13. fejezet

 

The past

Nem okozott nagy meglepetést, hogy tényleg mindent összeszedett az eddigi életemből. A legapróbb részletekre is figyelt és képekkel dokumentálta az egészet. Nagyon jó nyomozója lehet, mert tényleg itt volt minden. Mikor vesztem össze véglegesen legjobb barátnőmmel, kiskoromban hol voltam a legszívesebben, milyen ajándékokat kaptam az ünnepekre, milyen sérülésekkel kerültem kisebb-nagyobb időre kórházba és tényleg az egész életem papírra vetve, feketén-fehéren itt hevert előttem. Ahogy lapozgattam és nézegettem a múltam, rá kellett jönnöm, hogy lehet, hogy elvesztettem a számomra legfontosabb embereket, de kaptam utánuk hármat. Nem pótolják a szüleimet, de minimális szinten betöltik azt a hatalmas űrt lelkemben, ami egész eddig üresen tátongott és csak fájdalmat okozott. 

Kevin, a főnököm egy csodálatos ember. A világon az első és egyetlen olyan férfi, akinek odaadtam a bizalmam és ez azóta is töretlen. Mintha a bátyám lenne. Tudom, hogy ez mennyire elcsépelt és hülyeség, de tényleg szinte családtagként tekint rám, felnézek rá és szeretem. Nélküle még mindig az utcán lennék és kitudja mi lenne velem, de hála Kevinnek élhetek emberi körülmények között. Sosem leszek képes ezt meghálálni neki és bármennyire is hangoztatja, hogy semmivel nem tartozok, én nem tudok efölött csak úgy elsiklani. Mindig amikor tudok vele vagyok, segítek neki és plusz munkát vállalok, hogy ne legyen egyedül a kávézóban, de még ez is kevés. Hiányzik már és tudom, hogyha hazaérek, első dolgom lesz a kávézóba menni és éjjel-nappal nyaggatni. 

Itt van nekem Mike. Életemben talán a legmeghatározóbb személy, annak ellenére is, hogy még csak hat éves. Ő maga ad nekem erőt és bátorságot ahhoz, hogy emberek között legyek és próbáljak nyitni mások felé. Példakép, bármilyen viccesen is hangzik. Én sosem voltam képes egyről a kettőre lépni szüleim halála után, de ő segített nekem. Édesanyja halálával kiszakítottak belőle egy darabot, de nem hagyta, hogy ez örökre a földbe döngölje. Felállt és felemelt fővel jött az én életembe, hogy segítsen. Mikor megismertem történetét, tudtam, hogy egymás támaszai leszünk és igazam is lett. Azóta minden egyes nap találkozunk, beszélgetünk, lelket öntünk a másikba és természetesen szeretjük egymást. Tudom, hogy ez egy életre szóló kapcsolat és hogy ezt Mike is pontosan érzi és tudja. Néha olyan, mintha az anyukáját látná bennem és ezért kötődik hozzám ennyire, de én nem bánom. Ha ezzel segítek neki, örömmel teszem. A mindenem lett fél év alatt és bármire képes lennék, csakhogy neki jó legyen. De ezzel már nem vagyok egyedül. 

Mark. Hihetetlen, hogy egy hét mennyi mindent képes megváltoztatni egy ember életében. De az még hihetetlenebb és felfoghatatlanabb, hogy egy ember mennyire befolyásolhatja az életem. Betoppant és fenekestül felforgatott mindent amit csak lehetett, de nem bánom. Lehet, hogy ez kell egy új élethez, hogy magam mögött tudjam hagyni a múltam és tovább tudjak lépni. Egyre inkább hozzászokom közelségéhez és az új dolgokhoz, amibe belevisz. Lassan már hiányolom ha nincs velem és eléri nálam azt, hogy kötődjek hozzá. Segít, támogat és mellettem áll annak ellenére is, hogy alig ismer. Számomra ez érthetetlen, de mindent megteszek azért, hogy megértsem ezt a rejtélyekkel és titkokkal teli férfit. Nagyon szeretném, hogy előttem ne a jól megszokott maszkját mutassa, hanem a valódi énjét. 

- Lexie. - gondolataimból egy fáradt és halk hang szakított ki. Mike dörzsölte szemét az erkélyajtóban és ahogy rámosolyogtam, leült mellém. Átkaroltam és hagytam, hogy mellkasomra dőljön. Az álom még ott volt szemeiben. Egy jó ideig hallgattam szuszogását és mikor azt hittem, hogy visszaaludt, elvette tőlem a papírokat és belelapozva nézegetni kezdte a képeket. Tekintete megakadt egy képen, amin a szüleimmel mosolyogtam. Még egy családi fotózás alkalmával készült a kép és rengeteg emléket idézett fel bennem. Ahogy pörögtek bennem a régmúlt történései, akaratlanul is könny szökött szemembe, amit Mike észrevett és letörölt. 

- Hiányoznak? - kérdezte alig hallható hangon. Egy aprót bólintottam, ő pedig meleg kis ölelésébe vont. - Nekem is hiányzik anyu. - suttogta fülembe, nekem pedig újra sírhatnékom támadt. Annyi veszteség ért minket és minden terhet egymásra raktunk, várható volt, hogy egyszer egy ilyen beszélgetés alkalmával elszakad nálunk a cérna. Mike is én is szipogva ültünk és figyeltük az elénk táruló hatalmas és gyönyörű várost, Buenos Airest. - Szeretlek és tudom, hogy te nem vagy az anyukám, de attól még szeretlek. - könnyektől csillogó szemeivel pásztázta arcom. Ez az egy mondat annyira megmelengette a szívem, hogy a sós nedv továbbra is szüntelen folyt le arcomon. 

- Én is szeretlek Törpém, mindennél jobban. - magamhoz vontam egy ölelésbe és nem tudom meddig ülhettünk ott így felszínre engedve sérelmeinket, de Mark riadt tekintete rántott vissza minket a jelenbe. - Szia. - halkan köszöntem egy halvány mosolyt magamra erőltetve, de átlátott rajtam. Rajtunk. Mike felkelt és hozzásétált. Felnézett rá, mire Mark felkapta és Mike a nyakába fúrta fejét. Nyugtatásképp simogatta hátát, ami látszólag hatott valamit. Mike kezdett megnyugodni. Sóhajtottam egy nagyot, összeszedtem a papírokat, visszahelyeztem a borítékba és felkeltem. Nyomtam egy puszit a kis törpe arcára, megeresztettem egy fél mosolyt Mark felé, majd beléptem a nappaliba. Az emlékekkel teli borítékot meg akartam tartani, elvégre az én múltam és benne van sok dolog, amit én már el is felejtettem. Bedobtam szobámba az ágyra, majd a konyhába mentem, hogy csináljak egy kis kakaót, mert tudom, hogy Mike attól egy kicsit megnyugszik. Hamar kész lettem és elindultam a fiúkhoz, akik még mindig az erkélyen beszélgettek. Megálltam az ajtóban és csak hallgattam őket. Mike elmesélte, hogy mi történt vele és hogy hiányzik neki az anyukája. Nagyon bízott Markban és szinte mindent elmondott neki, amit Ő nagy érdeklődéssel végighallgatott és próbált vigaszt nyújtani. Elmosolyodtam, mert annyira hétköznapi pillanat volt, ami Markot nem igazán jellemzi. 

- Tessék Manó, hoztam neked kakaót. - kezébe adtam a bögrét miután észrevett, hogy az ajtóból nézem őket. - Ugye nem haragszol meg, ha a ma estét Camilla-nál töltöm? Tartunk egy kis csajos estét. - leguggoltam elé, ő meg töprengeni kezdett. Kíváncsi lettem volna, hogy mi járhat a fejében. 

- Nem. De akkor holnap reggel hozol nekem csokit. - alkudozott, mire felkacagtam és kezet ráztunk, ezzel megkötve az egyezséget.  

- Egyébként meg, a ma este csak a miénk. Azt csinálunk amit szeretnél. Ha Lexie tarthat csajos estét, mi is csinálhatunk egy férfi partyt. - kacsintott rá Mark, Mike pedig csillogó szemekkel kezdte tervezgetni az estéjüket. Megmelengeti szívemet, ahogy Mark viszonyul Mikehoz. Sosem kértem tőle, hogy szeresse és tessék, nem is kellett kérni. Meg kellett állapítanom, hogy jól állna neki az apaság. Ahogy Mike az ölében ült és szinte rajongással tekintett fel Markra, ő pedig széles és a legfontosabb, hogy őszinte mosollyal fogadta minden egyes bolond ötletét a törpének. Tisztán látszik, hogy szeretik egymást és remélem, hogy ez a bensőséges kapcsolat, ami köztük kialakult, még nagyon-nagyon sokáig megmarad. 

Otthagytam őket és a szobámba igyekeztem, hogy összepakoljak egy-két holmit, amire szükségem lehet este, majd a konyhába mentem, hogy készítsek valami harapnivalót. Mégsem állíthatok oda üres kézzel. Úgy gondoltam, hogy egy gyors gyümölcstorta bőven belefér az időmbe, de mivel nem volt semmi hozzávaló itt, ezért kénytelen voltam elmenni a boltba. Már épp indultam volna, mikor a srácok megállítottak. 

- Már mész is? - Mike szaladt oda hozzám. 

- Nem, még nem. Csak lemegyek ide a közeli kisboltba egy-két hozzávalóért, mert szeretnék a lányoknak vinni egy gyümölcstortát. Illetlenség lenne ha csak úgy beállítanék és nem lenne nálam semmi. 

- Mehetek veled? - csillantak fel szemei. Bólintottam, ő pedig el is tűnt a szobájába valami lazább ruha után kutakodni. Hiperaktívsága mindig megmosolyogtat. 

- Neked nincs kedved velünk tartani? - fordultam meg, hogy Mark szemébe nézhessek, de mellkasába ütköztem. Egyik karját szorosan körém fonta, másik kezét pedig arcomra vezette. Tudtam és éreztem rajta, hogy nem tudja feldolgozni az erkélyen látottakat. Nem tudja mit csináljon és hogyan segítsen és látom, hogy aggódik értünk. Megeresztettem felé egy mosolyt és még mindig vártam válaszát. 

- Mehetek. - vonta meg vállait, majd egy sunyi arckifejezéssel folytatta. - Egy csókért cserébe. - szinte már számba suttogta a szavakat, én meg gondoltam, hogy játszunk egy kicsit. Kibújtam kezei közül és gyors léptekkel hagytam ott. Meglepett arckifejezésén jót derültem. 

- Ha elkapsz, lehet róla szó. - kidugtam nyelvem, mire ő felkacagott. Imádtam hangját, ami teljesen betöltötte a nappalit. Vigyorogva menekültem előle és az étkezőbe siettem, ahol az asztal egyik oldalán álltam én, a másikon pedig ő. - A nagy Mark Fewer vesztésre áll. - kezdtem cukkolni. Felvonta szemöldökét és egy nagyot lépett felém, mire én a másik irányba indultam. - Ezzel napestig eljátszhatunk, de ideje feladnod. - tártam szét karjaimat, jelezve neki, hogy reménytelen a helyzet, de ő csaknem adta fel. Jött utánam, én pedig kaptam az alkalmon és kislisszoltam a konyhából. Kerestem egy helyet ahova elbújhatok, nem lát meg és nem is gondolná, hogy ott lehetek. Hallottam, hogy halkan szitkozódik miközben utánam kutat. 

- Rendben, akkor játszunk! - játékosság csengett hangjában és ez tetszett. Talán még sosem láttam ilyen jókedvűnek és felszabadultnak. Ez az énje nagyon is megnyerő. - Ha megtalállak öt percen belül, utána ha innen hazamentünk két napig csak az enyém vagy és mindent megcsinálsz, amire megkérlek. - ez nem is annyira vészes, elfogadható. - De ha nem lelek rád, kérhetsz tőlem két dolgot! Legyen az bármi, teljesítem! De csak két dolgot! - tökéletes. Áll az alku. Nem szólaltam meg, mert tudtam, hogy akkor rögtön elárulnám magam, de tisztában voltam vele, hogy a hallgatásom beleegyezés. Hallgatóztam, hogy merre járhat, de aztán egy idő után nem hallottam semmit. Kilesni nem akartam a rejtekemből, mert hátha megtalál, így csak vártam, hogy leteljen az öt perc. 

- Áááá. - felsikkantottam, ahogy egy kéz ragadta meg vállam. 

- Megvagy. - felhúzott magához és szorosan testéhez fogott. - Azt hiszem tartozol nekem valamivel. - szemembe nézett és várta, hogy engedélyt adok vagy elhúzódom. Kezemet tarkójára csúsztattam és beletúrtam hajába, amit ő egy határozott igennek vett és ajkaimra tapadt. Picit megrántotta alsó ajkam és táncra hívta nyelvem. Elmélyítette csókunkat és éreztem benne a vágyat, de azt is, hogy fékezi magát. Elmosolyodtam, ő pedig növelte a köztünk lévő távolságot. - Na mi az? Mi jutott eszedbe? - derekamat még mindig szorosan magához fogta és egy pillanatra sem engedett volna el. 

- Ez had legyen az én titkom. - nyomtam egy puszit arcára és mikor megfordultam Mike állt velem szembe karba tett kézzel és felvont szemöldökkel. - Na most mi történt? - drámaian széttártam karjaim. 

- Jobban szereted őt, mint engem. - továbbra is mérges arckifejezéssel illetett, én pedig ekkor értettem csak meg. Fél, hogy elveszt, hogy Mark elvesz tőle, de ezt sosem hagynám és semmi esély erre. 

Leguggoltam hozzá és megfogtam kis kezeit. Láttam, hogy csillognak szemei. Jaj ne... csak miattam ne sírjon. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire sérülékeny és vigyáznom kell rá. 

- Jól figyelj rám Manó. - letöröltem arcáról egy kósza könnycseppet. - Jöhet bárki az életembe, de tényleg. Akárki. Sosem fogom úgy szeretni, mint téged. Te egy kincs vagy és az, hogy fél évvel ezelőtt rám találtál, segítettél és velem vagy azóta is töretlenül, ezt senki más nem tudja megadni nekem. Te tudod, hogy min mentem keresztül, hasonló sebeket kaptál te is az élettől. Szerinted hagynám, hogy bárki is elvegyen tőled!? Az életem része lettél és nem engedlek el, ezt jobb ha tőlem tudod. - egy halvány mosoly suhant át arcán, de a szomorúság még mindig ott éktelenkedett tekintetében. Nem akartam pont én megbántani. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul érinti ha Markkal vagyok. - Bízol bennem? - még szinte be sem fejeztem a kérdést, már bólintott. - Akkor higgy nekem és meglátod, hogy igazam lesz. Sosem foglak magadra hagyni, akkor sem ha már nagy leszel, barátnőd lesz és belecsöppensz a felnőtt létbe. Fogadd el Törpém, tőlem nem szabadulsz meg, még akkor sem mikor már te szeretnéd. Érted? - szó szerint rám vetette magát és olyan szorosan ölelt, ahogy eddig még talán soha. Éreztem ahogy kis testéből elpárolog a feszültség és átveszi a helyét a megnyugvás érzete. - Szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. - újra szemeibe néztem, amik még mindig könnyektől csillogtak. - Megfogadod, hogy soha többet nem gondolsz ilyen butaságokra? Én pedig megfogadom, hogy életem végig veled leszek. - felé tartottam a kisujjam, amit ő elfogadott és végre egy őszinte, nagy mosoly jelent meg arcán. Kaptam tőle egy puszit és kicsit megkönnyebbültem, hogy ezt sikerült megoldani. Mike túl fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy eltaszítsam magamtól. Soha! 

Nagy nehezen eljutottunk a kisboltig, de Mark nem jött velünk. Gondolom jobbnak látta, ha egy kis időt Mike és én kettesben töltünk. Jót is tett nekünk. Éreztem, hogy felszabadultabb és vidámabb. Kapott csokit és innivalót is, én pedig összeszedtem minden szükséges hozzávalót, de immár két gyümölcstorta van tervben. A fiúknak is készítek egyet, főleg a mai szomorkás nap után. Rájuk fér egy könnyű kis süti. 

- Állj meg úgy ahogy az előbb és nézz abba az irányba. - mutogattam, Mike pedig eleget tett kérésemnek. Muszáj volt egy fényképet csinálnom róla. Annyira hasonlított így ebben az öltözékben és pózban Markra, hogy az hihetetlen. - Tessék, nézd meg. Kiköpött Mark Fewer. - felé nyújtottam a gépet és megmutattam neki a képet amit most készítettünk és egy régebbit, amin Mark áll ugyanígy. Láttam szemeiben a csodálatot, ahogy nézte a képeket. Azt hiszem meg van a példaképe, annak ellenére is, hogy haragszik rá amiért más kapcsolatot ápol velem.

- Rólad is csinálhatok egy képet? - kiskutya szemekkel nézett rám és hogy is mondhattam volna nemet neki!? Bólintottam válaszként, majd utasított, hogy hova álljak, mit csináljak és már készültek is a képek. Mind a ketten megegyeztünk egy közös képben, ami igazából csak spontán készült, mert Mike véletlenül nyomta meg a fényképezőt.

- Egész jó. - adtam vissza neki a készüléket, elvégre az övé. - De gyere, igyekezzünk vissza, mert sosem készülök el ha így folytatjuk. - megfogtam kezét és elindultunk vissza a hotelbe. Felérve rögtön mutogatta Marknak a képeket, én meg elvonultam a konyhába és már neki is láttam a tortáknak. Az elsőt beraktam a sütőbe, addig a másodiknak a piskótáját kevertem ki. Hallottam, hogy a fiúk Verdákat néznek. Ez Mike kedvenc meséje és gondolom Mark próbál a kedvére tenni.
Elég hamar elkészültem és rendbe tettem a konyhát, majd siettem a szobámba. Kerestem valami tiszta ruhát és bevonultam a fürdőmbe. A tükörbe nézve láttam, hogy halványodnak a kis sebeim, de az a nagy a lapockámon egyszerűen nem akar eltűnni. Tudom, hogy még csak pár napja történt a dolog, de már nagyon unom, hogy a hátamon éktelenkedik. Grimaszoltam tükörképemnek majd sietve a zuhany alá álltam. Kifejezetten lassan ment a tisztálkodás. Egyszerűen csak élveztem ahogy a meleg víz áztatja bőröm. De aztán észhez kellett térnem és sietnem, mert nem akartam megvárakoztatni a lányokat. Hajat mostam, majd miután megtörölköztem, egy turbánt tekertem fejemre. Rájöttem, hogy fehérneműt nem hoztam be, így magam köré csavartam törölközőmet és visszamentem a szobámba. Szerencsémre a fiúk nagyon elfoglaltak voltak, tátott szájjal nézték a mesét. Amilyen hamar csak tudtam, felöltöztem, megszárítottam hajam és csak hagytam ahogy volt. Sminkkel nem sokat bíbelődtem, csak szempillaspirált raktam és már kész is voltam. Összeszedtem a holmijaimat, a tortát és még utoljára benéztem a szobámba, hátha itt hagyok valamit, ami kellhet.
- Én indulok srácok! - megálltam az ajtóban, mert Mike kért egy ölelést. - Szeretlek kis Törpém. - nyomtam egy puszit arcára. - Vigyázz Markra, nehogy rosszat csináljon. - elvigyorodott és bólintott, hogy értette. - Ja és fiúk, van egy kis meglepetés nektek a hűtőben. Jó étvágyat hozzá. - intettem még egy utolsót és már ott sem voltam.

- Szia! - köszöntött meleg öleléssel Camilla, majd Francesca is, aki előbb érkezett, mint én.
- Sziasztok! Hoztam egy kis sütit, remélem szeretitek. - átadtam a házigazdának, aki betessékelt a nappaliba, de rám parancsolt, hogy csak a cuccaimat tegyem le, mert azonnal indulunk is. - Hova megyünk?
- Meglepetés. - kacsintottak rám barátnőim tökéletesen egyszerre és ezzel egy időben már rángattak is kifele, mondván, hogy negyed óránk van odaérni. Tényleg sürgős lehet, mert a taxisnak is a lelkére kötötték, hogy minél hamarabb legyünk ott. Szó szerint végigszáguldozott velünk az utakon és mire észbe kaphattam volna, már ott is voltunk. Nem akartam hinni a szememnek, se a lányoknak. Ez lehetetlen. Lábam gyökeret eresztett miután kiszálltunk az autóból és akárhogy próbáltam, nem tudtam mozgásra bírni. - Na, gyere már! Tudjuk, hogy régen imádtad és foglaltunk neked időpontot mára, de még előtte át kell öltöznöd. Tudod te, hogy megy ez. - fogta meg kezem Camilla és beljebb húzott. Mindent próbáltam megnézni amit csak tudtam, mert féltem, hogy nem lesz elég időm rá. Igazuk van a lányoknak, régen nagyon szerettem és már szinte az életemnek tekintettem és nem a hobbimnak, mint ahogy sokan mások. Ez nem csak egy hobbi. Nem lehet az. Itt érezni kell és megélni minden pillanatot, amit ad ez a sport és én már sok mindent kaptam a múltban, amire büszkén gondolok vissza.
- Sziasztok! - köszöntött minket egy harmincas évei elején járó hölgy. - Biztosan ti vagytok az este hét órás vendégeink. Camilla, Francesca és Lexie, ha minden igaz. - bólintottunk, mire ő folytatta mondandóját. - Remek. A szükséges felszerelést odabent megtaláljátok. Menjetek, öltözzetek át és itt találkozunk a homokos pályán. - kiadta a feladatunkat, majd amilyen gyorsan csak tudtunk rohantunk is átöltözni. Meg is találtunk minden szükséges holmit és a pálcával a kezünkben mentünk ki a homokos lovagló pályára, ahol már három elképesztően gyönyörű, kecses és méltóságteljes jószág várt ránk. A legkülönlegesebb dolog talán az volt, hogy teljesen egyforma külsővel rendelkezett mind a három.
- Csodálatosak. - mosolyogtam rá az edzőre, aki odaadta az egyik ló vezetőszárát a kezembe, hogy egy pillanatra fogjam meg, amíg segít a lányoknak felszállni. - Mi a neve?
- Gyémánt. - ahogy meghallottam nevét, tudtam, hogy nem véletlenül kapta. Elég a szemeibe nézni. Az alázat, bizalom és a szeretet is ott csillogott a két ébenfekete smaragdban. Megsimogattam, ő pedig fejével bökött egyet rajtam. - Nahát, megkedvelt téged. - mosolygott rám Erica (az oktató). - Szinte senkit nem fogad el rajtam kívül és épp emiatt nem is szeretik őt. Nagyon ellenséges és haragos mindenkivel aki felül a hátára. Rögtön megvadul és azon fáradozik, hogy a földön tudja lovasát. Nem sok van neki hátra, mert emiatt a magatartás miatt nem tarthatjuk itt a lovardában. A gyerekek félnek tőle és a felnőttek közül is csak néhány meri megközelíteni. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy egy hónap múlva már nem lesz köztünk, de sajnos nem tudok hatni rá. Már próbáltam mindenféle oktatási módszert, de nem segít semmi. Engem is nehezen tűr meg, de elfogad úgy ahogy, viszont mást egyáltalán nem. Azért van most itt, mert az előbb akartam lovagolni rajta, de előbb a munka, aztán az edzés, úgyhogy rögtön hozok neked egy lovat. - indult volna az istállók felé, de megállítottam.
- Én őt szeretném. - túrtam sörényébe a mellettem álló csodának és vártam az edző válaszát. - Had próbáljam meg. Régen sokat lovagoltam, valamennyire értek hozzájuk. A három jármódban biztosan ülök és anno már ugrattam is velük. Kérem, had maradjon ő. Annyira gyönyörű és szeretetre méltó. Nem is tudom elhinni, amit az előbb mondott róla. Nézzen a szemeibe. - Erica meglepődve hallgatott, de nem szakított félbe. - Semmi rossz indulat és gonoszság nem rejlik benne, egyszerűen csak megértésre és törődésre vágyik. Had próbáljak meg rajta lovagolni és ha nem megy, leszállok. - próbáltam alkudozni, mire Erica egy nagyot sóhajtott és bólintott. Gyémánt felé fordultam és simogatni kezdtem a nyakát. - Tudom, hogy más vagy és bízom benned. - tekintete rabul ejtett és tudtam, hogy értette minden egyes szavamat. Erica sok vonakodás után engedte, hogy felüljek rá, de nem mozdult mellőlem egy darabig, mert félt, hogy Gyémánt olyan lesz velem is, mint mással és ledob. Minden várakozását felülmúlta, hogy olyan volt a ló, mint egy kezes bárány. Minden jelzésemre elsőre reagált, egy rossz mozdulata sem volt és mintha vigyázott volna rám.
- Ez hihetetlen. - hangjából elismerés hallatszott, ami be kell valljam, nagyon jól esett. - Gyémánt egy hat éves herélt ló, akiben túlteng az erő és energia. Sosem tudtam így kontrollálni, mint te és talán még soha nem láttam ilyen nyugodtnak és normálisnak. Fogalmam sincs mit csináltál vele, de csak így tovább. - felmutatta hüvelykujját, majd a lányokhoz engedett a pályára gyakorolni.
- Nagyon szépen köszönöm nektek ezt a meglepetést. Legalább három éve nem ültem lóháton és elmondhatatlanul örülök, hogy most újra van rá lehetőségem, nektek hála. Sosem fogom tudni ezt rendesen megköszönni nektek. - mosolyogtam a csajokra, akik már csak rám vártak, hogy lovagolhassunk.
- Ugyan Lexie, ez a legkevesebb. Megérdemled és kijár neked végre egy kis boldogság a múltad után. - teljesen ledöbbentem, elvégre egy szót sem szóltam nekik az elmúlt három évemről. Kezdtem gyanakodni Pablora, de ekkora Francesca elárulta, hogy hallgatóztak a tanári előtt, ezért tudják. - Ne nézz ránk így, hajtott minket a kíváncsiság és azt hiszem teljesen jogosan. Ha az egyik szinte legjobb barátnőd ilyen fájdalmas dolgokon megy keresztül, akkor ott akarsz lenni és segíteni. Mi nem lehettünk ott, ezért most pótoljuk. - jól estek szavai és ahogy rájuk néztem, együttérzés csillogott szemükben, de még véletlenül sem sajnálat. Ezért is szerettem és szeretem őket annyira. Mindig tudják, hogy mivel és hogyan dobják fel az embert. Valódi barátok! - Na, ne ácsorogjunk már, menjünk lovagolni! - felkuncogtam türelmetlenségén, majd arrébb mentem picit, hogy megnézzem Gyémánt mit is tud és miért mondta azt Erika, amit. Ügetni kezdtünk, de minden úgy történt, ahogy kellett. Éreztem, hogy van benne erő, de figyelt rám és a jeleimre, ezért nem is próbálkozott elhúzni és magával vinni. Teljes mértékben átadta nekem az irányítást, még akkor is mikor csak egy kis körön forgattam. Készségesen végrehajtott mindent, ezért vágtánál hagytam, hogy kicsit kiereszthesse a gőzt és mehessen. Jól éreztem magam a hátán és ahogy észrevettem, Gyémánt is élvezte a munkát. Már beálltam az akadály elé pár méterre, hogy kipróbáljam milyen vele ugrani, de ekkor meghallottam mögöttem Erica hangját.
- Ő nem ugró ló! - kétségbeesetten szaladt felém, mire én felvontam a szemöldököm. - Még sosem ugrott vele senki, az akadályt sem ismeri és nincs megtanítva neki, hogy mi is ez. Ne próbáld meg. - ahogy mellém ért, hallottam hangjában az aggódást, de engem ennek ellenére is hajtott valami. Kíváncsi voltam. Maximum esek egyet, nagy ügy. Már úgy is annyi kék és zöld foltom van, hogy plusz egy már fel sem tűnne.
- Erica, én szeretném megpróbálni. Érzem, hogy sokkal de sokkal több van ebben a lóban, mint amennyit kihasználtok. Nagy gond nem történhet, nem kőfal az akadály és ha leesek, homokra esek. De legalább kétszer szeretnék nekifutni és megnézni mit tud. Ne félts ennyire. Láthattad, hogy alattam teljesen normálisan viselkedett és nagyon készséges. Talán ez is menni fog neki. - láttam az oktatón, hogy ez nagyon nem tetszik neki, de nem tudott mit csinálni, elvégre én voltam a vendég és emellett az egyetlen olyan ember, akit Gyémánt megtűrt a hátán. Megsimogattam gyönyörű ébenfekete szőrét és kifújtam a benntartott levegőt. - Gyere nagyfiú, nézzük meg mi rejlik benned. - felvettem a szárakat és már neki is indultunk az akadálynak, de még mielőtt odaértünk volna, lelassított és megállt előtte. Nem hirtelen tette ezt, ezzel is jelezve felém, hogy vigyáz rám. - Bízz bennem, együtt csináljuk. - beszéltem hozzá, mert mintha nyugtalan lett volna. Valóban nem ismerte az akadályt és az ugratást, de éreztem az ereimben, hogy képes rá. Visszasétáltam vele az előbbi helyünkre, de közben láttam ahogy a lányok és az edző visszafojtott lélegzettel figyelnek. Újra neki lendültünk. - Gyerünk Gyémánt, tudom, hogy megcsinálod. MOST! - ahogy megszólaltam, elrugaszkodott a földről és már át is ugrott velem az akadály felett. - Ez az, tudtam, hogy menni fog! - ráborultam a nyakára és dicséretképp megöleltem. - Nagyon ügyes voltál! - megpaskoltam és visszaindultunk a többiekhez. - Erica, ha rám hallgattok, ezt a lovat soha nem adjátok vagy altatjátok el. Hatalmas kincs, te is láthattad. - beszédem közben végig simogattam ezt a csodát alattam és éreztem, hogy mennyire nyugodt és jámbor. - Szeretetre van szüksége. Én sem csináltam másképp semmit csak nekiadtam a bizalmam és szeretetem. Az egyetlen hibája, hogy nagyon lelkis ló. Már az sokat számít neki, hogy nézel rá, hogyan közelíted meg és a hátán ülve mire hogyan reagálsz, hogyan irányítod. Nincs szükség erőszakra és vehemességre, gyönyörűen reagál minden fél mozdulatra is. Gyémánt egy csoda és életetek legnagyobb hibája lenne, ha veszni hagynátok. - újra megöleltem a nyakát, mire egy hatalmasat sóhajtott, amolyan köszönetképp.
- Van érzéked a lovakhoz, nem szeretnél ezzel foglalkozni? - kérdezte Camilla miután lenyergeltünk és visszavittük a lovakat az istállóba. - Én már jártam itt korábban és a ló, amit kaptál, sosem viselkedett még így. Tényleg soha! - nyomatékosítás céljából az utolsó szót erősebben mondta.
- Szívesen foglalkoznék ezzel, elvégre régen az életem része volt és imádtam csinálni. De sajnos nincs arra keretem, hogy legyen egy saját lovam, majd talán a jövőben. - rámosolyogtam, átöltöztem és megkerestem Ericát, hogy megköszönjem neki ezt a csodálatos élményt. Még utoljára visszamentem Gyémánthoz és elköszöntem tőle is.
- Bárcsak az én lovam lehetnél. - megsimogattam a füle tövét, mire fejét a kezembe hajtotta. - Annyira értékes kincs vagy, hogy azt fel sem fogják. Kérlek viselkedj rendesen mással és ha tehetem, a közeljövőben eljövök hozzád. - adtam neki egy sárgarépát, majd újra végigsimítottam a nyakán. - Viszlát Gyémánt, vigyázz magadra. - adtam egy puszit az orrára majd kiléptem az istállóból és a lányokhoz siettem, akik már a taxi mellett vártak rám. Beszálltam és csak hálálkodtam nekik. Felejthetetlen élményt adtak nekem, amiért nem tudok elég hálás lenni.
- Elég lesz Lexie! Ha még egyszer megköszönöd, esküszöm kidoblak a szobám ablakán. - fenyegett meg Camilla, mire befogtam a szám és csak vigyorogva néztem rájuk. Még sokat beszélgettünk az este és természetesen karaokeztunk, hajat fontunk, csajos filmeket néztünk és mindent csináltunk amit egy pizsipartyn szokás. Olyan éjfél, hajnai egy körül elnyomott minket az álom és három év után talán az egyik legbékésebb éjszakámat éltem át, amire már régóta vágytam. 

12. fejezet

Secrets

Ahogy a sok ember között tébláboltam, felfedeztem pár ismerős arcot. Francesca, Camilla és természetesen Diego is itt volt. Hatalmas mosollyal indultam meg feléjük és mikor odaértem, a lányok egy nagy öleléssel köszöntöttek. Diego csak megeresztett egy mosolyt, biccentett egyet és elsétált. Lehet, hogy jobb is... van valami abban a srácban, ami kicsit taszít. Félek tőle. 

- Lexie, te mit keresel itt? Nem is mondtad, hogy jössz. - támadott le hirtelen Fran, mire megvontam a vállam és Leon felé irányítottam tekintetem. - Mindent értek. - rám kacsintott, majd Camilla és én követtük, mire elvezetett minket Pablohoz. A társaságból mást nem ismertem, csak őket, de nekem ez éppen elég volt. 

- Pablo! - öleltem meg, majd miután elengedtük egymást, jelentőségteljes pillantással nézett szemeimbe és én tökéletesen értettem, hogy mi kavarog most fejében. Rámosolyogtam és újra megöleltem, hogy érezze, nincs semmi baj, rendben vagyok. A lányok ebből semmit nem értettek, de tudtam, hogy rá fognak kérdezni. Ennyire már ismerem őket. - Ismertetnétek velem a ma estét? Leon csak meghívott, elhozott, de egy szót nem szólt arról, hogy mi hogyan fog történni. - néztem rájuk, mire készségesen elmagyarázták, hogy ha mindenki megérkezik, lesz egy vacsora, majd utána úgynevezett szabad program, tehát lehet táncolni, beszélgetni és természetesen adakozni. Ezek után lesz valami amit még ők sem tudnak, majd a felajánlott tárgyak elárverezése. Az ez által gyűjtött pénzt is jótékony célokra fordítják. Szerencsére erre gondoltam már reggel, így a sok felesleges dolgot, amit Mark vett nekem és jóformán azt se tudom hogy kell használni, beadtam egy gyűjtőhelyre, ahol kaptam érte pénzt, amit szeretnék majd odaadni az éhező gyerekeknek. 

- Gyere Lexie, üljünk le és együnk. - karolta át Leon a derekam, majd elirányított a helyünkhöz. Szülei kedvesen mosolyogtak, majd beszélgetni kezdtünk. Sok mindent nem mondhattam az elmúlt pár évemről, mert nem szerettem volna, hogy tudják, így kitaláltam egy sztorit, amiben Leon segített. Hálás voltam neki, hogy támogat, ha már egyszer azt hazudta, hogy együtt vagyunk. 

- Itt is maradsz velünk Buenos Airesben? Nagyon szívesen találkoznánk veled többször is! - áradt a melegség John hangjából. Leon jelentőségteljes pillantással jutalmazta édesapját, amit én hirtelen nem tudtam hova tenni. 

- Nem, sajnos pár nap múlva repülök vissza Londonba, csak kísérőként jöttem. - ahogy ez a mondat elhagyta számat, rá kellett jönnöm, hogy nem akarok újra Londonban lenni. Nagyon furcsa érzés fogott el. Olyan érzés itt lenni, mintha minden rendben lenne, de ha visszamegyek, visszakerülök a szokásos szürke életembe, se barátok, se család. Csak Mike, a főnököm, Kevin és ha úgy van, Mark. Itt annyival jobb a helyzet. Énekelhettem a srácokkal, táncoltunk és egyszerűen csak jó érzéssel tölt el, hogy itt lehetek. 

Miután Leon látta, hogy ez rosszul érint, magához ölelt. Jól esett közelsége, de ezt félbeszakította a műsorvezető, aki a színpadról köszöntött mindenkit, majd elmondta, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk ma itt. Aztán valami olyan történt, amire álmaimban sem gondoltam volna. 

- Következzen az este egy fénypontja. Szeretném megkérni azokat a hölgyeket, akik hallják a nevüket, hogy jöjjenek fel a színpadra. - sorolta a neveket, mindenki tapsolt, a nők pedig felmentek mellé a színpadra. - Lexie Davis! - ahogy kiejtette száján a nevem, lefagytam. Mi?? Én!? De hát engem itt nem is ismernek, hogy kerültem fel a listára? Nagy nehezen felkeltem és felsétáltam a színpadra, ahol Francesca és Camilla is ott volt. Beálltam melléjük, ők pedig rám mosolyogtak, de értetlen fejemet látva, megszorították kezem, hogy nyugodjak meg. - Nos, most hogy minden szereplőt a színpadon tudhatunk, kezdődhet a licit férfiak! - licit!? Micsoda? 

- Nyugodj meg Lexi, nem lesz semmi probléma. Az egész arról szól, hogy a férfiak licitálhatnak ránk, hogy velünk táncolhassanak. Ennyi. Semmi más! A pénz pedig jótékony célokra megy. - megértettem miről szól, de nem értettem vele egyet, még mindig. De mindegy. Az lebegett a szemem előtt, hogy ezzel az éhező gyerekeknek segítek. 

Gondolataimból kiszakított, hogy én következtem. Előttem Francesca kelt el és szerencsére a barátja nyerte a licitet, így ő jó kezekben volt. Én pedig csak reménykedtem, hogy Leon nyer, mert ha nem, akkor egy vadidegennel kell táncolnom, ami magamat ismerve, nem sülhet el jól. 

- Lexie, ha szabad kérnem, egyet lépjen előrébb. - szólított fel a műsorvezető, én pedig eleget tettem kérésének miután Camilla bátorítóan rám mosolygott. - Akkor Uraim, a szokásos módon folytassuk az estét. - ahogy ezt kimondta, máris kiabálták be a számokat. Kapkodtam a fejem, mert nem tudtam mikor ki szólalt meg. Paul és Leon is részt vettek természetesen a licitben és reménykedtem is, hogy valamelyikük nyeri. 

- Tíz ezer dollár! - erre a mondatra az egész terem lefagyott és nem próbálkoztak tovább a férfiak. 

- Tíz ezer dollár először. - folytattuk a procedúrát, én pedig már ki akartam kerülni a reflektorfényből. Nem való nekem az ilyen. Esetlenül álltam a színpadon és csak vártam a sorsom. Mindig is utáltam az ilyen kiszolgáltatott helyzetet. - Másodszor. - körbe néztem a termen, de Paul csak egy 'sajnálomot' tátogott, Leon is szégyellte magát, mert nem tudta tovább folytatni a licitet. - Harmadszor és elkelt! A sötétkék öltönyös úriemberé az első tánc. - ahogy kimondták a végszót, mindenki tapsolni kezdett, én pedig megindultam a lépcső felé, hogy szembe nézzek a "gazdámmal", aki megnyerte magának az első táncot. Ahogy leértem, Mark lépett elém és felém nyújtotta kezét, hogy elvezethessen a táncparkettre. Vonakodva, de elfogadtam felkérését, elvégre itt nem rendezhetek jelenetet. Beálltunk a helyünkre, majd vártuk, hogy a többiek is lejöhessenek közénk. Mark keze végig derekamon pihent, ahogy a színpadon álló Camillát figyeltük. Rajta kívül még egy hölgy várt a sorsára, de elég hamar csatlakozhatott hozzánk. Mindenki elhelyezkedett és már fel is csendült egy lassú, keringős zene. Mark szorosan fogott magához és határozott mozdulatai teljesen magukkal ragadtak. Annyival másabb volt, mint tegnap. Profibb. Ahogy ott táncoltunk, egy-egy pördülés alkalmával láttam, hogy Leon szúrós tekintettel figyel, de nem tudtam mit tenni. Ellenben Pablo. Az ő szemeiben mérhetetlen kedvességet és csillogást fedeztem fel. Tudtam mire gondol, éreztem... Bólintott egy aprót, én pedig megingattam fejem. Mark is észrevehette, mert felé fordította tekintetét. A két férfi szavak nélkül, pusztán tekintettel megbeszélt mindent, mire Mark erős karja még szorosabban fonódott derekamra. Lehet, hogy eszméletlen nagy hülyeséget csinált, de ez nem változtat azon, hogy érintése és közelsége megnyugtat és egész egyszerűen csak melegséggel tölt el, ahogy rám néz. Persze még haragszom rá, elvégre nyomozott utánam, ami nem normális dolog és próbálom megfejteni ezt a férfit, de egyre nehezebb. 

- Lexie. - szólalt meg Mark, mikor felcsendült az Oasis-tól a Wonderwall. - Tudom, hogy rosszat tettem, de ne menj el. Megígérted, hogy legalább barátként melletted lehetek. Kérlek. - hangja szó szerint könyörgő volt, amit nagyon furcsállottam. Sosem könyörög. Kér, követel, parancsol, uralkodik. De nem könyörög. Nem tudtam, mit reagálhatnék, ezért tekintetem szemeibe fúrtam és halványan elmosolyodtam. Már épp megszólaltam volna, mikor Francesca bocsánatot kért tőle, majd elrángatott a csapathoz. Értetlen tekintetem látva mindenki magyarázni kezdett, én pedig egy szót sem értettem ebből. 

- Srácok! - szóltam rájuk kicsit erélyesen, hogy meghallják. - Egyszerre csak egy, mert semmit nem értek. - Camilla elmagyarázta, hogy az egyik haverjuk nem tudott eljönni ma, így nincs elég ember a Flasmobukhoz. Azt szeretné ha csatlakoznék. - De Cami, én alig emlékszem már valamire abból a dalból és táncból. - tettem csípőre a kezem, mire a fiúk arrébb húztak a tömegből és a kezdésig kicsit átvettük a lépéseket. Nem mondhatnám, hogy magabiztosan, de elvállaltam, hogy segítek. Szórtan helyezkedtünk el a tánctéren, nehogy megsejtsenek valamit az emberek, majd elkezdődött a zene. Élveztem, hogy újra a srácokkal énekelhetek és táncolhatok. Pillanatok alatt csináltunk magunknak helyet és két sorba rendeződve folytattuk. Mosolyogtunk mi is, mert láttuk, hogy jó kedvre derítettük a körülöttünk lévőket. Igaz, hogy ezekbe a hosszú szoknyába nehézkesebb volt a mozgás, de megoldottuk. Néha rontottunk, amit rajtunk kívül senki nem vett észre, de azt kell mondjam, ez így volt tökéletes. A végén csináltunk egy csapatölelést, majd mindenki visszament az ismerőséhez/párjához. Mark lépett hozzám és felém mutatta telefonját, amin egy üzenet volt Pablo öccsétől, aki történetesen Mikera vigyázott, hogy menjünk haza, mert a törpe felébredt és nem hajlandó visszaaludni amíg nem találkozik velem. Bólintottam, hogy felfogtam és megkerestem mindenkit, hogy elbúcsúzzak. Holnap úgy is találkozunk az étteremben. 

Mark az ajtónál várt rám és mikor odaértem, kinyitotta előttem. A kocsi már ott volt, gyorsan bepattantunk és már úton is voltunk. Feszült csend állt be köztünk, de nem tudtam mit mondhatnék. Megalomániás énje megijeszt. Felettem ne uralkodjon senki, ezt soha nem tűrtem. Egyedül a főnököm, Kevin parancsolhatott nekem és ennyi. Ez valahol áldás és átok is egyben, de ez vagyok én. Nem tűröm, hogy basáskodjanak felettem és irányítani próbáljanak. 

- Majd megbeszéljük. - meglökte picit a térdem, mintha érezte volna, hogy min gondolkodom. Bólintottam válaszképp. Pár perc múlva leparkolt az autó és kiszálltunk. A liftben csak ketten voltunk és tisztán hallható volt, ahogy kattogott az agyunk. Gondolataimból egy meleg érintés hozott vissza. Mark rákulcsolta ujjait enyémekre. Lenéztem kezeinkre, de nem rántottam el, nem csináltam semmit. Közelsége még mindig melegséggel tölt el és összezavarodom tőle, úgyhogy inkább ráhagytam a dolgokat. Érezhetően megkönnyebbült és kicsit leengedett. 

A lakosztályhoz érve se engedte el kezem, mire jelentőségteles pillantással néztem fel rá és értette. Tudta, hogy Mike vár rám, így vonakodva, de hagyta, hogy bemenjek a törpéhez. Mike az ágyán ült, mellette Scott és valamiről nagyon diskuráltak. 

- Sziaaaa!! - felpattant az ágyról és a nyakamba vetette magát. - Láttam a cuccaidat... azt hittem elmész. Nem akarooom. - fejét a vállamba fúrta. Éreztem, ahogy a félelem eluralkodik rajta. Hátát simogattam és megnyugtattam, hogy nem megyek sehova nélküle, ami hatott is, mert a következő pillanatban csillogó szemekkel pásztázta arcom. Kaptam egy puszit, majd leraktam és Scotthoz ment. Súgott neki valamit. Kuncogtak mindketten, én meg úgy döntöttem, hogy nem zavarok. Kimentem a nappaliba, ahol Mark ült az asztalnál és egy köteg papírt tett egy barna borítékba. Nem akartam ezzel foglalkozni, volt már elég balhé az ő papírjai miatt. Kiléptem az erkélyre és az éjszakai fényektől pompázó Buenos Airest néztem. Annyira szeretem ezt a helyet, régen is imádtam itt lenni. Teljesen más, mint London. Hiába a szülővárosom, nagyon sok rossz emléket hordoz magával és nem szeretem. Letöröltem egy kósza könnycseppet mikor Mark lépett mellém a borítékkal a kezében. Kérdőn pillantottam rá majd a kezében lévő csomagra és vártam, hogy mondjon valamit. 

- Nézd Lexie, én valóban irányításmániás vagyok és egyszerűen nem bírtam elfogadni, hogy téged nem irányíthatlak, hogy nem vagy velem teljesen nyílt és őszinte. Tudom, hogy most gyűlölsz... - sosem gyűlöltem és nem is tudnám. - Tessék, vedd el. Itt van minden, amit rólad összegyűjtöttem. Nem olvastam el az egészet, csak egy részét, de nem is akarom a többit. - a kezembe adta a borítékot. - Egy rejtvény vagy tele titkokkal és inkább magamtól szeretném megfejteni, mintsem ilyen módon. Nehezen birkózom meg azzal a tudattal, hogy nem omlasz a karjaimba, nem ájulsz el tőlem és nem akarsz az ágyamba férkőzni. Más vagy. Kihívás! - ahogy szemeibe néztem láttam, hogy igazat mond. - Lehet, hogy elszúrtam és tudom, hogy hülye voltam, de talán még lesz esélyem jóvá tenni és megismerni téged szép lassan. Persze, csak ha szeretnéd. Képes lennék megváltozni és felhagyni a megalomániás énemmel, nem mondom, hogy könnyen menne és hamar, de megpróbálnám. - tudtam, hogy ezek a szavak hatalmas jelentőséggel bírnak. 

- Megpróbálnád? - hangom halk volt és féltem, hogy nem is hallotta, de rácáfolt. 

- Érted igen. - adott egy határozott választ és ez nekem elég. Rámosolyogtam, majd nyomtam egy puszit arcára. Reakcióm meglepte, de még időben reagált ahhoz, hogy derekamnál fogva magához húzzon. Felkuncogtam. Ez a férfi... egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan. Nem tudom meddig fog tartani míg kiismerem, de állok elébe. 

- Köszönöm. - felnéztem gyönyörű kék szemeibe. Értetlenül pillantott rám, gondolom erre nem gondolt. - Köszönöm, hogy megmentettél fél évvel ezelőtt. Köszönöm, hogy megismertél a kávézóban. Köszönöm, hogy szereted Mikeot. Köszönöm, hogy mellettem vagy teljesen mindegy, hogy a megalomániás éneddel vagy a sok ezer másikkal. Köszönöm, hogy visszajöhettem Buenos Airesbe. Köszönöm, hogy újra embernek érzem magam. Egyszerűen csak.... köszönöm. - ahogy befejeztem monológom, láttam, hogy feldolgozza a hallottakat. 

- Megcsókolhatlak? - kérdésével meglepett, de nem haboztam sokáig, bólintottam. Ahogy puha ajkai az enyémekhez értek és nyelve táncra hívta enyémet, megpördült körülöttem a föld. Lábaim megrogytak és ha Mark nem tart ilyen erősen, biztos, hogy elesek. Egyszerűen leírhatatlan, hogy ilyenkor mit érzek. A gyomromban szunnyadó összes lepke öngyilkossági kísérletet hajt végre. Ez az, amit Leon mellett nem érzek és hiányolom. El kell fogadnom, hogy ő már tényleg csak a múltam része és ezt valahogy neki is fel kell majd dolgoznia. 

- Fúúújjjj, nemáár. - Mike zavarta meg a pillanatot. Elnevettük magunkat, ő pedig karba tett kézzel állt előttünk. Összenéztünk Markkal és egyre gondoltunk. Elkezdtünk a törpe felé közeledni, ő pedig mintha tudta volna, hogy mire készülünk futni akart, de Mark hosszú kezeivel elkapta és nem engedte. Két oldalról nyomtunk egy-egy puszit arcára, ő pedig morogva letörölte. - Undik vagytok! - ingatta fejét, majd miután leraktuk, szólt, hogy Scott indul. Bementünk és elköszöntünk tőle, majd mindenki ment a saját szobájába. Beraktam magassarkúm a szekrénybe, megkerestem pizsim és bevonultam a fürdőmbe. Egy gyors zuhanyzás után, bementem Mikehoz, hogy adok neki egy jó éjt puszit, de a két pasi ott ült az ágyon és csokit ettek. Mindezt hajnali kettőkor. 

- Ez mind szép és jó, de Mike... nem fogsz tudni aludni a cukortól. - korholtam, de nem hatotta meg. Leültem mellé az ágyra és beszélgetni kezdtünk úgy általánosságban mindenről. Kiderült, hogy két nap múlva repülünk vissza, így már nincs sok időnk itt. Holnap délben ebédelünk a srácokkal, utána ők mennek próbálni, mi pedig elintézni az utolsó papírmunkát és utána szabadok vagyunk egészen másnap délutánig, mert akkor össze kell pakolnunk és este hétkor megy a gép. Mike is elszontyolodott kicsit, de Mark megnyugtatta, hogy még elviszi nagyon sok helyre, ahol eddig nem járt. Ösztönösen elmosolyodtam. Annyira a szárnyai alá vette, hogy lassan összenőnek. Nagyon szeretik egymást. 

- Na de ideje aludni, fél négy van és holnap még van programunk. - pattant fel Mark, majd ágyba tessékelte Mikeot. Betakartam, nyomtam egy puszit arcára, majd otthagytuk, had aludjon. - Ez rád is vonatkozik. - incselkedett Mark, mire csak megfordultam, kidugtam nyelvem és mentem tovább a szobámba. 

- Egyébként. - még visszafordultam az ajtóból. - Te leszel a befutó. - rákacsintottam és élveztem ahogy arcára kiül a döbbenet. Tátott szájjal nézett és nem tudott reagálni. Felkacagtam, majd küldtem neki egy puszit és beléptem a szobámba. Becsuktam az ajtót és egy széles mosollyal az arcomon befeküdtem az ágyamba. Hihetetlen nap volt a mai. Délelőtt sírtam, énekeltem, táncoltam. Délután bejártam fél Buenos Airest, este veszekedtem, majd részt vettem egy gálán, ahol voltam eladó tárgy és kibékültem Markkal. Túl sok érzelem egy napra, mégis mosolyogtam. Olyan régen aludtam el ilyen boldogan... de élvezem. 

- Lexiieee!!!! - rontott be Mike és ugrált az ágyamon. - Kelj fel, elkéstünk! - zajongott, de én hirtelen nem fogtam fel semmit sem. Mikeot követte Mark is, aki szintén próbált ébresztgetni, de csak morgást kapott válaszul. Ekkor a két pasi bekeményített és csikiztek, piszkáltak. Visítoztam és nevettem, de még mindig nem hagytak békén. 

- Gyere, már úton kéne lennünk! - húzott fel az ágyból Mark, én pedig ekkor értettem csak meg, hogy elaludtunk. Még mindenki álmos fejjel nézett rám. Rendben, akkor kapjuk össze magunkat. Tapsoltam kettőt, mire már el is tűntek és hallottam, ahogy csobog a víz. Elgondolkodtam, hogy a két hímnemű hogyan fog egyszerre fürdeni egy fürdőben!? De megoldották. Mark zuhanyzott, mert ő volt a gyorsabb és közben Mike beült a kádba. Rájuk hagytam a dolgokat, én amilyen gyorsan csak lehetett lezuhanyoztam és már rohantam is vissza a szobámba. Mivel a helyet tegnapról már ismertük, tudtuk, hogy elegáns ruha kell, így válogathattam újra a szebbnél szebb szoknyák között. Egy fekete hosszú estélyit választottam, melynek bal oldala combközépig fel volt sliccelve és az oldalánál egy csipke csík volt a ruha dísze. Egyszerű, de elegáns. Felkaptam hozzá egy fekete magassarkút, a fekete kis táskám és belenéztem a tükörbe. Egész jó volt az összkép. Hajam laza hullámokban omlott a hátamra, és szempillaspirálon kívül más nem volt rajtam. Letisztult és elegáns. 

- Én kész vagyok! - kiabáltam el magam és kimentem a nappaliba, ahol a fiúk is az utolsó simításokat végezték. Ahogy rám néztek, mind a kettő csodálkozott. - Mi az? Nem jó? - megijedtem, mert már nem volt időm átöltözni. 

- Gyönyörű vagy. - nyomott egy puszit arcomra Mark, majd megfogta a kezem és elindultunk a lift felé. Mike fogta Mark másik kezét és így mentünk le a kocsihoz, ami már hál'isten ott várt ránk. Bepattantunk és Mark rászólt a sofőrre, hogy a legrövidebb úton, amilyen gyorsan lehet. Odatelefonált Pablonak, hogy tíz perc és ott vagyunk, de így is késtünk majdnem egy órát. Uppsz... azok a hajnali beszélgetések és csoki evések. Mike épp próbálta meggyőzni Markot, hogy ő igenis nagyfiú már, hiszen suliba megy, ezért nem három, hanem négy gombóc fagyit kér majd délután. Hihetetlenül felnevettem a hallottakon, mire mindketten szúrós szemekkel méregettek. Ajjajj... megzavartam a meghitt beszélgetésüket. Feltettem a kezem afféle "bocsi" stílusban, majd leparkolt az autó és kiszálltunk. 

- Sziasztok! Ne haragudjatok, de hajnalban sikerült lefeküdnünk és elaludtunk. - magyarázta meg Mark a késésünk okát miközben bevezetett minket az étterembe. Leon arcán láttam, hogy sok mindent mondana, de azt majd később. Az asztalnál Mark ült az egyik oldalamon, a másikon pedig Camilla. Ebéd közben rengeteget nevettünk és beszélgettünk. 

- Na és Cami, mesélj egy kicsit. Még együtt vagytok Broadway-el? - csillogtak szemei, ahogy kimondtam a srác nevét, aki srégen szemben ült az asztalnál. - Komoly? - vigyorogtam, ő pedig bólintott és megmutatta az ujján a gyűrűt. Felsikoltottam örömömben és a nyakába ugrottam. A többiek nem értették, hogy minek örülök ennyire, de rám hagyták. 

- És csak hogy tudd, számítok rád, mint koszorúslány! - melegség öntötte el szívem, hogy felkért, elvégre három évig nem is láttuk egymást. Nagyon jól esett, hogy gondolt rám és természetesen elfogadtam felkérését. - Nem lenne rossz ha Mark oldalán jönnél. - bökött oldalba, én pedig éreztem, hogy a pír elönti arcom. - Na mesélj csak! - azonnal rákapott a témára és nem hagyott békén. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk táncolni és közben megbeszélünk mindent. Francesca és Natalie is csatlakozott hozzánk. Így négyen pletykáltunk és sokszor hangosan felkacagtunk. Mindenki boldog párkapcsolatban élt és szurkoltak nekem és Marknak. 

- Egyébként meg Lexie, ne csüggedj, hogy holnap repültök vissza Londonba. Két hét múlva ott lesz koncertünk. - világosított fel Fran. Végignéztem rajtuk. A hobbijuk az életük és boldogok. Remélem egyszer nekem is megadatik ez, de erre még várnom kell és sok-sok pénzt kell gyűjtenem hozzá, mert bár énekelni és táncolni is szeretnék, nem ebben látom a jövőm. - Na de lányok, ha nem haragszotok, én most táncolok egyet Pabloval, mert a gálán nem volt rá lehetőségünk. - azzal ott is hagyott minket Francesca. Ezt a férfiak úgy vették, hogy szabad a pálya, jöhetnek a csajokért. Megrohamoztak minket. Mark elkapta a derekam és magával szembe fordított. Láttam, hogy a törpe Nataliet nyaggatja, aki végül beadta a derekát és elment táncolni vele. Csak Leon és Diego ültek az asztalnál és nézték a vidám kis társaságunkat. 

Mark meglepően jól táncol és ezt már tegnap a gálán is észrevettem, ezért nem értem, hogy az első alkalommal miért volt olyan esetlen. A lányokkal közben párcseréket is játszottunk, így történt, hogy táncoltam Pabloval, Maximiliannal, Broadwayyel, Mike-al és Fredericoval is. Végül körbeértünk és mindenki újra az eredeti párjával volt. 

- Hogy is mondtad éjjel? Én leszek a befutó? - hangjában játékosságot éreztem, én pedig úgy döntöttem, hogy miért is ne? Egy kis incselkedés belefér. 

- Hát ha már tíz ezer dollárt fizettél értem, úgy gondolom nem csak egy tánc jár érte. Bár kitudja. Lehet, hogy csak Buenos Airesben vagy befutó számomra. - Mark vette a lapot és elnevette magát. 

- Nos Miss Davis, akkor innen nem megyünk haza. - nyakamhoz hajolt és egy nedves puszit hagyott rajta, amibe beleborzongtam. Tisztán tudtam és éreztem, hogy Mark lesz az igazi. Soha egyetlen egy fiú sem váltott ki belőlem ilyen érzéseket, ő pedig csak azzal, hogy megfogja kezem, ájulás közeli állapotba juttat. - Szeretem az illatod. - suttogta fülembe majd az állkapcsom és nyakam találkozásához nyomta száját, mire gerincemen végigfutott egy jóleső bizsergés. Felkuncogtam mikor orrával megbökte arcom, majd a szemembe nézett. Egy rejtély ez a férfi. 

- Lekérhetem a hölgyet? - Leon állt Mark mellett, aki vonakodva ugyan, de átengedett neki. - Beszélhetünk itt? - kérdezte a szemembe nézve, miközben kezét derekamra vezette és lassúzni kezdtünk. Bólintottam válaszképp és épp belekezdtem volna, de ő megtette. - Sajnálom Lexie, de nem bírom tovább. Nem akarok a második lenni. Nem akarok részt venni ilyen módon az életben. Neked is és nekem is jobb ha csak barátok leszünk. - megkönnyebbült, ahogy elmondta amit akart és valamilyen szinten nekem is könnyebb volt, hiszen kimondta helyettem. - Egyikünk szíve sem játékszer és úgy érzem, hogy ez nem volt fairplay egyikünk részéről sem. 

- Leon. - a szavába vágtam. - Sosem akartam játszani veled, sajnálom ha te így érezted. A múltam része vagy. Ott volt valamink ami szép emlék marad, ha nem rontjuk el. El kell fogadni, hogy a jelenben ez nem működik. Változtunk. Te is, én is. Nem voltunk egymás mellett és három év, az három év. - ahogy beszéltem hozzá, éreztem rajta, hogy ideges. Ezt nem tudtam megérteni. Ő is ezen az elven van, akkor meg? 

- Változtunk. Csak nem mindegy, hogy melyik irányba. - szabályosan köpte felém a szavakat, nekem pedig a meglepődöttség kiült arcomra. - Igen, sok minden történt veled... sok rossz. De elutasító lettél, távolságtartó, hirtelen haragú és bizalmatlan. Velem is, holott ismersz. Pabloval nem viselkedsz így, se a lányokkal. Nem értelek. Mike kisfiú, őt természetes, hogy szereted. Na és Mark? Mióta szereted te a pénzes férfiakat akiknek a mindenük a vagyon? - megálltam, mert nem volt kedvem vele táncolni. Hogy merészeli? Milyen jogon ítél el? - Tegnap a gálán nagyon sokat gondolkodtam rólad és arra jutottam, hogy nem éri meg küzdenem. Nekem nincs annyi pénzem, mint neki. - bökött fejével Mark felé, aki minket figyelt. Éreztem, hogy ha folytatja csak még mérgesebb leszek és ha elszakad a cérna, itt kő kövön nem marad. - Hallgatásod számomra azt jelenti, hogy igaz amit mondok. Csalódtam benned. Sosem hittem volna, hogy te is nagyravágyó és felszínes vagy. Remélem boldog leszel vele, csak majd jusson eszedbe, hogy kihasznál és nem leszel több neki, mint az eddigiek. Egy a sok ágyasa közül... - agyamat elöntötte a düh és felpofoztam Leont. Erre a mozdulatomra mindenki ránk nézett és abbahagyták a táncolást. Mark is mellém lépett, vele egy időben pedig Mike fogta meg a kezem. 

- Milyen jogon törsz felettem pálcát? Mi ez a vádaskodás és lesajnálás? Ha tudom, hogy ilyen vagy és ezeket gondolod rólam, soha a büdös életbe nem mondom el a múltam, de bíztam benned és te most ezt eldobtad. Az, hogy távolságtartó vagyok és bizalmatlan szerintem teljesen érthető. Majd ha téged is ér az életben egy nagy veszteség, ami isten ments, hogy megtörténjen, de ha mégis akkor majd megérted, addig pedig felejts el engem. Talán valahol legbelül éreztem valamit, hogy így viselkedtem veled. Pablo és a lányok kiérdemelték a bizalmam és nem bántottak soha. Mike pedig nem csak egy kisfiú akit szeretek. Olyan mintha a kisöcsém lenne, akit meggyötört az élet. Szüksége van rám és nekem is rá. Mielőtt bármit is mondasz, előbb talán tájékozódj, mert rohadtul nem tudsz te semmit sem. Nem csak a szomszéd kisfiú, akivel jóban vagyok. De hiába magyaráznám, úgysem értenéd meg az előbb hallottak alapján. Mark pedig... ott volt amikor te nem. Segített, megmentette az életem és most támogat. Hidd el, ha csak a pénze kéne, nem ez lenne a helyzet. Akkor már régen odadobtam volna magam neki, de nem tettem. Szóval inkább maradj csendben és ha bármit is mondanál, kérdezz előtte. A vádaskodás és ez a hangnem megengedhetetlen egy embertársaddal szemben. És ha már változást említettél, nem tudom melyikünk változott rossz irányba, de biztos, hogy nem én. Az én lelkiismeretem tiszta, ezt te is elmondhatod magadról? Örülök, hogy te mondtál búcsút nekünk, mert ez így könnyebb. Majd ha megjött az eszed, beszélhetünk, de addig ne keress és ha ott leszek a koncerteteken, ne is vegyél figyelembe. Ezzel mindannyiunknak segítesz. - megveregettem a vállát, majd odafordultam Mikehoz, aki könnyes szemekkel nézett rám. Tudom, hogy nem értett semmit, mert nem beszél spanyolul, de látta, hogy ideges vagyok és félt. Felkaptam, mire ő a nyakamba fúrta fejét és érezhetően elkezdett megnyugodni. Körbenéztem a társaságon és azt hittem, hogy most mindenki mérges lesz, de nem. Együttérzés csillogott szemeikben. Csináltunk egy nagy csapatölelést, amiből az előbb távozó Leon kimaradt, majd fizettünk és kiléptünk az étteremből. A lányok szóltak, hogy este csajos estét tartunk és Camillánál találkozunk. Már most tűkön ülve vártam, mert ezer éve nem volt ilyenben részem. 

Elköszöntünk, mindenki ment haza átöltözni és megbeszéltük, hogy a Studioban találkozunk. Az autóban Mike még mindig fogta a kezem, szemem sarkából pedig láttam, hogy Mark engem vizslat. Senki nem szólt egy szót sem egészen a hotelig. Fenn a lakosztályban rögtön a szobám felé vettem az irányt, de hallottam, hogy Mark jön utánam. Ledobtam magassarkúm és sóhajtva fordultam felé, mert tudtam, hogy addig nem hagy békén, amíg nem beszélünk. A falhoz nyomott és két kezével a fejem mellett támaszkodott. Felnéztem sötéten csillogó kék szemeibe és elfogott egy különös érzés. Mintha csak felfalna a tekintetével. Belelátott lelkembe. Egy hirtelen mozdulattal tarkójára csúsztattam kezem és közelebb húzva magamhoz egy csókban forrtunk össze. Ez most más volt. Sokkal szenvedélyesebb és türelmetlenebb. Beletúrtam hajába, ő pedig combom alá nyúlt és megemelt egy kicsit, hogy derekára kulcsolhassam lábaim. Csípője az enyémhez nyomódott, mire egy pillanatra elállt a lélegzetem és felnyögtem. 

- Mit művelsz velem? - suttogta számba, nekem pedig egy apró mosoly ült arcomra. - Soha... - kapkodta a levegőt. - Soha nem váltott ki belőlem senki ilyen érzéseket. - ajkai folyamatosan súrolták enyémeket, egy percre sem váltak el egymástól. Egyik kezével a falat támasztotta, a másikkal pedig combomnál tartott. Testem lángolt szavaitól, érintésétől és egész egyszerűen csak szükségem volt rá. - Az étteremben történtekről pedig csak annyit, hogy köszönöm és sajnálom, hogy ilyen vége lett. - őszinte volt, pedig tudtam, hogy valójában nem sajnálja annyira, hogy nincs vetélytársa. Elmosolyodtam, ő pedig nyomott egy puszit számra, majd a szám sarkába és így haladt lefelé, míg végül nyakamon időzött. Légzésem felgyorsult és élesen szívtam be a levegőt, mikor egy kis bőrt fogai közé vett és szívni kezdte. Tudtam, hogy nem hagyna rajtam nyomot és igazam is lett. Épp csak egy kis ideig játszott majd újra a szemembe nézett. 

- Remélem nem bánod, ha este elmegyek Camillához egy kis csajos estére. - gondoltam, közlöm vele a terveimet. - Nyugi, csak kicsit fogunk kibeszélni. - rákacsintottam, mire mély nevetése betöltötte a szobát. Szeretem, mikor leengedi a jól megszokott maszkját és megmutatja a valódi énjét. Ez az igazi Mark és bár ritkán látom, de tetszik. 

- Akkor ma este elviszem Mikeot csajozni. - letett a földre majd elindult a nappaliba. Vigyorogva ingattam a fejem, de nem szóltam semmit. Így is beígért négy gombóc fagyit a kis törpének, kénytelen lesz teljesíteni. 

Gyorsan átöltöztem majd átmentem Mikehoz, aki édesen szuszogott az ágyán. Fáradt volt, mert az éjjel nem aludt eleget és reggel meg futni kellett. Úgy ahogy volt, cipővel és elegáns ruhával zuhant be az ágyába. Odaléptem hozzá, levettem cipőjét és betakartam. A függönyt is behúztam picit, hogy nyugodtan tudjon aludni, az ajtót résnyire nyitva hagytam és már ott sem voltam. A konyhába mentem, hogy csináljak magamnak egy teát. 

- Készen vagytok? Mehetünk? - kérdezte Mark, de laza itthoni szerelésemet látva, összeráncolta szemöldökét. 

- Mike elaludt, itt maradok és vigyázok rá. - megadtam a magyarázatot, ő pedig bólintott, hogy megértette. Nyomott egy puszit homlokomra és már el is ment. Gyorsan megcsináltam a teámat és a nappaliba mentem. Az asztalon ott hevert a tegnapi boríték, amit Mark odaadott. Gondoltam, miért ne? Elvégre rólam szól. Felkaptam és kiültem vele az erkélyre. Hát akkor lássuk, mi mindent szedett össze rólam... 

11. fejezet

Mad World

- Megígéritek nekem, hogy szánalmat nem látok majd rajtatok? Annál rosszabb nincs... nekem arra nincs szükségem. Kérlek titeket, hogy bármit is mesélek, ne szánakozzatok. - még mielőtt belekezdtem volna, ezt mindenképp tisztázni akartam velük, mert mindig is utáltam, ha valaki szánalmat érzett irántam. Nem!! Nekem annál több erkölcsöm van, minthogy szánjanak... 

Miután rábólintottak, mély levegőt vettem és kicsit összegeztem a gondolatokat fejemben, mert hatalmas katyvasz volt benn. - Nos... akkor három évvel ezelőttről kezdem. Onnantól változott meg igazán minden. - Pablo összeráncolta szemöldökét majd várta a folytatást. Tudtam, hogy innen nincs visszaút, így leültem és belekezdtem. - Idén három éve, hogy elvesztettem szüleimet és ami ennél is szörnyűbb, hogy az én hibám volt az egész. - már most kikívánkoztak könnyeim, de még visszatartottam őket, mert ha már most elsírom magam, akkor nem fogom tudni végigmondani az elmúlt évek történéseit. - Szóval... amikor hazatértem innen, még minden rendben volt. Utolsó év, érettségire készülés, ballagás. Minden ment a maga rendjén. A baj ott kezdődött, mikor bankettre készülődtem otthon. Minden jó volt az elején, megbeszéltük, hogy tízre jönnek értem az étteremhez, azonban éreztem valami furcsát és rosszat, tudtam, hogy otthon kéne maradnom, de elmentem. Jól éreztem magam és olyan hamar eljött a tíz óra, hogy mikor beszálltunk a kocsiba, kiabálni kezdtem velük, miért teszik tönkre az estémet és hogy mennyire rossz szülők... azt hozzá kell tenni, hogy ehhez a viselkedésemhez az alkohol is hozzájárult. Nem ittam sokat, de épp eleget ahhoz, hogy viszályt szítsak és veszekedjek. Azóta nem is iszok, vagy csak nagyon keveset. Pattanásig feszült volt a légkör az autóban és nem segített rajta az eső sem. Éppen egy újabb veszekedésbe kezdtünk bele, amikor hatalmas puffanás következett,megpördültünk az autóval. Sikongatás és a következő pillanatban irdatlan fájdalom hasított belém, miközben hallottam, hogy anya a nevemet kiáltja és elájultam. A következő emlékem az, mikor megérkezett a mentő és a tűzoltó. Kivágtak minket az autóból. Minden tiszta vér volt, az autó totálkáros lett és hirtelen azt sem tudtam merre nézzek. Vártam, hogy mondjanak valamit, vagy hogy anyáék nyugtassanak, minden rendben lesz, de ez nem történt meg. Egy kérdést akartam feltenni a mentősnek, de felesleges volt. Oldalra néztem és láttam, hogy a szüleim testét lefedik fekete lepellel. - Eddig bírtam tartani magam. Könnyeim utat törtek maguknak és patakokban folytak le arcomon. Leon mellém ült és átkarolta vállam, ezzel jelezve, hogy mellettem van és támogat. Pablo adott zsebkendőt és csinált egy teát, mondván, hogy nyugtató hatású. Ittam egy kortyot, majd mikor úgy éreztem, hogy kicsit visszanyertem erőmet, folytattam. - Tudtam, hogy én vagyok a hibás ezért. Ha nem kezdek el veszekedni és kiabálni, apa nyugodtabb lett volna és valahogy el tudta volna kerülni a szembejövő részeg sofőrt. Ha akkor hallgatok az érzéseimre és otthon maradok, még mindig lennének szüleim és nem kéne egy egyszobás, pici kis lyukba laknom, nem kéne meggondolnom, hogy mit engedhetek meg magamnak és mit nem, vagy egyáltalán élhetnék normális életet. De tudom... ez a büntetésem azért, amilyen hülye voltam. Na mindegy is. A baleset után a kórházban fogtak pár napra, mert igaz, hogy kisebb sérülésekkel megúsztam, de agyrázkódást kaptam, amitől minden szilárd ételt, amit a szervezetembe juttattam, viszontláttam és emellett megmozdulni sem bírtam, ugyanis sérült a gerincem. Kaptam merevítőt és erős fájdalomcsillapítókat. Ott feküdtem egyedül és tudjátok mi az ennél is szomorúbb!? Senki nem látogatott meg. Senki! A nagyszüleim elfordultak tőlem, miután beszéltek a rendőrrel, aki engem is kihallgatott. Gondolom elmondta nekik, hogy mi történt pontosan... Három éve egyedül élek. A kórházban is végig egyedül voltam, egyedül az orvosok és nővérek néztek rám néha és váltottak velem pár szót. Miután kikerültem, hazamentem. Beléptem a házba és minden úgy volt, ahogy anyáék hagyták mikor értem indultak. Apának be volt készítve az aktatáskája a másnapi munkába, anyának pedig az asztalon volt a félbehagyott bevásárlólistája. Borzalmas volt belegondolni, hogy minden miattam van és mardosott és mai napig megöl a bűntudat. Összekaptam a házat és felbontottam a leveleket. Számla, számla hátán és ahogy nézegettem őket, tisztában voltam vele, hogy nekem nincs annyi pénzem és nem is lesz, amiből kifizethetnék mindent. Szüleim spórolt pénzét megkerestem és abból egy darabig éldegéltem egymagam. Rendeztem egy gyönyörű temetést számukra és ebben a második legrosszabb dolog volt, hogy egyedül álltam a sír körül. Senki nem jött oda hozzám. Semelyik rokonom. Megvetően néztek rám, hiszen ők is engem hibáztattak. Ezzel nem is volt gondom, de elvártam volna egy kis támogatást, nem sokat... csak épp annyit, hogy egy ölelés erejéig hozzám fordulnak. Elvégre tizennyolc évesen egyedül voltam, minden segítség nélkül. A temetés után egy évig megoldottam még a dolgokat, hogy legyen hol laknom és mit ennem, de túl nőtt rajtam a dolog. Miután elárverezték a házat, el kellett tűnnöm. Tizenkilenc éves voltam, mikor utcára kerültem. - itt volt a történetem egy újabb mélypontja. Felfelé pislogtam, hogy ne kezdjek el újra sírni és több-kevesebb sikerrel, de megakadályoztam. Ellenben Pablo. Ott ült előttem egy erős férfi és sírt. Megfogtam kezét és megráztam fejem, jelezve, hogy nem kell. Ez járt, megérdemeltem. 

- Lexie...-  kezdett volna bele Leon, de leállítottam. 

- Kérlek, majd a végén, különben nem fogom tudni végig mondani. - bólintott, hogy értette, én pedig gyorsan le akartam tudni a végét. - Fél évet éltem mocsokban, piszokban, szakadt ruhában a hidegben és a legszörnyűbb, hogy annyi, de annyi pénzes ember nézett rám az utcán és egynek sem jutott eszébe, hogy egy pohár forrócsokit a kezembe nyomjon, holott eszméletlenül hideg volt, én pedig csak egy pulcsiba éltem napjaimat. Emlékszem rá, egy nap sétálgattam az utcán és gondolkodtam. Leléptem a járdáról és majdnem elütött egy autó, de valaki visszarántott. Mark volt az, bár akkor ezt még nem tudtam. Nem sokkal ezután segítettem az utcán egy Kevin nevű férfinek, aki munkát ajánlott egy kávézóban és tőle kaptam ezt a kis lakást is. Húsz évesen dolgozni kezdtem és leraktam az alapokat ahhoz, hogy megteremtsem magamnak az ételt és tudjak tisztálkodni, valamint egy-egy rongyot venni magamnak. Kevin, a főnököm rendkívül segítőkész ember és rajtatok kívül ő az, aki tudja még a történetem. Mindenben segített és olyan, mintha a bátyám lenne. Neki köszönhetem azt, hogy legalább egy megszokott rend uralkodik életembe és nem akkora káosz, mint amikor az utcán éltem és sikátorok szemeteseiben aludtam. Fogalmatok nincs arról, hogy ami nektek megvan, és van, ami csak az öletekbe hullott... hogy az másnak mekkora hatalmas kincs. Nektek van telefonotok, internetetek és olyan luxust megengedhettek magatoknak, amiről én csak álmodozok. Nektek ez a hétköznapi, nekem ez már csak álom. Illetve... belekóstolhatok. Mark egyszer betért a kávézóba, ahol dolgozom, akkor nem tudtam még, hogy Kevin testvére és ezt jól el is titkolták előlem. Emlékezett rám és akkor úgy gondoltam, hogy megsajnált, ezért hívott randira, de később kiderült, hogy nem. Elárulom nektek, hogy egy hete ismerem. - Leon szemei kidülledtek, de nem szólt közbe. - Megbántott, veszekedtünk, de hatalmas támaszom és úgy érzem bízhatok benne. Jó ember. - Ez részben Leonnak szólt, hogy nyugodjon meg egy kicsit. - Mielőtt idejöttünk volna, vele töltöttem egy napot, ami hatalmas kudarcba fulladt. Este miután Miketól eljöttünk, elmentünk Markhoz. Nyilván ti is tudjátok, vagy sejtitek, hogy tehetős ember és ezt igazolom is. Ruhákat vesz nekem, cipőt, táskát és meg sem kell szólalnom. Sosem kértem tőle semmit és ő mégis elhalmoz. Neki köszönhetem, hogy megjelenhetek itt emberként. Na de... Londonban töltött utolsó estémen, elszöktem tőle, mert nem akartam nála aludni. Ennek az lett a vége, hogy megtámadott az utcán egy csapat kigyúrt férfi és hát mondanom sem kell, hogy mit akartak csinálni velem... Ők okozták ezt is. - a pólót áthúztam a másik oldalra, hogy a véraláfutásos lapockám látszódjon ki, ezek után lesokkoltam őket derekammal, amelyen tisztán látszottak kéznyomaik. Pablo csak ingatta fejét, Leonon pedig látszott, hogy ideges és egyre jobban felhúzza magát. - Egy srác kimentett a kezeik közül és visszavitt Markhoz, ahol egy orvos megvizsgált, majd Marknál maradtam éjjel. Ellátott mindennel és gondomat viselte. Másnap hajnalban keltünk, összeszedtük a törpét és jöttünk ide. A többit pedig már tudjátok. - lezártam mondókámat és belekortyoltam teámba. Langyos volt, pont jó. Vártam a reakciókat, de egyelőre semmi visszajelzést nem kaptam. Lesokkolódtak. Pablo volt az, aki hamarabb magához tért. Felkelt és átsétált mellém. Leült és megfogta kezem. 

- Csodállak Lexie. - ennyit nyögött ki, én pedig felvontam szemöldököm. Lemaradtam valamiről!? - Ez a hatalmas kitartás és életerő ami benned van. Tudod... én már a felénél feladtam volna. Mindig is tudtam, hogy különleges lány vagy, de azt sosem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe kerülsz és te így megállod a helyed. Elképesztő vagy! - ölelt meg, amire én alig tudtam reagálni. Nem hallották, hogy mit tettem?? vagy most mi van? 

- Srácok... nem figyeltetek!? Miattam haltak meg a szüleim. Szerintem ez minden lehet, csak életerő és kitartás nem. Egy undorító alak vagyok. - lesütöttem tekintetem, mire Pablo kezei közé vette enyémeket és nyugtatóan simogatni kezdett. Nem tudott hirtelen mit mondani, de megértettem. Elvégre igazam van. - Tudom, hogy most milyen véleménnyel vagytok rólam. De örülnék ha ettől nem tekintenétek rám másként. Ugyanúgy szeretlek titeket és szükségem van a támogatásotokra. Kérlek... ne forduljatok el tőlem. Annak ellenére se, hogy ilyen ocsmány ember vagyok. - szabályosan könyörögtem nekik, mert féltem, hogy elijesztettem őket és magamra hagynak. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, mert akkor végleg elveszíteném az összes barátomat és velük együtt azt a kevés kis emberi mivoltomat is. 

- Pablo, kicsit magunkra hagysz minket? - fordult felé Leon, de láttam és éreztem is Pablon, hogy mellettem akar maradni és ez nagyon mélyen megmosolyogtatott. Nagyon nehezen adta be a derekát és csak a sokadik kérésre volt hajlandó kimenni és kettesben hagyni minket. 

Miután betette maga után az ajtót, hatalmas és furcsán kínzó csend állt be. Nagyon ritkán éreztem ezt Leon közelébe, szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy összesen hányszor... Pár percig csak csendben ültünk egymás mellett. Én gondolkodtam és próbáltam lenyugodni, valamint kicsit rendbe szedni magam, Leon pedig végig engem vizslatott. 

- Nézd Leon... - törtem meg végül a csendet. - Tudom, hogy mit gondolsz, de hidd el, hogy mardos a bűntudat azóta is szüntelenül. Remélem tudod, hogy... - nem hagyta végigmondani amit akartam, befogta a szám és tekintetéből kiolvastam, hogy fogjam be, ő következik. 

- Sosem néznék rád másként, ezt tisztázzuk le itt és most. Nem a te hibád, ami történt, hanem azé a részeg sofőré, aki miatt megtörtént a baleset. Ne bántsd és ne marcangold magad. Erős lány vagy, aki a semmiből építgeti az életét és ez hatalmas szó. Itt vagy mindjárt húsz éves és saját magad intézel mindent. A legtöbb veled egykorúnak fogalma sincs az önállóságról és arról, hogy milyen ha saját magáról kell gondoskodnia. Emellett pedig.... nagyon sajnálom, hogy magadra hagytalak. Ha ezt tudom, soha nem hagytam volna, hogy csak reménykedj. Ott lettem volna melletted és támogattalak volna, de én hülye nem is próbálkoztam. Azt hittem, jobb lesz neked és most kiderül, hogy a lehető legrosszabb döntésemet hoztam meg három éve. Lexie... - Leon szeméből ki tudtam olvasni, hogy lelkiismeret furdalása van. Tudtam, hogy sajnálja a múltat és ha tehetné, megváltoztatná. Ezzel én is így vagyok. De mint tudjuk, ez lehetetlen. Kezemmel gyengéden megfogtam arcát és megsimogattam, hogy érezze, nem haragszom és hálás vagyok, hogy most mellettem van. - Miért vagy velem ilyen kedves azok után, hogy a legrosszabbkor hagytalak cserben? - hangja alig hallható és sírástól küszködő volt. Nem is akart a szemembe nézni. 

- Egyszerű Leon. Mert három évvel ezelőtt is és még most is az életem része vagy. Kedveltelek és kedvellek. Ahogy már mondtam, gyökeresen a részem maradtál és ez ellen senki semmit nem tehet. Ha akkor nem így alakulnak a dolgok, lehet, hogy már a harmadik évfordulónkat ünnepelnénk. - arcán meglepődöttség látszott és ez nekem örömet okozott. Tudtam, hogy azt hiszi, utálom. Hirtelen magához rántott és hajamba túrt. Éreztem rajta a megkönnyebbülést és azt is, hogy együtt érez velem és támogatni szeretne. - De gyere, menjünk a srácokhoz. Várnak ránk és a legfontosabb, hogy a koncertjeitek tökéletesek legyenek! - megpaskoltam kicsit arcomat, hogy egy kis színem legyen. Elpakoltam magam után a bögrét és kidobtam a zsepiket. Rendbe szedtem magam, mint aki nem is sírt és Leon is úgy nézett ki, ahogyan egy boldog embernek kell. Mosolygott és kicsit jobban érezte magát. Épp kinyitottam volna az ajtót, mikor megállított és pólóm visszaigazította a másik oldalra, hogy a még ép vállam látszódjon ki. Megköszöntem neki, hogy figyelmes és kiléptünk az ajtón. Pablo tekintete még mindig aggódó volt, de rámosolyogtam és bólintottam, jelezve, hogy megnyugodhat. Picit leengedett, majd együtt mentünk be a nagyterembe, ahol már Mark és Mike is jelen volt. A törpe annyira örült nekem, hogy a nyakamba ugrott és megszorongatott. Rossz helyen fogta meg vállam, így picit felszisszentem, de sikerült elterelnem magamról a figyelmet, nehogy mindenki kérdezősködni kezdjen, hogy mi a baj, mi történt... nem volt kedvem, hogy még egyszer elmeséljem a történetem. 

- Most hogy mindenki itt van. - kezdett bele Mark és éreztem, hogy ez elég erőteljes célzás volt nekem. Szúrós szemekkel válaszoltam, ő pedig amolyan "beszélni fogunk" fejjel válaszolt. - Sikerült kiválasztanotok az utolsó négy dalt? - érdeklődött, mire a srácok összenéztek és bólintottak. Valami rosszat sejtettem, de kíváncsian vártam, hogy mi az a négy dal. Markkal elolvastuk és nem akartam hinni a szememnek. Hitetlenkedve néztem rájuk, ők pedig széles mosollyal álltak előttünk. - De a negyedik szám rajt sem volt a listákon. Azt honnan szedtétek?? Ugye tudjátok, hogy csak saját számot adhattok elő? - kérdezősködött Mark, én pedig felé fordultam, hogy megmagyarázzam. 

- Azt a számot még én írtam mikor itt jártam. Életem első és utolsó zenéje volt egyben, amit én írtam és énekeltem. - miután vele letisztáztam, a többiekre néztem. - Megmagyarázzátok? - tettem fel a kérdést, mire Leon előrébb lépett. 

- Szeretnénk ha fellépnél velünk. - ahogy kijelentette, ledöbbentem. Hogy micsoda?? Én!? Normálisak? - Tudjuk, hogy erre nem mindig lesz lehetőség, de bízunk benne, hogy egy-két koncerten két szám erejéig szerepelhetsz velünk. Ez lenne az egyik, a másik pedig amivel anno búcsúztattunk. Nélküled egyik se ugyanaz. - győzködött, de tudtam, hogy nekem ebbe nincs beleszólásom és különben meg... nem tudok annyi ember előtt énekelni. 

- Akkor lássuk, hogy mit találtatok ki. - szólalt meg hirtelen Mark, majd feltessékelt a színpadra. - Tiéd a terep Lexie. - riadtan tekintettem rá, de arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Mint egy jéghegy. Merev és hideg tekintete belém hatolt és fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Pablo természetesen asszisztált ehhez az őrültséghez és beindította a zenét. Ahogy leültünk és felidéztem a koreográfiát, le is nyugodtam és csak élveztem az egészet. Próbáltam mindent beleadni és reméltem, hogy amiről a dal szól, azoknak is át tudom adni, akik csak nézik. Kicsit felszabadultam és jobban éreztem magam. Ez a hely mindig is jó érzéseket keltett bennem és ahogy nézem, ez most sem változott. Egyszerűen csak jó érzés volt előadni ezt a számot és azokkal énekelni, akikre számíthatok és akiket a barátaimnak mondhatok. Ritka az én életemben az ilyen. Láttam, hogy Mark is megértette, mit is jelent ez nekem és vigyorogva nézte végig az egészet. Nem sűrűn látom őszinte mosollyal az arcán, sőt... alig mosolyog. Mindig elrejtőzik a jól megszokott maszkja mögé és ez valamelyest bosszant. Alig enged a közelébe, nagyon nehezen beszél magáról és a bizalma rettentő törékeny, de ilyenkor mintha más ember állna előttem. Ilyenkor látom hogy tényleg az a huszonhat éves fiatal férfi akinek lennie kell és nem egy keménykezű, komoly vállalkozó akit a világnak mutat.

Tekintetünk összefonódott mikor a színpadon álltam és egyszerűen azt éreztem, hogy mosolyognom kell. A látványa, a kedve és maga az egész lénye mosolygásra késztet. Leon is látta ezt a pillanatot és gondolom szándékosan ölelt magához, hogy gratuláljon, hogy ilyen jól emlékszem. Annyira átlátszó volt, de megértettem. Mind a két srácnak kellemetlen a helyzet, de talán nekem jobban. Nem akarok játszani velük... egyáltalán nem. Az nem az én műfajom és ha sokáig folytatom, nem fogok tudni belenézni a tükörbe. 

Amilyen gyorsan csak tudtam, kibontakoztam Leon karjaiból és leugrottam a színpadról, hogy csak az övüké legyen a figyelem és gyakorolhassanak. Már nincs sok idejük, hogy a koreográfus és a sok tanár ideérjen. 

- Sziasztok! - ahogy gondoltam, be is lépett az ajtón egy elég színes csapat. Ránézésre mindenki el tudta dönteni, hogy melyik személyhez mi tartozik. A srácok kicsit megilletődtek, elvégre teljesen új nekik ez az egész és meg is értem őket, hogy tartanak tőle. Teljes átalakulás a turné előtt, magyarul kikupálják őket, aztán alig van idejük betanulni mindent. Kicsit sajnáltam is őket, de tudtam, hogy menni fog nekik, hiszen profikká nőtték ki magukat. 

- Srácok, magatokra hagyunk titeket, had ismerkedjetek és nekiláthattok a munkának. Sok szerencsét, holnap délben találkozunk ugyanabban az étteremben, ahol tegnap este vacsoráztunk! Várok mindenkit szeretettel! - fogta meg Mark Mike kezét és elindultunk kifelé. Még intettünk egy utolsót és már ott sem voltunk. - Visszamegyünk a hotelbe, eszünk valamit aztán megmutatjuk Mikenak a város egy kis részét. Mit szóltok? - nézett ránk Mark, mire mind a ketten hatalmas mosollyal bólintottunk. Beszálltunk az autóba, ahol egy aktányi papír várt Markra. Rögtön a kezébe kapta és mint a legféltettebb kincsét, meg se mutatta, rá se nézhettünk jóformán. Nem értettem, mi ez a hirtelen titkolózás, de nem is érdekelt. Mike lekötötte minden figyelmem. 

- De ugye megnézünk mindent??? Lexiiiiieee... kérlek, kérlek, kérlek! - pattogott a kis törpe, én meg csak mosolyogni tudtam izgatottságán. Örömmel töltött el, hogy ennyire boldog. Főleg, hogy közöm van a boldogságához. Adhatok neki valami maradandót, valami olyan emléket, ami talán örökre elkíséri és mindig emlékezni fog rá. 

- Nyugi manó... mindent megnézünk, ami ma belefér, lesz még nap holnap is. - rákacsintottam, mire átölelt, majd kiszálltunk az autóból, mivel megérkeztünk a hotel elé. Mark egész végig telefonált és alig foglalkozott velünk, de nem kerítettünk neki nagy feneket, mert üzletember, biztos dolgozik. De felfigyeltem egy kis részletre. 

- Nem, még nem mesélte, de most hogy már tudom, megértem. - hirtelen elgondolkodtam, hogy vajon kiről lehet szó. Nem tudtam elképzelni az előzményét ennek a mondatnak és úgy tűnt, hogy számomra nem lényeges, mert ha a srácokról lenne szó, biztos szólna vagy kérdezne. Megvontam vállam majd Mike megfogta kezem és berángatott a liftbe, mondván hogy igyekezzek mert ő farkas éhes. Felkuncogtam tettén. Annyira gyermeki és tiszta még a lénye, hogy öröm ránézni. 

- Mit eszünk? - rontott be Mike és már le is ült az asztalhoz, ahol természetesen már ott várt minket az étel. Mark mindig előttünk jár pár lépéssel. - Aztaaaaa!! - szemei csillogtak ahogy végignézett a finomabbnál finomabb falatokon. 

- Nekem el kell mennem ebéd után egy kis időre, de utána csatlakozok hozzátok. - ült le mellénk Mark is. - Van egy kis elintézni valóm, de ti nyugodtan nézzetek körbe addig. - eresztett meg egy félmosolyt, majd beletörődtünk és enni kezdtünk. Furcsa csend keletkezett, amit nem tudtam hova tenni. Mike is furán érezte magát, ami meglepő volt, hiszen mindig örökmozgó és életvidám, de most láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Így ment ez egészen addig, amíg nem végeztünk az ebéddel. Mark szólt valakinek, hogy jöjjön és takarítsa el a maradékainkat, elment átöltözni egy kicsit lazább ruhába, majd már ott sem volt. Mike és én értetlenül álltunk a történtek előtt, de nem tudtunk mit tenni. Megígértem a törpének, hogy én elviszem egy-két jó helyre és ezt be is tartom. 

- Mehetünk? - mosolyogtam rá az ajtóban, ő pedig hatalmas mosollyal bólintott majd már ki is léptünk a lakosztályból. Láttuk, hogy Mark rendelt nekünk kocsit, de nem éltünk ezzel a lehetőséggel most. Tudtam, hogy a közelben van két múzeum is, ami érdekelheti Mikeot és igazam is lett. Órákat időztünk el mind a kettőben és öröm volt nézni ahogy csillognak a szemei. Tudtam, hogy már nincs sok időm estig, így már nem sok minden fér bele, de egy helyre még el akartam vinni. - Törpikém, megmutatok neked egy helyet, ami számomra a legkedvesebb és remélem, hogy neked is tetszeni fog. - megfogtam kezét majd elindultunk a park felé. Izgatott volt, hogy hova is viszem, alig bírta kivárni míg odaérünk. Egész végig nyaggatott, hogy mondjam, el ő nagyon kíváncsi, nem bírja ki addig, el fog ájulni és a többi hasonló próbálkozás. - Itt is volnánk. - mutattam előre, mire ő kitágult szemekkel és hatalmas csodálattal nézett körbe. 

- Lexie, ez gyönyörű. - sétáltunk beljebb. - Körbejárjuk az egészet? - nézett rám, mire én bólintottam. Annyira megnyugtató ez a hely. Nagyon jó az összhang, a környezet és csend van, ami meglepő egy ekkora városban. Ide mindenki pihenni, gondolkodni vagy csak sétálni jön ki. Láthatólag Mike is észrevette, hiszen csendesen lépkedett mellettem, holott láttam rajta, hogy legszívesebben szaladgálna. Már egy órája sétálhattunk, mikor megpillantottunk egy ismerős arcot. Mark tartott felénk nagy léptekkel. Ránéztem órámra és délután ötöt mutatott. Nekem sürgősen haza kell érnem, elvégre hét órára jön értem Leon. Lehajoltam Mikehoz és elköszöntem tőle, majd odaszóltam Marknak is, hogy hazamegyek készülődni, mire ő értetlen fejet vágott, de mielőtt megszólalhatott volna már el is tűntem. Nem volt kedvem magyarázkodni és különben is sietnem kellett. Fél hatra beestem a lakosztályba és már meg is engedtem a fürdőben a vizet. A lehető leggyorsabban zuhanyoztam le és mostam hajat, majd egy szál törölközőben álltam a szekrényem előtt. Annyi meseszép ruha volt előttem, hogy nem tudtam választani. Úgy döntöttem, hogy előbb megcsinálom a hajam, addig gondolkodom a ruhákon, de ezzel se voltam előbbre. Hajamat egyszerű hullámokba sütöttem majd pár tincset hátra csatoltam. Egyszerű, de nagyszerű.
- Sziaa!! - kapott el Mike a nappaliban, mire arcomra széles mosoly húzódott. - Hova készülsz? - érdeklődött miközben követett be a szobámba.
- Egy gálára megyek amit az éhező gyerekekért rendeznek. - álltam vissza szekrényem elé. - De nem tudom melyikbe menjek. - sóhajtottam egyet, mire Mike már ugrott is. Bemászott a ruhák közé és válogatni kezdett. Nevetnem kellett. Annyira aranyos és remélem ha egyszer lesz egy fiam, ilyen lesz, mint Mike.
- Ezt vedd fel! - adott a kezembe egy türkiz, földig érő, pánt nélküli szoknyát. Tényleg csodaszép darab volt és tetszett. Megköszöntem neki egy arcra puszival, majd rohantam vissza a fürdőbe. Nagy nehezen felöltöztem, de rájöttem, hogy hátamon ott éktelenkedik az a hatalmas véraláfutás, amit nem célszerű egy ilyen eseményen mutogatni. Csalódott fejjel indultam vissza, de Mark az ajtóban elkapott. Tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni, de megijedtem tőle. Minden szó nélkül leültetett a nappaliban és eltűnt. Nem mertem felkelni, tudtam, éreztem, hogy mérges rám, így inkább nem húztam ki még jobban a gyufát. Pár perc múlva visszatért egy dobozzal a kezében. Értetlenül néztem rá, de amint kinyitotta, megértettem. Elfedte a hátamon a sebet alapozóval és púderrel, de közben egy szót sem szólt hozzám. Frusztrált, hogy nem tudom miért ideges és ez engem is dühített. Tudtam, hogy körülbelül tíz perc múlva megérkezik értem Leon és addig tisztázni akartam mindent, de Mark egy csepp hajlandóságot se mutatott. Miután végzett és nagyjából mint egy pulikutya mentem utána és próbálkoztam szóra bírni sikertelenül, meguntam és megálltam.
- Mark Fewer! Elegem van! Vagy most azonnal elmondod, hogy mi a fészkes fene ütött beléd vagy holnap a kora reggeli géppel visszarepülök Londonba. - kikeltem magamból, amin nem csak Mark, de én is meglepődtem. Szinte sosem kiabáltam senkivel sem, de most muszáj volt. Feszített belülről valami megmagyarázhatatlan. - Mike, menj most a szobádba kérlek. - néztem a nappaliban ücsörgő törpére, aki kétségbeesett szemekkel pillantott rám, de szót fogadott és elment. - Miért viselkedsz így? Mivel érdemeltem ki, hogy nem szólsz hozzám, levegőnek nézel, de arra kíváncsibb vagyok, hogy miért vagy rám mérges? - bombáztam kérdéseimmel, ő pedig szúrós szemekkel méregetett. De most az egyszer nem engedtem, hogy ezzel bármit is elérjen. Megacéloztam magam és álltam tekintetét. Tudtam, hogyha nem tűnök határozottnak, ő nyer és ezt nem akartam. - Megmagyarázod vagy elkezdhetek csomagolni? - karba tettem kezeim, ő pedig lemondóan sóhajtott.
- Tudok mindent. - ennyit mondott, én pedig nem tudtam mire gondoljak. - Te, a szüleid, a múltad... mindent! - kikerekedtek szemeim és ha eddig nem voltam ideges, akkor majd most.
- Te nyomoztál utánam? - hangom két oktávval feljebb ugrott, ő pedig oldalra fordította fejét. Nekem ennél több se kellett, berohantam szobámba, elkezdtem a táskámba dobálni cuccaim, hogyha hazaértem a gáláról, csak felkaphassam és menjek a reptérre. Olyan mértékben elöntött a düh, hogy tudtam, ha hozzám szól, itt kő kövön nem marad. De hálisten' kopogtak. Kisiettem ajtót nyitni.
- Szia! - köszöntött Leon egy hatalmas mosollyal és egy csokor kék rózsával. - Gyönyörű vagy! - nézett végig rajtam, amibe belepirultam. Megöleltem, majd beljebb invitáltam.
- Vízbe teszem ezeket és felkapom a magassarkúm. Fél pillanat. - gyorsan kerestem egy vázát és beleraktam a csodaszép csokrot, amit a nappali asztalon helyeztem el. Közben szemem sarkából láttam, hogy Leon és Mike beszélgetnek valamiről, Mark pedig eltűnt. Gondolom a szobájában lehet.Ahogy a srácok észrevettek, elhallgattak. Sunyin néztek rám, tudtam, hogy rólam beszéltek. Mike odafutott hozzám és megölelt.
- Ne szomorkodj. - ennyit súgott fülembe, amitől nekem mosolyognom kellett. Annyira angyali lelke van. Ezt sosem fogom megszokni. - Szép vagy és szeretlek. - nézett fel rám, nekem pedig könnyek gyűltek szemembe.
- Én is szeretlek manóm és köszönöm. - adtam egy puszit arcára, majd letöröltem a kósza könnycseppeket és Leon felé fordultam. - Hozom a táskám és mehetünk. - rámosolyogtam, mire ő bólintott. Karon fogtam Mikeot és megkértem, hogy válasszon nekem egy táskát, ha már ilyen remek ízlése van. Választott is egy egyszerű fekete pici táskát, amibe gyorsan belepakoltam, felkaptam fekete magassarkúm majd visszamentünk a nappaliba. Elköszöntem Miketól egy hatalmas öleléssel, Markra pedig rá se hederítettem. Majd talán elgondolkodik azon, hogy mit és hogyan csinál az életében.
- Mehetünk? - fogta meg kezem Leon, én pedig bólintottam, majd már ott sem voltunk. Egy nagy fekete limuzin várt ránk a hotel előtt. Beszálltunk majd már úton is voltunk a gála helyszínére. Bevallom, kicsit izgultam. Még sosem voltam ilyen helyen és félek, hogy nagyon kitűnök majd, de nagyon remélem, hogy minden rendben lesz. Ahogy ezeken gondolkodtam, meg is érkeztünk. Leon kisegített az autóból, majd a vörös szőnyegre vezetett. A látvány már innen is csodálatos volt, bár sokkal jobb lett volna ha a paparazzik nem rondítanak bele. A vakuk folyamatosan kattogtak és hogy eleget tegyünk kérésüknek, Leon megállított és átölelte derekam pár kép erejéig. Feszengtem. Ez a szituáció még teljesen új és nem szeretek amúgy sem reflektorfényben lenni. Leon érezhette is, mert tovább mentünk. Beérve csodálatos látvány tárult elénk, de nem tudtam sokáig gyönyörködni, mert megjelentek Leon szülei.
- Szia Lexi, úgy örülünk, hogy újra láthatunk. Reménykedtünk, hogy a fiúnknak megjön az esze és visszahódít. - öleltek magukhoz, ami jól esett, de egyben megleptek mondandójukkal. Visszahódítani? Arról még szó sem volt, hogy együtt lennénk. Miért kell minden férfinak gerinctelennek lennie? - Nem is zavarunk tovább, majd gyertek oda az asztalunkhoz. Jó szórakozást! - ott is hagytak minket, én pedig mérgesen néztem Leonra, le akartam lépni a mosdóba, de megfogta karom és visszahúzott.
- Sajnálom, de nem hagytak békén. - kezdett el magyarázkodni, én pedig nem akartam hinni a füleimnek. - Lexie, kérlek. Nem kell semmit se csinálnod amit nem akarsz. Nem kötelező és csak a szüleimnek mondtam ezt. Más úgy tekint rád, mint egy kedves ismerősömre. Ne haragudj rám, ez az összejövetel nem rólunk szól... csináljuk végig. - próbált arcomról leolvasni bármit is, de nem tudott. Szerencsémre a póker arcot már begyakoroltam. De végül beadtam a derekam és bementünk az éppen táncolok közé. Hát... remek estének nézünk elébe...