Breakable
- Jó estét. - küldött egy halvány mosolyt felém, én pedig hirtelen megszólalni se tudtam. Ahogy a szemébe néztem, mintha egyfajta csapdába keveredtem volna. Nem tudtam elfordítani tekintetem és szégyelltem magam, hogy még köszönni se tudok és csak állok ott, földbe gyökerezett lábakkal. - Mivel én tudom már a neved, úgy fer, ha te is az enyémet. - térített magamhoz, mire végre egy fél.... vagyis inkább egy negyed mosolyt magamra tudtam erőltetni. - Mark Fewer. - nyújtotta kezét, amit elfogadtam. Az én apró kezem elveszett az övében. Ahogy bőröm hozzáért, kellemes bizsergés futott végig gerincemen és ezt az érzést nem tudtam hova tenni. Csak egyet tudtam... hogy jól esett és szeretném még érezni. - Mit szólnál egy sétához? - érdeklődve pillantott rám, mire bólintottam egy nagyot. Elindultunk a közeli park felé. Kínos csend lett hirtelen, és feszengni kezdtem. Még egy szót se nyögtem ki az este folyamán és félek, hogy ezzel csak elrontok mindent. De nem tudom mit kérdezhetnék vagy mondhatnék. Illetve... egy kérdés van, ami nagyon foglalkoztat és sehogyse találtam rá értelmes választ.
- Öhm... - próbáltam egy rendezett és egész, kerek mondatot összerakni, ami nagy nehezen sikerült. - Lehetne egy kérdésem? - csodálkoztam, hogy hangom normálisnak hatott, pedig hatalmas gombóc volt torkomban.
- Természetesen. - mosolyogva nézett le rám, én meg mély levegőt vettem és még egyszer utoljára átgondoltam, hogy biztosan meg akarom-e kérdezni? De úgy döntöttem, hogy miért ne!? Tudnom kell...
- Emlékszel rám? - ahogy megkérdeztem, máris zavarban voltam. Részben amiatt is, hogy ezt így rögtön, elsőre, másrészt viszont a múltam miatt. Tudom, hogy butaság, hiszen annyi emberrel találkozik nap, mint nap, hogy csak egy arc vagyok a sok közül, de talán... hátha..
Vártam a válaszára. Nem tudtam, min gondolkodik ennyit, de ebből kiindulva már tudom a választ. Nem szóltam semmit, csak sétáltam és nézelődtem, viszont felemésztett a várakozás.
- Igen. - hosszú csend után válaszolt, én pedig meglepődöttségemben még meg is botlottam. - Vigyázz! - kapott el, mire felkuncogtam. - Tudom, mire gondolsz. Valóban így találkoztunk akkor is. - mosolygott ő is és most éreztem azt, hogy kezdek feloldódni a közelében. Csak olyan emberi és egyszerű pillanat volt és tetszett. - Lexie, megmondom őszintén, azóta a nap óta próbáltalak megtalálni. Nagyon megbántam, hogy akkor nem mentem utánad. - nem akartam hinni a füleimnek. Ez igaz!? Ezt tényleg ő mondta!?
- Nézd, Mark... tudom, hogy csak azért, mert az utcán voltam. Semmi másért. Engem nem lehet szeretni vagy kedvelni. Két barátom van összesen, a főnököm és egy hat éves kisfiú. Szerintem ez mindent elmond. - ahogy elhadartam mondanivalómat, szúrós szemekkel nézett rám. Nem igazán foglalkoztam vele, csak legyintettem és sétáltam tovább. Hallottam, hogy nem tetszését egy nagy sóhajjal fejezte ki, majd elindult utánam. Hosszú lábaival hamar utolért, de nem mondott semmit és nem bántam. Nem szívesen lelkiztem volna egy idegennel. Lehet, hogy emlékszik rám, tudja a nevem és azt, hol dolgozom, de mást nem. Nem is értem, mit keresek itt.
- Mark, én nem tudom, hogy hazudtál-e vagy sem, csak abban vagyok biztos, hogy nem ismerlek. Nehezen bízok meg másokban és ezt meg kell értened. Én nem olyan vagyok, mint a többi lány és ez így más, furcsa és idegen... Remélem megérted. Ha nem bánod, most hazamegyek. Jó éjt és örültem a találkozásnak. - hátatfordítottam neki és sietős léptekkel indultam haza. Nem laktam messze a parktól. Körülbelül tíz percre, így viszonylag hamar otthon voltam. Benn nekidőltem az ajtónak és gondolkodtam. Megvan, amit akartam.... Emlékszik rám, beszéltünk és erre otthagyom. Végül is..
- Hülye vagy Lexie. - beszéltem magamhoz. Beletörődtem, hogy ezt is elszúrtam, csakúgy, mint mindent. Gondolhattam volna, hogy ez se jön össze, hiszen nekem miért sikerülne bármi is!? Ez jár...
Fáradt és nyúzott voltam, nehéz és pörgös nap volt a mai. Vacsorázni se volt erőm. Csak lezuhanyoztam és bevágódtam ágyamba. Plüssömet kezembe véve, újra átgondoltam a mai napot és arra jutottam, hogy reménytelen vagyok.
- Jó reggelt! - léptem be a kávézóba, mire Kevin csodálkozó tekintettel fordult felém. Igen, kicsit korai voltam. Általában kettőre jövök, most viszont nem volt kedvem otthon maradni, úgyis csak gondolkodtam volna.
- Hello. Hogy-hogy téged itt látni... ööö.... - ránézett az órájára, majd vissza rám. - Kilenckor? - vont kérdőre, mire én sóhajtottam egyet és készen álltam a fejtágításra. - Na mi történt? A tegnapról van szó? - gondolom látta rajtam, hogy más vagyok. Én is éreztem, de nem tudnám megmondani, hogy mi is kavargott bennem pontosan. Egyszerűen csak üres voltam.
- Hagyjuk Kevin. Legyen elég annyi, hogy ennyi volt. Megtudtam, amit akartam. Más nem is kell. - ezzel hátramentem az öltözőbe és levettem kabátom. Magamra kötöttem fekete kötényem, lófarokba fogtam hosszú szőke hajam, majd visszamentem előre. Még csak egy-két vendég lézengett benn, akiket Kevin már ki is szolgált, így én lemostam a pultot, előkészítettem a helyet a sütiknek, majd bementem a mosdóba, hogy megnézzem mi a helyzet, de ahogy láttam, Kevin már ezt is megcsinálta. - Köszi, hogy elvégezted helyettem a melót, de nem szükséges. Tudom, hogy a takarítás az én dolgom és nem a főnöké. - próbáltam egy apró mosolyt magamra erőltetni, ő pedig felvonta szemöldökét.
- Itt nincs olyan, hogy te munkád, én munkám. Közösen csináljuk ezt az egészet és punk tum. Értettem? - nézett szemembe, mire bólintottam. Szorosan magához ölelt, ami most jól esett és nagy szükségem volt rá. Ha ő nem lenne.... abba bele se akarok gondolni. Sokat köszönhetek neki. - Lexie. - fogta meg arcom és kényszerített, hogy szemeibe nézzek. - Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni és nem is kell, csak arra kérlek bízz bennem és ha úgy érzed, hogy tudok segíteni, nyugodtan fordulj hozzám tanácsért. - szemeiből csak úgy sugárzott az őszinteség és a törődés. Hogyan ne bíznék benne? Azok után, amit értem tett? Hálával tartozom neki... de ez még nem minden. Mindig mellettem állt az elmúlt fél évben és támogatott. Viszont ezt most nem akartam elmondani. Valamiért úgy éreztem, hogy jobb, ha megtartom magamnak. Bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam, majd mindenki ment a maga dolgára. Ahogy néztem, ma is elég pörgős napunk lesz. Csak úgy özönlöttek az emberek. Alig volt pár perc szünetünk, ebből kifolyólag nem ettem valami sokat... ha jobban belegondolok, három-négy korty teán kívül nincs bennem semmi. De nem baj, első a vendég. Ezt a szabályt betartva, egész nap ugráltam az asztalok és a pult között, főnököm szintén. Fél négy körül megérkezett Mike. Meglátott és széles mosollyal futott hozzám. Nyakamba ugrott és megölelgetett. A vendégek többsége mosolyogva figyelte a jelenetet, volt aki még fényképet is csinált rólunk és ez megmosolyogtatott.
- Lexi, képzeld! Apu tanított egy mondókát. - akkora örömmel mesélte, hogy én is kicsit jobb kedvre derültem és nagyon örültem, hogy ismerhetem ezt a törpét. - Elmondjam? - szemei csillogtak, mire bólintottam. Hogy mondhattam volna neki nemet!? - Bal-jobb, bal-jobb, jönnek a majmok. Térdig érő gatyába, úgy mennek a csatába! - menetelt közbe, játszott és annyira gondtalan pillanat volt ez, hogy elkezdtem kivirulni. A sok felnőtt arcán is láttam idább-odább széles mosolyokat, de akadt olyan is, aki csak nézte. - Nem jössz ki egy kicsit? Olyan szépen süt a nap... - nézett rám kölyökkutya szemekkel, de meg kellett ráznom a fejem. Nem hagyom itt Kevint, fél percre se...
- De igen, megy! - hallottam meg drága főnököm hangját, mire kérdőn néztem rá. - Menj ki fél órára, kérlek. Rengeteget dolgoztál a napokban, megérdemled. - kacsintott rám, de én megráztam fejem. - Nem kérés volt... parancs! - tessékelt ki az ajtón, kötényemet egy hirtelen mozdulattal lekapta, majd már kinn is voltam az utcán. Mikenak igaza volt. A nap gyönyörűen sütött és kellemes idő volt. Érezni már, hogy pár hét és itt a nyár.
- Nővéred? - fogtam meg Mike kezét és elindultunk a park felé. Feltűnt, hogy most egyedül van, pedig általában a nővére vagy apukája is jön vele.
- Megengedték, hogy egyedül jöjjek. - rám vigyorgott, majd a másik zsebébe nyúlt és egy fényképezőt húzott elő. - Szeretnék csinálni egy fényképet rólad. - szemeim kikerekedtek. Rólam!? Minek akar ő képet rólam!? - Ne nézz így... ha elmegyek nyaralni, legyen mit nézegetnem. Te is a nővérem vagy, csak te nem jöhetsz velünk. - hozzámbújt, én pedig hirtelen nem tudtam hova tegyem ezt az egészet. Nővére? Ennyire szeretne? Szemembe könny szökött, már régen nem éreztem azt, hogy valaki ennyire őszintén szeressen. Ráadásul engem...
- Benne vagyok, ha előbb én csinálhatok rólad. Még egy ilyen menő és jól öltözött csávó nincs a környéken. - rákacsintottam, elvettem tőle a gépet. Lőttem egy sor képet. Hol pózolt, hol hülyéskedett, hol pedig nekem magyarázott. Vicces képsorozat lett. - Ez a kedvencem.
- rámutattam az egyikre, ami szerintem a legjobban sikerült. - Büszke vagyok rá, hogy ismerhetlek. - magamhoz öleltem, ő pedig adott egy puszit arcomra.
- Bocsánat, hogy megzavarom a pillanatot, de láttalak és gondoltam, köszönök. - hallottam meg egy ismerős hangot mögöttem, mire az ütő is megállt bennem. Csak nem..!? A lehető leglassabban álltam fel és fordultam meg. Mark...
- Hello! Te tegnap ott voltál Lexie munkahelyén, ugye? - Mike kérdezősködni kezdett, én pedig hagytam. Nekem nem sok kedvem volt beszélgetni. Mark bólintott, mire Mike kérte, hogy hajoljon le hozzá és súgott neki valamit.
- Megígérem. - fogott vele kezet, én pedig értetlenkedve néztem ezt a kis eszmecserét köztük. Nem értettem semmit, de nem is akartam. - Megnézhetem a képet? - mutatott rá a törpe kezében lévő gépre, ő pedig bólintott, majd nekiadta. A kép láttán elmosolyodott. - Pár év múlva a lányok döglenek majd utánad. - visszaadta a fényképezőt, mire Mike kihúzta magát.
- Már most is. - ahogy kijelentette, felkuncogtam. Mark se bírta türtőztetni magát és nevetve nézett le Mikera. - Ne nevessetek, így van! - karba tette kezeit, mint aki megsértődött, de én tudtam, hogy nem. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ezzel csak elakarja érni célját, ami általában egy forrócsoki és süti. De azért kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. Szép csendben figyeltem őket, várva, Mark hogyan reagál.
- Mi lenne, ha elmennénk fagyizni? - próbálkozott, Mike pedig felé fordult és egy darabig csendben nézte, majd a nyakába ugrott. Láttam, hogy Marknak ez váratlan volt és elsőre nem is tudott reagálni, de mikor megbarátkozott a helyzettel, visszaölelte. Mind a ketten rámnéztek, de én megráztam fejem.
- Visszamegyek dolgozni, de ti menjetek csak. - megölelgettem a törpét, majd hátatfordítottam nekik és elindultam a kávézóhoz.
- LEXIIIEEEE! - hallottam meg Mike hangját, mire visszanéztem. - Nem csináltunk rólad képet! - futott utánam. Sóhajtottam egy nagyot, majd hagytam, hogy lefényképezzen. - Hűűűű... gyönyörű vagy! - tátott szájjal fordította felém a gépet, mire felvontam szemöldököm. Tiszta kóc vagyok és csak szimplán rossz a kép. - Ne vágj ilyen fejet! - mérgesen nézett rám, mire elmosolyodtam.
- Megnézhetem én is? - sétált hozzánk Mark. Megráztam a fejem, de ezzel egy időben Mike megmutatta neki a képet. Lesütöttem szemeimet és a talajt kezdtem pásztázni. - Igaza van a kissrácnak. Gyönyörű! - bókolt, de én nem reagáltam rá. Nem szeretem ha valaki nem őszinte velem... márpedig az a kép nagyon rossz.
- Én visszamegyek dolgozni. - sietős léptekkel indultam vissza és örültem, hogy nem tartottak fel. Beléptem, Kevin rám nézett és mosolygott. Visszamosolyogtam, hogy ne kérdezősködjön. Felkötöttem derekamra a kötényemet, majd folytattam a munkát. Már eszembe jutott, hogy kéne enni valamit, de egyszerűen nem volt időm rá. Lassan hat óra és még mindig rengetegen vannak. Épp az egyik elmosogatott csészét raktam vissza a helyére, mikor megszédültem. Szerencsémre sikerült megkapaszkodnom a pultban. Lehajtottam fejem és ittam egy pohár vizet, hátha segít.
- Jól vagy? - gyanakvóan nézett rám főnököm. Bólintottam, de láttam rajta, hogy nem hitte el, viszont nem kérdezett többet. Dolgozott tovább, de tudtam, hogy szeme sarkából figyel. Csináltam tovább a dolgom. Elmosogattam és pakoltam vissza a poharakat, csészéket, tányérokat a helyükre. Kicsit fellélegeztem, mikor az emberek elkezdtek hazaszállingózni. Még két óra volt zárásig, én pedig nem voltam fényesen. Nem tudtam mitől vagyok rosszul, de nem akart múlni és egyre inkább azt éreztem, hogy gyenge vagyok. Néha volt olyan pillanatom, hogy azt hittem egy tányérat nem bírok megemelni. És ha ez még nem lenne elég, fél nyolc fele Mark is betévedt a kávézóba. Ahogy rám nézett kék szemeivel, éreztem valami megmagyarázhatatlant. Gondoltam, éreztem, hogy ma még találkozni fogunk. Visszamentem a pultba, leraktam a tálca mosogatni valót, majd elé léptem.
- Mit adhatok? - próbáltam leplezni, hogy rosszul vagyok és azt hiszem, sikerült is.
- Egy teát kérnék. Epreset, ha lehet. Két cukorral. - halvány mosoly jelent meg arcán. Azonnal nekiláttam és pár perc múlva már kész is volt. Leraktam elé, megköszönte, én pedig folytattam a mosogatást. Alig volt pár edény, szóval gyorsan végeztem velük. Kevin odalépett hozzám és jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Szöszi... tudom, hogy nem érzed magad jól. Mi a baj? - úgy viselkedett, mint egy testvér, amin elmosolyodtam. Megráztam fejem, jelezve, hogy semmi, megvagyok, de ő nem tágított. - Lexie! - kicsit megemelte hangját, mire felvontam szemöldököm. Nem akartam ezzel foglalkozni. Gondoltam, nem veszek tudomást róla, hátha felhagy ezzel.
- Mark... - még magamon is meglepődtem, hogy most én kezdeményeztem a beszélgetést. - Mike? - azért mégis csak érdekelt, hogy mi történt délután. Hallottam, hogy főnököm sóhajtott egyet, de hál' Isten nem folytatta.
- Elmentünk fagyizni, beszélgettünk, aztán hazakísértem. Megnyugodhatsz, épségben hazaért. - egy mosollyal köszöntem meg neki, hogy vigyázott rá. - Egyébként nagyon aranyos srác. - felállt a székről, megfogta csészéjét és besétált vele a pult mögé. Hirtelen meglepődtem rajta. Lerakta a mosogatóba és felém fordult. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tette, csak engem nézett. Egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, hogy forog velem minden és, hogy a talaj kicsúszik lábam alól. - Lexie! - hallottam meg Mark hangját, de utána csak én voltam meg a sötétség.
- Hozzátartozók? - hallottam, hogy valakik beszélgetnek, de testem nem akart engedelmeskedni nekem és nem tudtam kinyitni szemeimet. Tudtam és hallottam mindent, de nem láttam semmit.
- Nem... én a főnöke vagyok, ő pedig egy ismerős. - Kevin beszélt, de fogalmam se volt róla, hogy kihez és hogy hol vagyok. Hallottam, ahogy körülöttem csipog valami gép, meg mintha a bal kezembe kést szúrtak volna. Nagy nehezen sikerült résnyire kinyitnom szemem, de mindenhol csak fehérséget láttam. Aztán megláttam, hogy a kórházban vagyok és be van kötve egy infúzió.
- Kevin... - hangom halk és erőtlen volt, de főnököm azonnal az ágyam mellett állt. - Mi történt? - hirtelen nem tudtam mást kérdezni.
- Mire emlékszel? - megfogta kezem és figyelte minden mozdulatomat.
- Húú.... a kávézóban voltam, Mark bejött a pult mögé, lerakta a csészéjét és aztán itt vagyok a kórházban. - ahogy körülnéztem a szobában, rájöttem, hogy Mark is itt van, amin meglepődtem, de mégis jó érzéssel töltött el.
- Elájultál, Mark kapott el. Hívtuk a mentőket és azóta itt vagyunk. - ahogy elmondta, rájöttem, hogy nem maradt ki sok dolog. - Az orvos azt mondta, hogy kimerült a szervezeted és túlhajszoltad magad. De azért meg kell kérdeznem... ettél te ma valamit? - szemei engem pásztáztak és mikor megingattam fejem, mérges lett. - Lexie, az a kávézó nem ér ennyit. Nem arról szól, hogy tönkretedd magad. - tényleg ideges volt. Ritkán láttam ilyennek. Általában nagyon nyugodt ember. - Többet ilyet ne.. értve vagyok? - bólintottam, mire kicsit leengedett. Mark megköszörülte torkát, mire Kevin felkelt. - Kimegyek pár percre, beszélek egy nővérrel. - azzal kilépett az ajtón és egyedül hagyott minket. Odalépett hozzám és szemeiben láttam az aggodalmat. Megfogta kezem, várta, hogy elhúzzam, de nem tettem. Magam se tudom, miért nem, de most jól esett a törődés. Leült oda, ahol az előbb Kevin ült és szemembe nézett. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, de azt se, hogy miért van itt. Senkije se vagyok, csak egy kósza "ismerős", semmi több.
- Köszönöm. - kinyögtem ezt az egy szót, mire ő értetlen fejjel meredt rám. - Azt, hogy segítettél, hogy megmentetted az életem és a virágokat. - ahogy ezt így elsoroltam, rájöttem, hogy sokkal tartozom neki. Ráadásul még nem is ismerem.
- Ezeken nincs mit köszönni. - hangja nyugtatóan hatott rám és most jöttem csak rá, hogy semmi okom félni tőle. Nem feszengtem a közelében és számomra ez már haladás. - Inkább én köszönöm... - ahogy kimondta, felvontam szemöldököm. Semmit... ismétlem semmit nem csináltam, amit ő megköszönhetne. - Ha te nem vagy... illetve nem találkozok veled fél éve, akkor még mindig egy önző újgazdag lennék. Megmutattad, hogy nem mindenkinek fényűző az élete és ezáltal az én véleményem is megváltozott sok dologban. Megváltoztattál engem. Jobb irányba tereltél és ez több, mint egy csokor virág. - végig szemembe nézve beszélt, én pedig nem akartam hinni a füleimnek... ez igaz!? Ekkora hatással lettem volna rá? De ki ő? Itt ül mellettem egy férfi, aki csupa rejtély és titok, erre közöl velem egy olyat, hogy megváltoztattam. Miben!? Milyen volt eddig és milyen lett?
- Bocsánat a zavarásért, de jöttem kicserélni az infúziót. - lépett be a szobába egy nővér. Gyorsan megcsinálta, amit akart, majd felém fordult. - Ez inkább altató hatású, szóval ne lepődjön meg ha fáradtságot érez. Az orvos rendelte el. Ha minden jól megy, holnap lesz egy rutin vizsgálat és este el is hagyhatja a kórházat. Addig pedig kitartást. - rámmosolygott, majd kiment. Mark megkönnyebbült és én is. Akkor még sincs akkora baj.
- Aludj nyugodtan. - Mark felkelt, nyomott egy puszit homlokomra, mikor látta rajtam, hogy kezd hatni az infúzió. Kisétált a teremből és ahogy becsukta az ajtót, lehunytam szemem és már aludtam is.
- Öhm... - próbáltam egy rendezett és egész, kerek mondatot összerakni, ami nagy nehezen sikerült. - Lehetne egy kérdésem? - csodálkoztam, hogy hangom normálisnak hatott, pedig hatalmas gombóc volt torkomban.
- Természetesen. - mosolyogva nézett le rám, én meg mély levegőt vettem és még egyszer utoljára átgondoltam, hogy biztosan meg akarom-e kérdezni? De úgy döntöttem, hogy miért ne!? Tudnom kell...
- Emlékszel rám? - ahogy megkérdeztem, máris zavarban voltam. Részben amiatt is, hogy ezt így rögtön, elsőre, másrészt viszont a múltam miatt. Tudom, hogy butaság, hiszen annyi emberrel találkozik nap, mint nap, hogy csak egy arc vagyok a sok közül, de talán... hátha..
Vártam a válaszára. Nem tudtam, min gondolkodik ennyit, de ebből kiindulva már tudom a választ. Nem szóltam semmit, csak sétáltam és nézelődtem, viszont felemésztett a várakozás.
- Igen. - hosszú csend után válaszolt, én pedig meglepődöttségemben még meg is botlottam. - Vigyázz! - kapott el, mire felkuncogtam. - Tudom, mire gondolsz. Valóban így találkoztunk akkor is. - mosolygott ő is és most éreztem azt, hogy kezdek feloldódni a közelében. Csak olyan emberi és egyszerű pillanat volt és tetszett. - Lexie, megmondom őszintén, azóta a nap óta próbáltalak megtalálni. Nagyon megbántam, hogy akkor nem mentem utánad. - nem akartam hinni a füleimnek. Ez igaz!? Ezt tényleg ő mondta!?
- Nézd, Mark... tudom, hogy csak azért, mert az utcán voltam. Semmi másért. Engem nem lehet szeretni vagy kedvelni. Két barátom van összesen, a főnököm és egy hat éves kisfiú. Szerintem ez mindent elmond. - ahogy elhadartam mondanivalómat, szúrós szemekkel nézett rám. Nem igazán foglalkoztam vele, csak legyintettem és sétáltam tovább. Hallottam, hogy nem tetszését egy nagy sóhajjal fejezte ki, majd elindult utánam. Hosszú lábaival hamar utolért, de nem mondott semmit és nem bántam. Nem szívesen lelkiztem volna egy idegennel. Lehet, hogy emlékszik rám, tudja a nevem és azt, hol dolgozom, de mást nem. Nem is értem, mit keresek itt.
- Mark, én nem tudom, hogy hazudtál-e vagy sem, csak abban vagyok biztos, hogy nem ismerlek. Nehezen bízok meg másokban és ezt meg kell értened. Én nem olyan vagyok, mint a többi lány és ez így más, furcsa és idegen... Remélem megérted. Ha nem bánod, most hazamegyek. Jó éjt és örültem a találkozásnak. - hátatfordítottam neki és sietős léptekkel indultam haza. Nem laktam messze a parktól. Körülbelül tíz percre, így viszonylag hamar otthon voltam. Benn nekidőltem az ajtónak és gondolkodtam. Megvan, amit akartam.... Emlékszik rám, beszéltünk és erre otthagyom. Végül is..
- Hülye vagy Lexie. - beszéltem magamhoz. Beletörődtem, hogy ezt is elszúrtam, csakúgy, mint mindent. Gondolhattam volna, hogy ez se jön össze, hiszen nekem miért sikerülne bármi is!? Ez jár...
Fáradt és nyúzott voltam, nehéz és pörgös nap volt a mai. Vacsorázni se volt erőm. Csak lezuhanyoztam és bevágódtam ágyamba. Plüssömet kezembe véve, újra átgondoltam a mai napot és arra jutottam, hogy reménytelen vagyok.
- Jó reggelt! - léptem be a kávézóba, mire Kevin csodálkozó tekintettel fordult felém. Igen, kicsit korai voltam. Általában kettőre jövök, most viszont nem volt kedvem otthon maradni, úgyis csak gondolkodtam volna.
- Hello. Hogy-hogy téged itt látni... ööö.... - ránézett az órájára, majd vissza rám. - Kilenckor? - vont kérdőre, mire én sóhajtottam egyet és készen álltam a fejtágításra. - Na mi történt? A tegnapról van szó? - gondolom látta rajtam, hogy más vagyok. Én is éreztem, de nem tudnám megmondani, hogy mi is kavargott bennem pontosan. Egyszerűen csak üres voltam.
- Hagyjuk Kevin. Legyen elég annyi, hogy ennyi volt. Megtudtam, amit akartam. Más nem is kell. - ezzel hátramentem az öltözőbe és levettem kabátom. Magamra kötöttem fekete kötényem, lófarokba fogtam hosszú szőke hajam, majd visszamentem előre. Még csak egy-két vendég lézengett benn, akiket Kevin már ki is szolgált, így én lemostam a pultot, előkészítettem a helyet a sütiknek, majd bementem a mosdóba, hogy megnézzem mi a helyzet, de ahogy láttam, Kevin már ezt is megcsinálta. - Köszi, hogy elvégezted helyettem a melót, de nem szükséges. Tudom, hogy a takarítás az én dolgom és nem a főnöké. - próbáltam egy apró mosolyt magamra erőltetni, ő pedig felvonta szemöldökét.
- Itt nincs olyan, hogy te munkád, én munkám. Közösen csináljuk ezt az egészet és punk tum. Értettem? - nézett szemembe, mire bólintottam. Szorosan magához ölelt, ami most jól esett és nagy szükségem volt rá. Ha ő nem lenne.... abba bele se akarok gondolni. Sokat köszönhetek neki. - Lexie. - fogta meg arcom és kényszerített, hogy szemeibe nézzek. - Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni és nem is kell, csak arra kérlek bízz bennem és ha úgy érzed, hogy tudok segíteni, nyugodtan fordulj hozzám tanácsért. - szemeiből csak úgy sugárzott az őszinteség és a törődés. Hogyan ne bíznék benne? Azok után, amit értem tett? Hálával tartozom neki... de ez még nem minden. Mindig mellettem állt az elmúlt fél évben és támogatott. Viszont ezt most nem akartam elmondani. Valamiért úgy éreztem, hogy jobb, ha megtartom magamnak. Bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam, majd mindenki ment a maga dolgára. Ahogy néztem, ma is elég pörgős napunk lesz. Csak úgy özönlöttek az emberek. Alig volt pár perc szünetünk, ebből kifolyólag nem ettem valami sokat... ha jobban belegondolok, három-négy korty teán kívül nincs bennem semmi. De nem baj, első a vendég. Ezt a szabályt betartva, egész nap ugráltam az asztalok és a pult között, főnököm szintén. Fél négy körül megérkezett Mike. Meglátott és széles mosollyal futott hozzám. Nyakamba ugrott és megölelgetett. A vendégek többsége mosolyogva figyelte a jelenetet, volt aki még fényképet is csinált rólunk és ez megmosolyogtatott.
- Lexi, képzeld! Apu tanított egy mondókát. - akkora örömmel mesélte, hogy én is kicsit jobb kedvre derültem és nagyon örültem, hogy ismerhetem ezt a törpét. - Elmondjam? - szemei csillogtak, mire bólintottam. Hogy mondhattam volna neki nemet!? - Bal-jobb, bal-jobb, jönnek a majmok. Térdig érő gatyába, úgy mennek a csatába! - menetelt közbe, játszott és annyira gondtalan pillanat volt ez, hogy elkezdtem kivirulni. A sok felnőtt arcán is láttam idább-odább széles mosolyokat, de akadt olyan is, aki csak nézte. - Nem jössz ki egy kicsit? Olyan szépen süt a nap... - nézett rám kölyökkutya szemekkel, de meg kellett ráznom a fejem. Nem hagyom itt Kevint, fél percre se...
- De igen, megy! - hallottam meg drága főnököm hangját, mire kérdőn néztem rá. - Menj ki fél órára, kérlek. Rengeteget dolgoztál a napokban, megérdemled. - kacsintott rám, de én megráztam fejem. - Nem kérés volt... parancs! - tessékelt ki az ajtón, kötényemet egy hirtelen mozdulattal lekapta, majd már kinn is voltam az utcán. Mikenak igaza volt. A nap gyönyörűen sütött és kellemes idő volt. Érezni már, hogy pár hét és itt a nyár.
- Nővéred? - fogtam meg Mike kezét és elindultunk a park felé. Feltűnt, hogy most egyedül van, pedig általában a nővére vagy apukája is jön vele.
- Megengedték, hogy egyedül jöjjek. - rám vigyorgott, majd a másik zsebébe nyúlt és egy fényképezőt húzott elő. - Szeretnék csinálni egy fényképet rólad. - szemeim kikerekedtek. Rólam!? Minek akar ő képet rólam!? - Ne nézz így... ha elmegyek nyaralni, legyen mit nézegetnem. Te is a nővérem vagy, csak te nem jöhetsz velünk. - hozzámbújt, én pedig hirtelen nem tudtam hova tegyem ezt az egészet. Nővére? Ennyire szeretne? Szemembe könny szökött, már régen nem éreztem azt, hogy valaki ennyire őszintén szeressen. Ráadásul engem...
- Benne vagyok, ha előbb én csinálhatok rólad. Még egy ilyen menő és jól öltözött csávó nincs a környéken. - rákacsintottam, elvettem tőle a gépet. Lőttem egy sor képet. Hol pózolt, hol hülyéskedett, hol pedig nekem magyarázott. Vicces képsorozat lett. - Ez a kedvencem.
- Bocsánat, hogy megzavarom a pillanatot, de láttalak és gondoltam, köszönök. - hallottam meg egy ismerős hangot mögöttem, mire az ütő is megállt bennem. Csak nem..!? A lehető leglassabban álltam fel és fordultam meg. Mark...
- Hello! Te tegnap ott voltál Lexie munkahelyén, ugye? - Mike kérdezősködni kezdett, én pedig hagytam. Nekem nem sok kedvem volt beszélgetni. Mark bólintott, mire Mike kérte, hogy hajoljon le hozzá és súgott neki valamit.
- Megígérem. - fogott vele kezet, én pedig értetlenkedve néztem ezt a kis eszmecserét köztük. Nem értettem semmit, de nem is akartam. - Megnézhetem a képet? - mutatott rá a törpe kezében lévő gépre, ő pedig bólintott, majd nekiadta. A kép láttán elmosolyodott. - Pár év múlva a lányok döglenek majd utánad. - visszaadta a fényképezőt, mire Mike kihúzta magát.
- Már most is. - ahogy kijelentette, felkuncogtam. Mark se bírta türtőztetni magát és nevetve nézett le Mikera. - Ne nevessetek, így van! - karba tette kezeit, mint aki megsértődött, de én tudtam, hogy nem. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ezzel csak elakarja érni célját, ami általában egy forrócsoki és süti. De azért kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. Szép csendben figyeltem őket, várva, Mark hogyan reagál.
- Mi lenne, ha elmennénk fagyizni? - próbálkozott, Mike pedig felé fordult és egy darabig csendben nézte, majd a nyakába ugrott. Láttam, hogy Marknak ez váratlan volt és elsőre nem is tudott reagálni, de mikor megbarátkozott a helyzettel, visszaölelte. Mind a ketten rámnéztek, de én megráztam fejem.
- Visszamegyek dolgozni, de ti menjetek csak. - megölelgettem a törpét, majd hátatfordítottam nekik és elindultam a kávézóhoz.
- LEXIIIEEEE! - hallottam meg Mike hangját, mire visszanéztem. - Nem csináltunk rólad képet! - futott utánam. Sóhajtottam egy nagyot, majd hagytam, hogy lefényképezzen. - Hűűűű... gyönyörű vagy! - tátott szájjal fordította felém a gépet, mire felvontam szemöldököm. Tiszta kóc vagyok és csak szimplán rossz a kép. - Ne vágj ilyen fejet! - mérgesen nézett rám, mire elmosolyodtam.
- Megnézhetem én is? - sétált hozzánk Mark. Megráztam a fejem, de ezzel egy időben Mike megmutatta neki a képet. Lesütöttem szemeimet és a talajt kezdtem pásztázni. - Igaza van a kissrácnak. Gyönyörű! - bókolt, de én nem reagáltam rá. Nem szeretem ha valaki nem őszinte velem... márpedig az a kép nagyon rossz.
- Én visszamegyek dolgozni. - sietős léptekkel indultam vissza és örültem, hogy nem tartottak fel. Beléptem, Kevin rám nézett és mosolygott. Visszamosolyogtam, hogy ne kérdezősködjön. Felkötöttem derekamra a kötényemet, majd folytattam a munkát. Már eszembe jutott, hogy kéne enni valamit, de egyszerűen nem volt időm rá. Lassan hat óra és még mindig rengetegen vannak. Épp az egyik elmosogatott csészét raktam vissza a helyére, mikor megszédültem. Szerencsémre sikerült megkapaszkodnom a pultban. Lehajtottam fejem és ittam egy pohár vizet, hátha segít.
- Jól vagy? - gyanakvóan nézett rám főnököm. Bólintottam, de láttam rajta, hogy nem hitte el, viszont nem kérdezett többet. Dolgozott tovább, de tudtam, hogy szeme sarkából figyel. Csináltam tovább a dolgom. Elmosogattam és pakoltam vissza a poharakat, csészéket, tányérokat a helyükre. Kicsit fellélegeztem, mikor az emberek elkezdtek hazaszállingózni. Még két óra volt zárásig, én pedig nem voltam fényesen. Nem tudtam mitől vagyok rosszul, de nem akart múlni és egyre inkább azt éreztem, hogy gyenge vagyok. Néha volt olyan pillanatom, hogy azt hittem egy tányérat nem bírok megemelni. És ha ez még nem lenne elég, fél nyolc fele Mark is betévedt a kávézóba. Ahogy rám nézett kék szemeivel, éreztem valami megmagyarázhatatlant. Gondoltam, éreztem, hogy ma még találkozni fogunk. Visszamentem a pultba, leraktam a tálca mosogatni valót, majd elé léptem.
- Mit adhatok? - próbáltam leplezni, hogy rosszul vagyok és azt hiszem, sikerült is.
- Egy teát kérnék. Epreset, ha lehet. Két cukorral. - halvány mosoly jelent meg arcán. Azonnal nekiláttam és pár perc múlva már kész is volt. Leraktam elé, megköszönte, én pedig folytattam a mosogatást. Alig volt pár edény, szóval gyorsan végeztem velük. Kevin odalépett hozzám és jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Szöszi... tudom, hogy nem érzed magad jól. Mi a baj? - úgy viselkedett, mint egy testvér, amin elmosolyodtam. Megráztam fejem, jelezve, hogy semmi, megvagyok, de ő nem tágított. - Lexie! - kicsit megemelte hangját, mire felvontam szemöldököm. Nem akartam ezzel foglalkozni. Gondoltam, nem veszek tudomást róla, hátha felhagy ezzel.
- Mark... - még magamon is meglepődtem, hogy most én kezdeményeztem a beszélgetést. - Mike? - azért mégis csak érdekelt, hogy mi történt délután. Hallottam, hogy főnököm sóhajtott egyet, de hál' Isten nem folytatta.
- Elmentünk fagyizni, beszélgettünk, aztán hazakísértem. Megnyugodhatsz, épségben hazaért. - egy mosollyal köszöntem meg neki, hogy vigyázott rá. - Egyébként nagyon aranyos srác. - felállt a székről, megfogta csészéjét és besétált vele a pult mögé. Hirtelen meglepődtem rajta. Lerakta a mosogatóba és felém fordult. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tette, csak engem nézett. Egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, hogy forog velem minden és, hogy a talaj kicsúszik lábam alól. - Lexie! - hallottam meg Mark hangját, de utána csak én voltam meg a sötétség.
- Hozzátartozók? - hallottam, hogy valakik beszélgetnek, de testem nem akart engedelmeskedni nekem és nem tudtam kinyitni szemeimet. Tudtam és hallottam mindent, de nem láttam semmit.
- Nem... én a főnöke vagyok, ő pedig egy ismerős. - Kevin beszélt, de fogalmam se volt róla, hogy kihez és hogy hol vagyok. Hallottam, ahogy körülöttem csipog valami gép, meg mintha a bal kezembe kést szúrtak volna. Nagy nehezen sikerült résnyire kinyitnom szemem, de mindenhol csak fehérséget láttam. Aztán megláttam, hogy a kórházban vagyok és be van kötve egy infúzió.
- Kevin... - hangom halk és erőtlen volt, de főnököm azonnal az ágyam mellett állt. - Mi történt? - hirtelen nem tudtam mást kérdezni.
- Mire emlékszel? - megfogta kezem és figyelte minden mozdulatomat.
- Húú.... a kávézóban voltam, Mark bejött a pult mögé, lerakta a csészéjét és aztán itt vagyok a kórházban. - ahogy körülnéztem a szobában, rájöttem, hogy Mark is itt van, amin meglepődtem, de mégis jó érzéssel töltött el.
- Elájultál, Mark kapott el. Hívtuk a mentőket és azóta itt vagyunk. - ahogy elmondta, rájöttem, hogy nem maradt ki sok dolog. - Az orvos azt mondta, hogy kimerült a szervezeted és túlhajszoltad magad. De azért meg kell kérdeznem... ettél te ma valamit? - szemei engem pásztáztak és mikor megingattam fejem, mérges lett. - Lexie, az a kávézó nem ér ennyit. Nem arról szól, hogy tönkretedd magad. - tényleg ideges volt. Ritkán láttam ilyennek. Általában nagyon nyugodt ember. - Többet ilyet ne.. értve vagyok? - bólintottam, mire kicsit leengedett. Mark megköszörülte torkát, mire Kevin felkelt. - Kimegyek pár percre, beszélek egy nővérrel. - azzal kilépett az ajtón és egyedül hagyott minket. Odalépett hozzám és szemeiben láttam az aggodalmat. Megfogta kezem, várta, hogy elhúzzam, de nem tettem. Magam se tudom, miért nem, de most jól esett a törődés. Leült oda, ahol az előbb Kevin ült és szemembe nézett. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, de azt se, hogy miért van itt. Senkije se vagyok, csak egy kósza "ismerős", semmi több.
- Köszönöm. - kinyögtem ezt az egy szót, mire ő értetlen fejjel meredt rám. - Azt, hogy segítettél, hogy megmentetted az életem és a virágokat. - ahogy ezt így elsoroltam, rájöttem, hogy sokkal tartozom neki. Ráadásul még nem is ismerem.
- Ezeken nincs mit köszönni. - hangja nyugtatóan hatott rám és most jöttem csak rá, hogy semmi okom félni tőle. Nem feszengtem a közelében és számomra ez már haladás. - Inkább én köszönöm... - ahogy kimondta, felvontam szemöldököm. Semmit... ismétlem semmit nem csináltam, amit ő megköszönhetne. - Ha te nem vagy... illetve nem találkozok veled fél éve, akkor még mindig egy önző újgazdag lennék. Megmutattad, hogy nem mindenkinek fényűző az élete és ezáltal az én véleményem is megváltozott sok dologban. Megváltoztattál engem. Jobb irányba tereltél és ez több, mint egy csokor virág. - végig szemembe nézve beszélt, én pedig nem akartam hinni a füleimnek... ez igaz!? Ekkora hatással lettem volna rá? De ki ő? Itt ül mellettem egy férfi, aki csupa rejtély és titok, erre közöl velem egy olyat, hogy megváltoztattam. Miben!? Milyen volt eddig és milyen lett?
- Bocsánat a zavarásért, de jöttem kicserélni az infúziót. - lépett be a szobába egy nővér. Gyorsan megcsinálta, amit akart, majd felém fordult. - Ez inkább altató hatású, szóval ne lepődjön meg ha fáradtságot érez. Az orvos rendelte el. Ha minden jól megy, holnap lesz egy rutin vizsgálat és este el is hagyhatja a kórházat. Addig pedig kitartást. - rámmosolygott, majd kiment. Mark megkönnyebbült és én is. Akkor még sincs akkora baj.
- Aludj nyugodtan. - Mark felkelt, nyomott egy puszit homlokomra, mikor látta rajtam, hogy kezd hatni az infúzió. Kisétált a teremből és ahogy becsukta az ajtót, lehunytam szemem és már aludtam is.
