változtat azon, hogy érintése és közelsége megnyugtat és egész egyszerűen csak melegséggel tölt el, ahogy rám néz. Persze még haragszom rá, elvégre nyomozott utánam, ami nem normális dolog és próbálom megfejteni ezt a férfit, de egyre nehezebb. 

- Lexie. - szólalt meg Mark, mikor felcsendült az Oasis-tól a Wonderwall. - Tudom, hogy rosszat tettem, de ne menj el. Megígérted, hogy legalább barátként melletted lehetek. Kérlek. - hangja szó szerint könyörgő volt, amit nagyon furcsállottam. Sosem könyörög. Kér, követel, parancsol, uralkodik. De nem könyörög. Nem tudtam, mit reagálhatnék, ezért tekintetem szemeibe fúrtam és halványan elmosolyodtam. Már épp megszólaltam volna, mikor Francesca bocsánatot kért tőle, majd elrángatott a csapathoz. Értetlen tekintetem látva mindenki magyarázni kezdett, én pedig egy szót sem értettem ebből. 

- Srácok! - szóltam rájuk kicsit erélyesen, hogy meghallják. - Egyszerre csak egy, mert semmit nem értek. - Camilla elmagyarázta, hogy az egyik haverjuk nem tudott eljönni ma, így nincs elég ember a Flasmobukhoz. Azt szeretné ha csatlakoznék. - De Cami, én alig emlékszem már valamire abból a dalból és táncból. - tettem csípőre a kezem, mire a fiúk arrébb húztak a tömegből és a kezdésig kicsit átvettük a lépéseket. Nem mondhatnám, hogy magabiztosan, de elvállaltam, hogy segítek. Szórtan helyezkedtünk el a tánctéren, nehogy megsejtsenek valamit az emberek, majd elkezdődött a zene. Élveztem, hogy újra a srácokkal énekelhetek és táncolhatok. Pillanatok alatt csináltunk magunknak helyet és két sorba rendeződve folytattuk. Mosolyogtunk mi is, mert láttuk, hogy jó kedvre derítettük a körülöttünk lévőket. Igaz, hogy ezekbe a hosszú szoknyába nehézkesebb volt a mozgás, de megoldottuk. Néha rontottunk, amit rajtunk kívül senki nem vett észre, de azt kell mondjam, ez így volt tökéletes. A végén csináltunk egy csapatölelést, majd mindenki visszament az ismerőséhez/párjához. Mark lépett hozzám és felém mutatta telefonját, amin egy üzenet volt Pablo öccsétől, aki történetesen Mikera vigyázott, hogy menjünk haza, mert a törpe felébredt és nem hajlandó visszaaludni amíg nem találkozik velem. Bólintottam, hogy felfogtam és megkerestem mindenkit, hogy elbúcsúzzak. Holnap úgy is találkozunk az étteremben. 

Mark az ajtónál várt rám és mikor odaértem, kinyitotta előttem. A kocsi már ott volt, gyorsan bepattantunk és már úton is voltunk. Feszült csend állt be köztünk, de nem tudtam mit mondhatnék. Megalomániás énje megijeszt. Felettem ne uralkodjon senki, ezt soha nem tűrtem. Egyedül a főnököm, Kevin parancsolhatott nekem és ennyi. Ez valahol áldás és átok is egyben, de ez vagyok én. Nem tűröm, hogy basáskodjanak felettem és irányítani próbáljanak. 

- Majd megbeszéljük. - meglökte picit a térdem, mintha érezte volna, hogy min gondolkodom. Bólintottam válaszképp. Pár perc múlva leparkolt az autó és kiszálltunk. A liftben csak ketten voltunk és tisztán hallható volt, ahogy kattogott az agyunk. Gondolataimból egy meleg érintés hozott vissza. Mark rákulcsolta ujjait enyémekre. Lenéztem kezeinkre, de nem rántottam el, nem csináltam semmit. Közelsége még mindig melegséggel tölt el és összezavarodom tőle, úgyhogy inkább ráhagytam a dolgokat. Érezhetően megkönnyebbült és kicsit leengedett. 

A lakosztályhoz érve se engedte el kezem, mire jelentőségteles pillantással néztem fel rá és értette. Tudta, hogy Mike vár rám, így vonakodva, de hagyta, hogy bemenjek a törpéhez. Mike az ágyán ült, mellette Scott és valamiről nagyon diskuráltak. 

- Sziaaaa!! - felpattant az ágyról és a nyakamba vetette magát. - Láttam a cuccaidat... azt hittem elmész. Nem akarooom. - fejét a vállamba fúrta. Éreztem, ahogy a félelem eluralkodik rajta. Hátát simogattam és megnyugtattam, hogy nem megyek sehova nélküle, ami hatott is, mert a következő pillanatban csillogó szemekkel pásztázta arcom. Kaptam egy puszit, majd leraktam és Scotthoz ment. Súgott neki valamit. Kuncogtak mindketten, én meg úgy döntöttem, hogy nem zavarok. Kimentem a nappaliba, ahol Mark ült az asztalnál és egy köteg papírt tett egy barna borítékba. Nem akartam ezzel foglalkozni, volt már elég balhé az ő papírjai miatt. Kiléptem az erkélyre és az éjszakai fényektől pompázó Buenos Airest néztem. Annyira szeretem ezt a helyet, régen is imádtam itt lenni. Teljesen más, mint London. Hiába a szülővárosom, nagyon sok rossz emléket hordoz magával és nem szeretem. Letöröltem egy kósza könnycseppet mikor Mark lépett mellém a borítékkal a kezében. Kérdőn pillantottam rá majd a kezében lévő csomagra és vártam, hogy mondjon valamit. 

- Nézd Lexie, én valóban irányításmániás vagyok és egyszerűen nem bírtam elfogadni, hogy téged nem irányíthatlak, hogy nem vagy velem teljesen nyílt és őszinte. Tudom, hogy most gyűlölsz... - sosem gyűlöltem és nem is tudnám. - Tessék, vedd el. Itt van minden, amit rólad összegyűjtöttem. Nem olvastam el az egészet, csak egy részét, de nem is akarom a többit. - a kezembe adta a borítékot. - Egy rejtvény vagy tele titkokkal és inkább magamtól szeretném megfejteni, mintsem ilyen módon. Nehezen birkózom meg azzal a tudattal, hogy nem omlasz a karjaimba, nem ájulsz el tőlem és nem akarsz az ágyamba férkőzni. Más vagy. Kihívás! - ahogy szemeibe néztem láttam, hogy igazat mond. - Lehet, hogy elszúrtam és tudom, hogy hülye voltam, de talán még lesz esélyem jóvá tenni és megismerni téged szép lassan. Persze, csak ha szeretnéd. Képes lennék megváltozni és felhagyni a megalomániás énemmel, nem mondom, hogy könnyen menne és hamar, de megpróbálnám. - tudtam, hogy ezek a szavak hatalmas jelentőséggel bírnak. 

- Megpróbálnád? - hangom halk volt és féltem, hogy nem is hallotta, de rácáfolt. 

- Érted igen. - adott egy határozott választ és ez nekem elég. Rámosolyogtam, majd nyomtam egy puszit arcára. Reakcióm meglepte, de még időben reagált ahhoz, hogy derekamnál fogva magához húzzon. Felkuncogtam. Ez a férfi... egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan. Nem tudom meddig fog tartani míg kiismerem, de állok elébe. 

- Köszönöm. - felnéztem gyönyörű kék szemeibe. Értetlenül pillantott rám, gondolom erre nem gondolt. - Köszönöm, hogy megmentettél fél évvel ezelőtt. Köszönöm, hogy megismertél a kávézóban. Köszönöm, hogy szereted Mikeot. Köszönöm, hogy mellettem vagy teljesen mindegy, hogy a megalomániás éneddel vagy a sok ezer másikkal. Köszönöm, hogy visszajöhettem Buenos Airesbe. Köszönöm, hogy újra embernek érzem magam. Egyszerűen csak.... köszönöm. - ahogy befejeztem monológom, láttam, hogy feldolgozza a hallottakat. 

- Megcsókolhatlak? - kérdésével meglepett, de nem haboztam sokáig, bólintottam. Ahogy puha ajkai az enyémekhez értek és nyelve táncra hívta enyémet, megpördült körülöttem a föld. Lábaim megrogytak és ha Mark nem tart ilyen erősen, biztos, hogy elesek. Egyszerűen leírhatatlan, hogy ilyenkor mit érzek. A gyomromban szunnyadó összes lepke öngyilkossági kísérletet hajt végre. Ez az, amit Leon mellett nem érzek és hiányolom. El kell fogadnom, hogy ő már tényleg csak a múltam része és ezt valahogy neki is fel kell majd dolgoznia. 

- Fúúújjjj, nemáár. - Mike zavarta meg a pillanatot. Elnevettük magunkat, ő pedig karba tett kézzel állt előttünk. Összenéztünk Markkal és egyre gondoltunk. Elkezdtünk a törpe felé közeledni, ő pedig mintha tudta volna, hogy mire készülünk futni akart, de Mark hosszú kezeivel elkapta és nem engedte. Két oldalról nyomtunk egy-egy puszit arcára, ő pedig morogva letörölte. - Undik vagytok! - ingatta fejét, majd miután leraktuk, szólt, hogy Scott indul. Bementünk és elköszöntünk tőle, majd mindenki ment a saját szobájába. Beraktam magassarkúm a szekrénybe, megkerestem pizsim és bevonultam a fürdőmbe. Egy gyors zuhanyzás után, bementem Mikehoz, hogy adok neki egy jó éjt puszit, de a két pasi ott ült az ágyon és csokit ettek. Mindezt hajnali kettőkor. 

- Ez mind szép és jó, de Mike... nem fogsz tudni aludni a cukortól. - korholtam, de nem hatotta meg. Leültem mellé az ágyra és beszélgetni kezdtünk úgy általánosságban mindenről. Kiderült, hogy két nap múlva repülünk vissza, így már nincs sok időnk itt. Holnap délben ebédelünk a srácokkal, utána ők mennek próbálni, mi pedig elintézni az utolsó papírmunkát és utána szabadok vagyunk egészen másnap délutánig, mert akkor össze kell pakolnunk és este hétkor megy a gép. Mike is elszontyolodott kicsit, de Mark megnyugtatta, hogy még elviszi nagyon sok helyre, ahol eddig nem járt. Ösztönösen elmosolyodtam. Annyira a szárnyai alá vette, hogy lassan összenőnek. Nagyon szeretik egymást. 

- Na de ideje aludni, fél négy van és holnap még van programunk. - pattant fel Mark, majd ágyba tessékelte Mikeot. Betakartam, nyomtam egy puszit arcára, majd otthagytuk, had aludjon. - Ez rád is vonatkozik. - incselkedett Mark, mire csak megfordultam, kidugtam nyelvem és mentem tovább a szobámba. 

- Egyébként. - még visszafordultam az ajtóból. - Te leszel a befutó. - rákacsintottam és élveztem ahogy arcára kiül a döbbenet. Tátott szájjal nézett és nem tudott reagálni. Felkacagtam, majd küldtem neki egy puszit és beléptem a szobámba. Becsuktam az ajtót és egy széles mosollyal az arcomon befeküdtem az ágyamba. Hihetetlen nap volt a mai. Délelőtt sírtam, énekeltem, táncoltam. Délután bejártam fél Buenos Airest, este veszekedtem, majd részt vettem egy gálán, ahol voltam eladó tárgy és kibékültem Markkal. Túl sok érzelem egy napra, mégis mosolyogtam. Olyan régen aludtam el ilyen boldogan... de élvezem. 

- Lexiieee!!!! - rontott be Mike és ugrált az ágyamon. - Kelj fel, elkéstünk! - zajongott, de én hirtelen nem fogtam fel semmit sem. Mikeot követte Mark is, aki szintén próbált ébresztgetni, de csak morgást kapott válaszul. Ekkor a két pasi bekeményített és csikiztek, piszkáltak. Visítoztam és nevettem, de még mindig nem hagytak békén. 

- Gyere, már úton kéne lennünk! - húzott fel az ágyból Mark, én pedig ekkor értettem csak meg, hogy elaludtunk. Még mindenki álmos fejjel nézett rám. Rendben, akkor kapjuk össze magunkat. Tapsoltam kettőt, mire már el is tűntek és hallottam, ahogy csobog a víz. Elgondolkodtam, hogy a két hímnemű hogyan fog egyszerre fürdeni egy fürdőben!? De megoldották. Mark zuhanyzott, mert ő volt a gyorsabb és közben Mike beült a kádba. Rájuk hagytam a dolgokat, én amilyen gyorsan csak lehetett lezuhanyoztam és már rohantam is vissza a szobámba. Mivel a helyet tegnapról már ismertük, tudtuk, hogy elegáns ruha kell, így válogathattam újra a szebbnél szebb szoknyák között. Egy fekete hosszú estélyit választottam, melynek bal oldala combközépig fel volt sliccelve és az oldalánál egy csipke csík volt a ruha dísze. Egyszerű, de elegáns. Felkaptam hozzá egy fekete magassarkút, a fekete kis táskám és belenéztem a tükörbe. Egész jó volt az összkép. Hajam laza hullámokban omlott a hátamra, és szempillaspirálon kívül más nem volt rajtam. Letisztult és elegáns. 

- Én kész vagyok! - kiabáltam el magam és kimentem a nappaliba, ahol a fiúk is az utolsó simításokat végezték. Ahogy rám néztek, mind a kettő csodálkozott. - Mi az? Nem jó? - megijedtem, mert már nem volt időm átöltözni. 

- Gyönyörű vagy. - nyomott egy puszit arcomra Mark, majd megfogta a kezem és elindultunk a lift felé. Mike fogta Mark másik kezét és így mentünk le a kocsihoz, ami már hál'isten ott várt ránk. Bepattantunk és Mark rászólt a sofőrre, hogy a legrövidebb úton, amilyen gyorsan lehet. Odatelefonált Pablonak, hogy tíz perc és ott vagyunk, de így is késtünk majdnem egy órát. Uppsz... azok a hajnali beszélgetések és csoki evések. Mike épp próbálta meggyőzni Markot, hogy ő igenis nagyfiú már, hiszen suliba megy, ezért nem három, hanem négy gombóc fagyit kér majd délután. Hihetetlenül felnevettem a hallottakon, mire mindketten szúrós szemekkel méregettek. Ajjajj... megzavartam a meghitt beszélgetésüket. Feltettem a kezem afféle "bocsi" stílusban, majd leparkolt az autó és kiszálltunk. 

- Sziasztok! Ne haragudjatok, de hajnalban sikerült lefeküdnünk és elaludtunk. - magyarázta meg Mark a késésünk okát miközben bevezetett minket az étterembe. Leon arcán láttam, hogy sok mindent mondana, de azt majd később. Az asztalnál Mark ült az egyik oldalamon, a másikon pedig Camilla. Ebéd közben rengeteget nevettünk és beszélgettünk. 

- Na és Cami, mesélj egy kicsit. Még együtt vagytok Broadway-el? - csillogtak szemei, ahogy kimondtam a srác nevét, aki srégen szemben ült az asztalnál. - Komoly? - vigyorogtam, ő pedig bólintott és megmutatta az ujján a gyűrűt. Felsikoltottam örömömben és a nyakába ugrottam. A többiek nem értették, hogy minek örülök ennyire, de rám hagyták. 

- És csak hogy tudd, számítok rád, mint koszorúslány! - melegség öntötte el szívem, hogy felkért, elvégre három évig nem is láttuk egymást. Nagyon jól esett, hogy gondolt rám és természetesen elfogadtam felkérését. - Nem lenne rossz ha Mark oldalán jönnél. - bökött oldalba, én pedig éreztem, hogy a pír elönti arcom. - Na mesélj csak! - azonnal rákapott a témára és nem hagyott békén. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk táncolni és közben megbeszélünk mindent. Francesca és Natalie is csatlakozott hozzánk. Így négyen pletykáltunk és sokszor hangosan felkacagtunk. Mindenki boldog párkapcsolatban élt és szurkoltak nekem és Marknak. 

- Egyébként meg Lexie, ne csüggedj, hogy holnap repültök vissza Londonba. Két hét múlva ott lesz koncertünk. - világosított fel Fran. Végignéztem rajtuk. A hobbijuk az életük és boldogok. Remélem egyszer nekem is megadatik ez, de erre még várnom kell és sok-sok pénzt kell gyűjtenem hozzá, mert bár énekelni és táncolni is szeretnék, nem ebben látom a jövőm. - Na de lányok, ha nem haragszotok, én most táncolok egyet Pabloval, mert a gálán nem volt rá lehetőségünk. - azzal ott is hagyott minket Francesca. Ezt a férfiak úgy vették, hogy szabad a pálya, jöhetnek a csajokért. Megrohamoztak minket. Mark elkapta a derekam és magával szembe fordított. Láttam, hogy a törpe Nataliet nyaggatja, aki végül beadta a derekát és elment táncolni vele. Csak Leon és Diego ültek az asztalnál és nézték a vidám kis társaságunkat. 

Mark meglepően jól táncol és ezt már tegnap a gálán is észrevettem, ezért nem értem, hogy az első alkalommal miért volt olyan esetlen. A lányokkal közben párcseréket is játszottunk, így történt, hogy táncoltam Pabloval, Maximiliannal, Broadwayyel, Mike-al és Fredericoval is. Végül körbeértünk és mindenki újra az eredeti párjával volt. 

- Hogy is mondtad éjjel? Én leszek a befutó? - hangjában játékosságot éreztem, én pedig úgy döntöttem, hogy miért is ne? Egy kis incselkedés belefér. 

- Hát ha már tíz ezer dollárt fizettél értem, úgy gondolom nem csak egy tánc jár érte. Bár kitudja. Lehet, hogy csak Buenos Airesben vagy befutó számomra. - Mark vette a lapot és elnevette magát. 

- Nos Miss Davis, akkor innen nem megyünk haza. - nyakamhoz hajolt és egy nedves puszit hagyott rajta, amibe beleborzongtam. Tisztán tudtam és éreztem, hogy Mark lesz az igazi. Soha egyetlen egy fiú sem váltott ki belőlem ilyen érzéseket, ő pedig csak azzal, hogy megfogja kezem, ájulás közeli állapotba juttat. - Szeretem az illatod. - suttogta fülembe majd az állkapcsom és nyakam találkozásához nyomta száját, mire gerincemen végigfutott egy jóleső bizsergés. Felkuncogtam mikor orrával megbökte arcom, majd a szemembe nézett. Egy rejtély ez a férfi. 

- Lekérhetem a hölgyet? - Leon állt Mark mellett, aki vonakodva ugyan, de átengedett neki. - Beszélhetünk itt? - kérdezte a szemembe nézve, miközben kezét derekamra vezette és lassúzni kezdtünk. Bólintottam válaszképp és épp belekezdtem volna, de ő megtette. - Sajnálom Lexie, de nem bírom tovább. Nem akarok a második lenni. Nem akarok részt venni ilyen módon az életben. Neked is és nekem is jobb ha csak barátok leszünk. - megkönnyebbült, ahogy elmondta amit akart és valamilyen szinten nekem is könnyebb volt, hiszen kimondta helyettem. - Egyikünk szíve sem játékszer és úgy érzem, hogy ez nem volt fairplay egyikünk részéről sem. 

- Leon. - a szavába vágtam. - Sosem akartam játszani veled, sajnálom ha te így érezted. A múltam része vagy. Ott volt valamink ami szép emlék marad, ha nem rontjuk el. El kell fogadni, hogy a jelenben ez nem működik. Változtunk. Te is, én is. Nem voltunk egymás mellett és három év, az három év. - ahogy beszéltem hozzá, éreztem rajta, hogy ideges. Ezt nem tudtam megérteni. Ő is ezen az elven van, akkor meg? 

- Változtunk. Csak nem mindegy, hogy melyik irányba. - szabályosan köpte felém a szavakat, nekem pedig a meglepődöttség kiült arcomra. - Igen, sok minden történt veled... sok rossz. De elutasító lettél, távolságtartó, hirtelen haragú és bizalmatlan. Velem is, holott ismersz. Pabloval nem viselkedsz így, se a lányokkal. Nem értelek. Mike kisfiú, őt természetes, hogy szereted. Na és Mark? Mióta szereted te a pénzes férfiakat akiknek a mindenük a vagyon? - megálltam, mert nem volt kedvem vele táncolni. Hogy merészeli? Milyen jogon ítél el? - Tegnap a gálán nagyon sokat gondolkodtam rólad és arra jutottam, hogy nem éri meg küzdenem. Nekem nincs annyi pénzem, mint neki. - bökött fejével Mark felé, aki minket figyelt. Éreztem, hogy ha folytatja csak még mérgesebb leszek és ha elszakad a cérna, itt kő kövön nem marad. - Hallgatásod számomra azt jelenti, hogy igaz amit mondok. Csalódtam benned. Sosem hittem volna, hogy te is nagyravágyó és felszínes vagy. Remélem boldog leszel vele, csak majd jusson eszedbe, hogy kihasznál és nem leszel több neki, mint az eddigiek. Egy a sok ágyasa közül... - agyamat elöntötte a düh és felpofoztam Leont. Erre a mozdulatomra mindenki ránk nézett és abbahagyták a táncolást. Mark is mellém lépett, vele egy időben pedig Mike fogta meg a kezem. 

- Milyen jogon törsz felettem pálcát? Mi ez a vádaskodás és lesajnálás? Ha tudom, hogy ilyen vagy és ezeket gondolod rólam, soha a büdös életbe nem mondom el a múltam, de bíztam benned és te most ezt eldobtad. Az, hogy távolságtartó vagyok és bizalmatlan szerintem teljesen érthető. Majd ha téged is ér az életben egy nagy veszteség, ami isten ments, hogy megtörténjen, de ha mégis akkor majd megérted, addig pedig felejts el engem. Talán valahol legbelül éreztem valamit, hogy így viselkedtem veled. Pablo és a lányok kiérdemelték a bizalmam és nem bántottak soha. Mike pedig nem csak egy kisfiú akit szeretek. Olyan mintha a kisöcsém lenne, akit meggyötört az élet. Szüksége van rám és nekem is rá. Mielőtt bármit is mondasz, előbb talán tájékozódj, mert rohadtul nem tudsz te semmit sem. Nem csak a szomszéd kisfiú, akivel jóban vagyok. De hiába magyaráznám, úgysem értenéd meg az előbb hallottak alapján. Mark pedig... ott volt amikor te nem. Segített, megmentette az életem és most támogat. Hidd el, ha csak a pénze kéne, nem ez lenne a helyzet. Akkor már régen odadobtam volna magam neki, de nem tettem. Szóval inkább maradj csendben és ha bármit is mondanál, kérdezz előtte. A vádaskodás és ez a hangnem megengedhetetlen egy embertársaddal szemben. És ha már változást említettél, nem tudom melyikünk változott rossz irányba, de biztos, hogy nem én. Az én lelkiismeretem tiszta, ezt te is elmondhatod magadról? Örülök, hogy te mondtál búcsút nekünk, mert ez így könnyebb. Majd ha megjött az eszed, beszélhetünk, de addig ne keress és ha ott leszek a koncerteteken, ne is vegyél figyelembe. Ezzel mindannyiunknak segítesz. - megveregettem a vállát, majd odafordultam Mikehoz, aki könnyes szemekkel nézett rám. Tudom, hogy nem értett semmit, mert nem beszél spanyolul, de látta, hogy ideges vagyok és félt. Felkaptam, mire ő a nyakamba fúrta fejét és érezhetően elkezdett megnyugodni. Körbenéztem a társaságon és azt hittem, hogy most mindenki mérges lesz, de nem. Együttérzés csillogott szemeikben. Csináltunk egy nagy csapatölelést, amiből az előbb távozó Leon kimaradt, majd fizettünk és kiléptünk az étteremből. A lányok szóltak, hogy este csajos estét tartunk és Camillánál találkozunk. Már most tűkön ülve vártam, mert ezer éve nem volt ilyenben részem. 

Elköszöntünk, mindenki ment haza átöltözni és megbeszéltük, hogy a Studioban találkozunk. Az autóban Mike még mindig fogta a kezem, szemem sarkából pedig láttam, hogy Mark engem vizslat. Senki nem szólt egy szót sem egészen a hotelig. Fenn a lakosztályban rögtön a szobám felé vettem az irányt, de hallottam, hogy Mark jön utánam. Ledobtam magassarkúm és sóhajtva fordultam felé, mert tudtam, hogy addig nem hagy békén, amíg nem beszélünk. A falhoz nyomott és két kezével a fejem mellett támaszkodott. Felnéztem sötéten csillogó kék szemeibe és elfogott egy különös érzés. Mintha csak felfalna a tekintetével. Belelátott lelkembe. Egy hirtelen mozdulattal tarkójára csúsztattam kezem és közelebb húzva magamhoz egy csókban forrtunk össze. Ez most más volt. Sokkal szenvedélyesebb és türelmetlenebb. Beletúrtam hajába, ő pedig combom alá nyúlt és megemelt egy kicsit, hogy derekára kulcsolhassam lábaim. Csípője az enyémhez nyomódott, mire egy pillanatra elállt a lélegzetem és felnyögtem. 

- Mit művelsz velem? - suttogta számba, nekem pedig egy apró mosoly ült arcomra. - Soha... - kapkodta a levegőt. - Soha nem váltott ki belőlem senki ilyen érzéseket. - ajkai folyamatosan súrolták enyémeket, egy percre sem váltak el egymástól. Egyik kezével a falat támasztotta, a másikkal pedig combomnál tartott. Testem lángolt szavaitól, érintésétől és egész egyszerűen csak szükségem volt rá. - Az étteremben történtekről pedig csak annyit, hogy köszönöm és sajnálom, hogy ilyen vége lett. - őszinte volt, pedig tudtam, hogy valójában nem sajnálja annyira, hogy nincs vetélytársa. Elmosolyodtam, ő pedig nyomott egy puszit számra, majd a szám sarkába és így haladt lefelé, míg végül nyakamon időzött. Légzésem felgyorsult és élesen szívtam be a levegőt, mikor egy kis bőrt fogai közé vett és szívni kezdte. Tudtam, hogy nem hagyna rajtam nyomot és igazam is lett. Épp csak egy kis ideig játszott majd újra a szemembe nézett. 

- Remélem nem bánod, ha este elmegyek Camillához egy kis csajos estére. - gondoltam, közlöm vele a terveimet. - Nyugi, csak kicsit fogunk kibeszélni. - rákacsintottam, mire mély nevetése betöltötte a szobát. Szeretem, mikor leengedi a jól megszokott maszkját és megmutatja a valódi énjét. Ez az igazi Mark és bár ritkán látom, de tetszik. 

- Akkor ma este elviszem Mikeot csajozni. - letett a földre majd elindult a nappaliba. Vigyorogva ingattam a fejem, de nem szóltam semmit. Így is beígért négy gombóc fagyit a kis törpének, kénytelen lesz teljesíteni. 

Gyorsan átöltöztem majd átmentem Mikehoz, aki édesen szuszogott az ágyán. Fáradt volt, mert az éjjel nem aludt eleget és reggel meg futni kellett. Úgy ahogy volt, cipővel és elegáns ruhával zuhant be az ágyába. Odaléptem hozzá, levettem cipőjét és betakartam. A függönyt is behúztam picit, hogy nyugodtan tudjon aludni, az ajtót résnyire nyitva hagytam és már ott sem voltam. A konyhába mentem, hogy csináljak magamnak egy teát. 

- Készen vagytok? Mehetünk? - kérdezte Mark, de laza itthoni szerelésemet látva, összeráncolta szemöldökét. 

- Mike elaludt, itt maradok és vigyázok rá. - megadtam a magyarázatot, ő pedig bólintott, hogy megértette. Nyomott egy puszit homlokomra és már el is ment. Gyorsan megcsináltam a teámat és a nappaliba mentem. Az asztalon ott hevert a tegnapi boríték, amit Mark odaadott. Gondoltam, miért ne? Elvégre rólam szól. Felkaptam és kiültem vele az erkélyre. Hát akkor lássuk, mi mindent szedett össze rólam...