7. fejezet.

Sziasztok!!! Nemigen szoktam írni nektek így külön kis megjegyzéseket, de most megteszem, ugyanis csatolnék egy dalt a részhez. Aki nézi az idei Dal című énekesműsort, annak ismerős lesz a következő zene, amit a cím fölötti szövegre kattintva megtaláltok! Remélem tetszeni fog nektek!
xx. Zs. :)  

(Freddie - Pioneer (zene))

Pioneer

Ellenkeztem. Próbáltam összehúzni magam magzatpózba, de nem hagyták. Ruhám már rég nem volt rajtam, csak fehérnemű takarta testem és tudtam, hogy az se lesz rajtam sokáig ha így folytatják. Köpték felém az undorítóbbnál undorítóbb szavakat, én pedig semmi mást nem tudtam, csak sírni. Nem volt elég nekik, hogy megaláznak és kihasználnak egy ártatlan lányt, de sokszor még meg is ütöttek. Éreztem a vér ízét számban, éles fájdalmat az oldalamba és a karjaimba, ahogy hátrafeszítették. Csak az járt a fejembe, hogy hamarosan vége... nem tarthat örökké. 

- Annyira ... - nézett végig rajtam az egyik és megnyalta száját. - Ártatlan vagy. Vajon hogy csókolsz? - próbált közeledni, de én elfordítottam fejem és ellenkeztem. Próbáltam szabadulni és kitépni magam kezeik közül, de nem ment. Összeszorítottam szám és forgattam a fejem, de az egyikük csomóba fogta hajam és hátrafeszítette fejem. 

- Engedjétek el! - hallottam meg egy erélyes hangot mögöttem, mire felkapták fejüket. - Azt mondtam, engedjétek el! - szó szerint követelte és mikor egyikük megfordult, próbáltam én is hátranézni, de könnyeim elhomályosították látásom és nem láttam tisztán megmentőm. Az egyik tetovált és szerintem félszemű egyén elé lépett és leköpte, ezzel kifejezve, hogy semmi köze az itt történő dolgokhoz. - A kultúra megcsillan rajtatok. - törölte le arcát. - De akkor játszunk így. - ezzel a mondatával, akkora ütést mért a pasas állkapcsára, hogy láttam, ahogy pár foga kiesett. - Még valaki? - nézett a többiekre, akik nagy bőszen megindultak felé. Nem kellett három perc ahhoz, hogy támadóim elhúzzanak. - Gyere. - segített fel a földről és le a kalappal előtte, hogy nem bámulta testem és segített. - Noel vagyok. Ne félj, én nem bántalak. - próbált kicsit megnyugtatni, de tartottam tőle is. - A közelben laksz? Esetleg valakid akihez elvihetlek? - kérdezett, de csak annyi erőm volt, hogy rámutassak Mark házára. Felkapott karjaiba és gyors léptekkel az előbb említett helyhez siettünk, ahol Mark éppen kijárt az autójával. Amikor észrevett, rögtön leállította a motort és odarohant.
- Lexie! - hangjában kézzel fogható volt az aggodalom és nem tudta hova tenni a történteket. - Mi történt veled? - halkan kérdezte, mintha óvni akarna még a hangjától is. - Gyertek be. - az ajtóhoz siettünk, benn pedig Noel letett a kanapéra, Mark pedig rám terített egy pokrócot. Elment telefonálni egy orvosnak, addig én Noelre pillantottam és nem tudtam hogy szólaljak meg. Erőt vettem magamon és lenyeltem a gombócot ami a torkomban volt már egy ideje.
- Köszönöm. - halkan beszéltem, ő pedig megrázta fejét. - Ha te nem vagy... - a hideg is kirázott a gondolattól hogy mi lett volna ha nem jön és nem ment meg.
- Csss. - átkarolta vállam és próbált megnyugtatni, mert újra előtört belőlem a sírás. - Ne gondolj erre. Ott voltam és még időben szerencsére. - magához húzott és simogatta hátam. Jól esett most kedvessége, de valamiért nem tudtam megnyugodni. Egyszerűen nem ment. Remegtem, rázott a hideg és fájt mindenem. Tele voltam kék, zöld nyomokkal és vérfoltokkal. - Kérsz egy pohár vizet? - tolt el magától Noel, én pedig bólintottam. Torkom száraz volt és a szám is kiszáradt.
Mark letette a telefont és hozzám sietett. Szemeiben mérhetetlen fájdalom jelent meg és éreztem, hogy magát okolja, pedig nem ő volt a hibás. Megfogtam kezét, jelezve, hogy felejtse el a butaságokat, mire ő magához húzott. Ez az ölelés annyira más volt. Annyival jobb érzéseket keltett bennem, de nem élvezhettem sokáig, mert odaért Noel a pohár vízzel. Elvettem tőle és megköszöntem. Nem mondom, hogy jólesett, mert a számban még mindig érződött a vér és undort kaptam tőle.
- Elmondaná valamelyikőtök, hogy mi a fészkes fene történt? - nézett ránk Mark, mire Noel rám mutatva átadta a szót, hiszen én voltam ott az elejétől a végéig. Mark rám nézett és várt. Nagy levegőt vettem és belekezdtem mondókámba.
- Mikor innen elmentem úgy voltam vele, hogy úgyse lehet baj egy éjszakából amit az utcán töltök és tévedtem. Egy csapat kigyúrt tetovált pasi megtalált és hiába siettem a főútra, nem értem el addig. Elkaptak, rángattak, bántottak, megvertek és meg akartak... - nem bírtam kimondani. Visszafojtottam könnyeim és erőt vettem magamon. - Többször is megtéptek, tapogattak és hasonló mocskos dolgokat műveltek, aztán Noel épp időben ért oda. Szétverte a csapatot és idehozott. Innentől tudod... - lehajtottam fejem és még jobban belebújtam a pokrócba. Egyre jobban fáztam és remegtem, amit Mark észre is vett, így átkarolt. - Még egyszer köszönöm neked. Hálás vagyok és remélem találkozunk még, hogy viszonozzam amit értem tettél. - Noel megölelt és bólintott válaszképp. Mark kikísérte az ajtóhoz és pont jókor, mert az orvos is ideért. Beengedte és elnavigált minket egy szobába, ahol nyugodtan megvizsgálhatott.
- Jó estét kisasszony. Legyen szíves vegye le a pokrócot és feküdjön fel az ágyra. - tettem amit mondott, ő pedig hozzám lépett és megvizsgálta oldalam. Apróbb zúzódások, nem olyan vészes. Kezem és hátam már nem volt ennyire egyszerű. Az egyik csuklómon megrepedt a csont és lapockámon hatalmas véraláfutás éktelenkedett, amin az orvos is csak csodálkozott pár percig. Adott pár kenőcsöt és fáslit a csuklómra. Fájdalomcsillapítót is kaptam és valami vitamin félét, ami kis kedélyjavítót is tartalmazott. - Pihenjen sokat, mert kisebb agyrázkódása van. Valamint tanácsos lenne a csuklóját pihentetni, mert a fásli csak arra szolgál, hogy pici tartást adjon neki, de nem védi meg a fájdalomtól. A véraláfutásra adtam egy kenőcsöt... ezt napi háromszor kell rákenni és hagyni hogy beszívódjon, ha pár napon belül nem tűnik el, kérem jöjjenek el hozzám és megkeressük az okát. De addig is... vigyázzon magára Miss Davis. Jó éjszakát. - rám mosolygott a doki és kiment a szobából. Hátradőltem az ágyon és magamra húztam a takarót. Miért mindig én!? Miért nem lehet egy olyan hónap az életembe vagy csak egy hét, amikor nem történik semmi!? Miért...!? Ilyen és hasonló kérdések kavarogtak fejemben, amikor Mark bejött hozzám. Lefeküdt mellém az ágyba és megfogta kezem.
- Bekenjem a hátad? - olyan halkan kérdezte, hogyha nem figyeltem volna rá, biztos nem hallom meg. Bólintottam, majd a hasamra fordultam és hagytam, hogy a hűsítő mentolos illatú krémet hátamra kenje. Olyan óvatosan nyúlt hozzám, mintha porcelán baba lennék. - Nagyon fáj? - érdeklődött, mire én bólintottam. Egészen eddig a pillanatig fel se tűnt, hogy a lapockám ki akar szakadni a helyéről vagy hogy bevertem a fejem. Annyira dolgozott bennem az adrenalin, hogy a félelmen kívül semmit nem éreztem. Mark adott egy puszit hátamra miután végzett és betakart egészen addig ameddig nem volt krémes a hátam. Csak most tudatosult bennem, hogy szinte teljesen meztelen vagyok előtte.
- Köszönöm. - megköszöntem kedvességét, ő pedig elmosolyodott, pedig nem lehettem valami szép látvány a felrepedt számmal és kék-zöld foltos testemmel együtt. - Sajnálom, hogy itt hagytalak. - próbáltam bocsánatot kérni, de nem hagyott. Legyintett egyet és megfogta kezem.
- Nem érdekel Lexie, hogy miért döntöttél úgy, ahogy. Az érdekel, hogy veled minden rendben legyen. Ezt nem érdemelted meg. Egyáltalán nem és még is téged bántottak. Elképzelni sem tudom, hogy ez milyen érzés lehet neked, de azt tudom, hogy melletted akarok lenni ezekben a nehéz pillanatokban is. - ahogy beszélt, megmelengette szívem, de tudtam, hogy egy hozzá hasonló sose állna le velem, szóval nem éltem bele magam a dolgokba, csak elfogadtam, hogy mellettem van és segíteni akar. Nem akartam naiv lenni, hogy aztán majd újra csalódjak és padlóra kerüljek. Meg mit kezdene velem? Itt vagyok húsz évesen és még csak az első csókon se vagyok túl. Senki nem akar magának egy ennyire prűd barátnőd. Főleg nem ő, aki bárkit megkaphatna, hiszen manager és vállalkozó. Az nem fordul meg nála aki hülye... - Aludnod kéne... sajnos az utat nem tudtam lemondani, pedig próbáltam a pihenésed érdekében. Szóval inkább maradj itthon és feküdj. Neked most arra van szükséged, felejtsd el, hogy mit kértem tőled, rendben!? - kérdezte, mire megráztam fejem.
- Nem hagyhatsz itt a gondolataimmal. Csak magamba fordulok pár nap alatt és az tudjuk mihez vezet. Nem lehet... társaság kell, különben... - láttam rajta a meglepődöttséget. - Nem szeretnék egyedül maradni, szükségem van arra, hogy valaki elterelje a gondolataimat, különben egész nap ezen kattognék. - szorítottam picit kezén, hogy érezze ennek jelentőségét, ő pedig bólintott, hogy értette.
- Akkor viszont aludnod kell. Alig pár óra múlva kelni kell és indulni. Ráadásul Mike-ért is el kell mennünk. - eszembe juttatta a törpét, mire felkaptam fejem. - Ne aggódj, nem mondom el neki, hogy mi történt. Tudom, hogy nem akarod, hogy aggódjon és igen, azt is tudom, hogy kisgyerek még. Nyugi. - elmosolyodtam azon, hogy mennyire gondoskodó is tud lenni, ha leveszi magáról a jól megszokott maszkját. Érdekes és összetett személy. Nagyon ritkán mutatja meg ezt az oldalát és kár. Jól áll neki és szerintem barátságosabb, mint a hideg közönnyel teli fapofaszerű arca. Szeretem ha valaki közvetlen és emberi. Épp ezen járt az agyam, mikor felkelt mellőlem és elindult kifelé.
- Hova mész? - fordultam a hátamra és ügyeltem rá, hogy a takaró rajtam maradjon.
- A szobámba. Nekem is aludnom kell. - magyarázkodott, én meg tudtam, hogy tolakodó lesz, amit kérni fogok, de most szükségem van rá.
- Nem aludnál itt? Nem akarok egyedül lenni... - szerintem érezte hangomból, hogy ennek most nagy súlya van, mert azonnal becsukta az ajtót és átment az ágy túloldalára. Levette ingét és nadrágját, én pedig csodálkozva néztem szálkás testét. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól néz ki. Az látszott rajta, hogy sportos alkat, de ez... - Köszönöm. - megköszöntem, mikor bebújt a takaró alá. Egy mosollyal nyugtázta, majd rám parancsolt, hogy aludjak. Igaza volt... tényleg nagyon korán kell kelni. Becsuktam szemem és hagytam, hogy a fáradtság magával ragadjon.

"Neeee. - sikolyom vízhangot vert az üres teremben, majd ezt a mögöttem lévő férfi kárörvendő nevetése követte. - Kérem.. elég. - könyörögtem, de ő mintha meg se hallotta volna. Egy újabb ütést mért rám korbácsával, amitől hatalmas fájdalom nyílalt testembe és elernyedtem a földön. - Hagyja abba... kérem... könyörgök. - próbáltam védeni magam, de lehetetlen volt. Kezeimet lekötözték, lábaimba pedig annyi erő nem volt, hogy odébb kússzak. A következő ütésnél éreztem, ahogy a korbács bőr anyagból készült vége újabb csíkot szakít fel testemen. Körülöttem minden véres volt és éreztem, hogy már nem sokáig bírom. - Uram... - hangom erőtlen és halk volt. - Kérem... engedjen el. - próbálkoztam, de őt nem érdekelte és egy újabb csapással elérte, hogy elveszítsem eszméletem... "

Nagy lendülettel ültem fel az ágyba, mire Mark is felriadt. Levert a víz és remegtem. Fogalmam sincs mi volt ez, de féltem..
- Ez csak egy álom volt Lexie. - magához húzott és simogatta kezem megnyugtatásképp. Észre se vettem, hogy a könnyek potyogni kezdtek szememből. - Csss... kislány. - letörölte könnyeim és bebújt az én takaróm alá. Magához húzott és fejem mellkasára hajtottam. Jó volt érezni közelségét, egyszerűen megnyugtató. - Próbálj megnyugodni. Itt vagyok, nem bánthat senki! - simogatta hátam, én pedig hinni akartam neki. Kezemmel megkerestem másik kezét és megszorítottam. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora szükségem lesz rá és tessék... - Azt nem mondom, hogy aludj vissza, mert tíz perc és kelni kell, de picit pihenj még. - hangja simogatta lelkem és ettől sikerült kicsit visszanyernem nyugodt állapotom.
- Köszönöm, hogy mellettem vagy. - suttogtam, mire ő belepuszilt hajamba. - De Mark.. - rájöttem közben valamire. - Nekem nincs semmilyen ruhám itt amit felvehetnék. - rávilágítottam egy elég nagy problémára, de ő egy legyintéssel letudta.
- Már tegnap este elrendeztem, ne aggódj. - miért is hittem, hogy itt bármi probléma lehet!? Minimum három lépéssel előttem jár mindig és ezt soha nem fogom megérteni. Elmosolyodtam, mert már nem tudtam hogyan reagálhatnék. Időközben felkelt mellőlem és kiment a nappaliba, mert neki kellett állni készülődni. Visszajött egy nagy szatyorral, amit letett mellém, majd szó nélkül kisétált. Belenéztem és milyen meglepő, hogy a méreteimnek megfelelő ruhák voltak benne. Kicsit elpirultam, hiszen fehérnemű is volt a csomagban, nem is egy. Hihetetlen.
Nekiálltam öltözködni, de kicsit lassabban ment a csuklóm és az oldalam miatt. Hátam még annyira nem is fájt, csak mikor felemeltem kezeimet. Nagy nehezen felöltöztem, majd rendbe tettem a szobát, amennyire kezem engedte. A szatyorral a kezembe kisétáltam Markhoz, aki immár felöltözve készen várt rám. Mike apukájával beszélt telefonon és megbeszélték, hogy körülbelül öt-tíz perc múlva találkozunk, hogy felvegyük a törpét. Közben elraktam gyógyszereimet, kenőcseimet és már én is útra készen voltam. Még ittunk egy pohár narancslevet majd már kinn is voltunk a kocsinál. El se hiszem, hogy Buenos Airesbe készülök... egy hete még arra se gondoltam, hogy új embereket ismerek meg, nemhogy vele repülök latin - Amerikába. Azt hiszem kijelenthetem, hogy az életem teljes mértékben felborult. Most már csak azért imádkozok, hogy ne legyen ennek rossz vége. Már nagyon elegem van a sok rosszból, csalódásból és bántásból. Jöhetne végre egy boldog és kiegyensúlyozott szakasz az életembe... rám férne.
- Felvesszük a törpét és már megyünk is. Remélem sikerült kicsit barátkoznod a repülés gondolatával. - éreztem hogy ebbe azért egy kis gúny is belekerült, de nem bántam.
- Hát... barátkozni nem barátkoztam, de ha az, hogy sokat gondoltam rá jelent valamit... - elmosolyodott, majd megálltunk Mike-ék háza előtt. Mintha megérezte volna, hogy megérkeztünk, kinyitotta a bejárati ajtót és kirohant. A nyakamba ugrott, ami nekem kissé fájdalmas volt, de nem mutattam ki, csak az ő kedvéért. Semmi nem ronthatja el a hangulatát és ezt a pár napot. - Ígérem, hogy vigyázunk rá és ne aggódjon, minden nap telefonálni fogunk. Sőt ha megérkeztünk, akkor is. - próbáltam megnyugtatni apukáját, amit csak részben sikerült, de megértem. Elvégre elengedni a gyerekét ilyen távoli helyre két jóformán idegennel... nem lehet könnyű. Még váltottak egy utolsó puszit és ölelést, majd Mike már benn is volt az autóban. Egészen a reptérig be nem állt a szája. Mi már csak vigyorogtunk rajta és hiperaktívságán... aranyos volt.
- Megérkeztünk. - jelentette ki Mark, mikor bekanyarodott a reptérhez. Kipakoltuk csomagjainkat kocsijából, majd a slusszkulcsokat odaadta egy férfinek, akivel látszatra igen csak jóban lehet. Elindultuk a magánrepülőjéhez, aminek Mike örült, én viszont egyre inkább tartottam tőle... Nem tudtam mi sül majd ki ebből, de már nem volt visszaút. - Gyere, ne félj. - fogta meg kezem, mikor megtorpantam a repülő lépcsője előtt. Mike már fenn ugrándozott és kinevetett, hogy félek. Mosolyognom kellett rajta, de közben gyomorgörcsöm nem akart alábbhagyni.. - Lexie. - Mark elém állt és megfogta arcom. - Veled leszek és ígérem, hogy nem lesz semmi baj. - nyomott egy puszit homlokomra, majd felvezetett a gépre. Az ajtót becsukták mögöttünk, mi pedig helyet foglaltunk. Három perc volt felszállásig... Addig próbáltam lenyugtatni magam és valami szépre gondolni. Mark megfogta kezem és bátorítóan nézett rám. Elmosolyodtam, de ez egészen addig tartott, amíg be nem jelentették, hogy felszállunk... Gyomorgörcsöm erősödött és szorítottam a széket amennyire csak tudtam. Hát akkor... menjünk. 

6. fejezet

Perfect

Nem hittem a szememnek. Tudtam, hogy nem az én társadalmi csoportomból való, na de ez!? Hihetetlen. Ez egy palota. Csak bámultam és bámultam. Nem tudtam betelni a hellyel és csak azt vettem észre, hogy a kíváncsiság úrrá lett rajtam. Vajon hogy nézhet ki belülről? 

- Látom, sok kérdésed lesz. - állt elém Mark, én meg hevesen bólogattam. - Gyere. - megfogta kezem és felvezetett a lépcsőn, egészen az ajtóig, ahol még egyszer rám nézett és gondolom látta szemeimbe a csillogást és az érdeklődést, így kinyitotta az ajtót. A küszöbön megálltam és pislogtam hármat, hogy egyáltalán ez lehetséges-e? Számomra ilyen letisztult kifinomultság és egyben a pompa, ami magából az egyszerűségből tükröződött, csak álom volt. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is beléphetek egy ilyen házba és mégis. 

- Gyönyörű házad van. - jelentettem ki, miután leraktam magassarkúm és a nappaliba beléptem. A puha szőnyeg kész megváltás volt lábaimnak, hiszen egy magassarkú huzamosabb ideig nem épp a legkényelmesebb dolog. Szemem sarkából láttam, hogy Mark jól szórakozik rajtam, de nem bántam. Nem tagadtam, hogy furcsa, új és szokatlan ez a környezet, de ezzel ellentétben az a tisztaság ami áradt a házból, lenyűgözött. Kíváncsi lettem volna az emeletre is, de nem akartam pofátlan lenni, így megelégedtem az alsó szinttel. 

- Köszönöm. - nyomott kezembe egy pohár üdítőt, majd leültünk a kanapéra. Ő az egyik felébe, én a másikba, hogy kényelmesen tudjunk beszélgetni. - Nem tudom mi a véleményed rólam vagy a helyről, de remélem annyira nem rossz, hogy elüldözzelek vele. - ahogy ezt kimondta, kedvem lett volna kinevetni, de nem mertem. Féltem, hogy rosszul esne neki és elzárkózna. Féltem, hogy újra a maszkja mögé bújna, amit egyáltalán nem szerettem. 

- Rossz? Ugye, most csak viccelsz? - próbáltam normálisan rávezetni arra, hogy mekkora butaságot mondott. - Életembe nem jártam még ilyen gyönyörű házba. Azt láttam és tudtam, hogy te nem egy vagy a magamfajták közül, de ebbe nem gondoltam bele jobban. Hihetetlen, hogy mi ketten mennyire különböző életet élünk. - láttam arcán a sajnálatot, de megráztam fejem és értette, hogy mire is gondoltam. 

- Örülök, hogy még itt vagy és nem rohantál el. Azt hittem, hogy rosszul sül el a dolog. Féltem tőle, hogy meglátod, hol lakom, elmész, mert önzőnek tartasz majd. - nem hittem a füleimnek. Lehet, hogy nekem és még rajtam kívül sok más embernek nincs meg ugyanez, de attól még nem fogom bántani, mert jobb élet jutott neki, mint nekem. - De ha már itt vagyunk és szabad kérdeznem. Megkérhetlek valamire? - érdeklődve néztem rá, ő pedig még egyszer átgondolta, hogy feltegye-e kérdését. - Holnapra van egy programom, amire nem szeretnék egyedül menni. Eljönnél velem? - meglepődtem és nem tudtam mit válaszoljak így hirtelen. 

- Milyen program és hol? - kérdezősködtem, hogy mégis mire vállalkoznék. 

- Egy Buenos Aires-i zeneiskolának vagyok támogatója és managere is. Holnap van egy bemutatójuk és ott kell lennem, hogy eldönthessem a csapatuk mehet-e turnéra. Nagyon tehetségesek és nem hiába támogatom őket, de szeretnék magammal vinni olyat, akinek van érzéke a zenéhez és neked van. - huhh. Buenos Aires!? Az latin - Amerikában van, akkor.... de én nem akarok repülni. 

- Mark... - szívem hevesen dobogott. - Én szívesen mennék, de van egy dolog, ami miatt vissza kell, hogy utasítsam meghívásod. - tudtam, hogy ki fog nevetni miatta. De én még nem ültem repülőn és nem terveztem elkezdeni. - Félek a repüléstől és London és Buenos Aires... hát elég nagy távolság. - láttam szája sarkába azt az apró mosolyt és tudtam, hogy belül jót nevet rajtam. 

- Kérlek gondold át. Nekem fontos lenne. - szemeibe őszinteséget láttam és tudtam, hogy nem kéne visszautasítanom, de ekkor eszembe jutott valami, ami miatt még amúgy se mennék. Megráztam fejem, ő pedig csalódott volt. 

- Megígértem Mikenak, hogy a holnapi napot vele töltöm és szeretné ha te is ott lennél, de tudom, hogy ebből már kimaradsz. Sajnálom... - tényleg sajnáltam. Láttam arcán, hogy gondolkodóba esett és rögtön felpattant, elővette telefonját és tárcsázott egy számot. 

- Jó estét! Bocsánat, hogy ilyen későn zavarom, de lenne egy kérdésem. - elképzelni se tudtam, hogy kivel beszélhet, de aztán pár perc után leesett. - Holnap Buenos Airesbe kell megjelennem és szeretném a fiát is elvinni. Lehet róla szó? - Mike apukájával beszél!? Képes erre? Nem akarom elhinni ezt a férfit. - Hajnali négykor indulnánk, úgy érnénk oda időre. Pár nap múlva már jönnénk is vissza és igen, valószínű, hogy ő is jön. - rám nézett, én meg felálltam és csípőre tettem kezeimet. Most az én nevembe beszél!? - Rendben, köszönöm szépen, akkor felvesszük Mikeot és ígérem, hogy vigyázunk rá. Jó éjszakát. - letette és önelégült vigyorral fordult felém. Szúrós szemekkel néztem rá és szerintem nem értette. 

- Miért beszéltél a nevembe? Miért nem hagyod, hogy én döntsem el? Ha most azt mondom, hogy nem megyek? A másik meg... elrángattál egy kisgyereket is!? - vontam kérdőre, ő pedig furcsa módon nem sértődött be. Elém lépett és szemembe nézett. Láttam benne a komolyságot. 

- Tudom, hogy eljössz. Mike a mindened és nem akarsz csalódást okozni neki, a másik meg, hogy tudom, hogy szeretnéd. - hihetetlen, hogy kiismert két-három nap alatt. Utáltam érte. - Kevin miatt meg ne aggódj. Legkésőbb kedd-szerda környékén itthon is leszünk. Csak pár napot hiányoznál a munkából és majd megbeszélem vele, hogy ne legyen ebből balhé. - furcsának tartottam, hogy ennyire jóban van a főnökömmel. Volt egy különös érzésem és nem hagyott nyugodni, már régóta. 

- Ti már régebb óta ismeritek egymást, ugye? - ahogy feltettem a kérdést, megváltozott. Kényes területre értem. Bíztam benne, hogy nem zárkózik el teljesen. Reménykedtem, hogy válaszol és nem rejtegeti valódi énjét előttem. És így is lett. Bólintott. - Kérlek... - megfogtam kezét és elértem, hogy rám nézzen. - Elmondod? - és csodák csodájára megadta magát. Levágódott kanapéjára és magával húzott engem is. De most olyan közel ültetett magához, amennyire csak lehetett. 

- Meg kell ígérned, hogy nem támadod le Kevint, mert nem mondta el előbb. - minden porcikájával remegett. Sosem láttam ilyennek. Azt éreztem, hogy bízik bennem és most valami olyasmire készül, amit eddig talán még senkinek vagy csak nagyon kevés embernek mutatott meg. A valódi Markot. - Kevin és én mostohatestvérek vagyunk. - ahogy kijelentette, ledöbbentem. Hogy ők ketten!? Hirtelen azt se tudtam, hogy mi történik, csak hallgattam. - Amikor Kevin négy éves volt, elveszítette az édesapját egy betegségben, amit úgy hívnak, Lupusz. Biztos hallottál már róla... Ha valaki lupuszos, az annyit tesz, hogy az immunrendszere a saját teste ellen fordul és Kevin apukájának esetében későn diagnosztizálták a betegséget, pedig ez kezelhető lett volna. Édesanyja, aki az enyém is, összetalálkozott apuval, aki támogatta őket a bajban és ebből később kialakult a kapcsolatuk és így lettem én és a kishúgunk, Ashley. Kevin mindig is kívülállónak érezte magát és megértem. Nem vette fel apa nevét és teljesen kilógott a sorból. - ahogy hallgattam, rájöttem, hogy szinte semmit nem tudtam főnökömről. Semmit.... - Ashley most 22 éves és divattervezői szakon végez idén. Kevin 30 évesen kávéházláncot vezet, én pedig vállalkozó és manager lettem. Mind a hárman más-más irányban mentünk tovább és közülünk Kevin az, aki alig-alig tartja a kapcsolatot velünk. Havi egy vagy két telefonhívás és kéthavonta egyszer meglátogatja anyuékat. Megértem, hogy neki ez milyen, de azért valamilyen szinten összetartozik a családunk és bízunk benne, hogy jobb lesz egyszer a helyzet. - döbbenetembe semmit nem tudtam kinyögni. Mark csak várt és várt, én pedig szólásra nyitottam szám, de féltem, hogy rosszat szólok. 

- Akkor amikor bejöttél a kávézóba, Kevintől hallottál rólam? - kérdésemre bólintott. - A kommunikáció kimerül köztetek annyiban, hogy néha-néha telefonon beszéltek teljesen sablonos dolgokról? És mostanában? Elég sokat voltatok együtt.... - láttam rajta, hogy részben hálás is, de részben nem. 

- Igen, valóban. Az utóbbi napokban sok időt töltöttünk együtt. Mikor eszméletlenül feküdtél a kórházban, beszélgettünk. Először csak a szokásos dolgokról, de aztán szóba kerültél te. Mind a kettőnknek fontos vagy, csak más-más dolog miatt. Kevin benned látja azt, amit bennünk soha nem fog. Téged szeret testvéreként, óv és vigyáz rád. Én meg már arra sem emlékszem mikor volt utoljára egy felszabadult beszélgetésünk vagy egy jó családi délutánunk. Talán soha... - utolsó mondataiban kézzel fogható volt a fájdalom és megértettem, még úgyis, hogy nekem nincs testvérem. Hirtelen felindulásból, megöleltem. Váratlanul érte. Éreztem rajta, de visszaölelt és ezt olyan szorosan tette, hogy elmosolyodtam. Szeretethiánya van. - Lexie, kérlek segíts neki és vigyázz rá, ha már mi nem tudunk. - szemembe nézve kért meg, én pedig bólintottam. Hogyne segítenék!? Annyi mindent tett már értem, hogy ennyivel tartozom neki. Most hogy tudom a történetének hátterét, sok minden tisztázódott. Mikor biztatott, hogy menjek el Markkal randira vagy mikor a családjáról kérdeztem és letudta annyival, hogy bonyolult. Már értek mindent. 

- Köszönöm, hogy elmondtad. - szemeibe néztem, ő pedig félt és tudtam, hogy mitől. - Nyugodj meg, megtartom a titkodat. Nálam biztonságban van. - próbáltam biztosítani afelől, hogy bízhat bennem, de láttam rajta, hogy nehezére esik elhinni. Nem tudtam mivel bizonyíthatnám, de akartam, hogy bízzon bennem. - Mark... elmegyek veled arra a meghallgatásra, jó? - bólintott és mintha egy picit jobb kedve lett volna. Sosem láttam még ilyennek. Annyira hihetetlen, ahogy percről percre változik. Felfoghatatlan. De tudtam, hogy mellette és Kevin mellett is ki kell tartanom. Szükségük van rá. 

- De te jössz. - amolyan "én is kíváncsi vagyok" hanglejtéssel beszélt. - Emlékszem rád fél évvel ezelőttről. Nagyon nagy hatással voltál rám és most, hogy újra megtaláltalak, érdekel, hogy mi történt veled és hogy kerültél te a bátyám kávézójába. - tudtam, hogy nem úszom meg ezt, de még nem álltam készen arra, hogy mindenről beszámoljak. Szóval kicsit lerövidítettem a történetem elejét. 

- Hát, te is tudod, hogy az utcán éltem egy végzetes hiba miatt, amit én követtem el. Ha te akkor nem vagy, lehet hogy már én se lennék. Szóval azt még egyszer köszönöm. - legyintett egyet és várta a folytatást. - Egyik nap, szokásosan sétáltam az utcán és megláttam Kevint, ahogy siet és el van havazva. Az utcán próbálta megkötni nyakkendőjét, elejtette a slusszkulcsait és még sok más. Egyszóval szét volt esve. Megsajnáltam és odamentem hozzá segíteni. Nem tudom miért, de odamentem. Furcsán nézett rám és láttam, hogy tart attól, hogy ki akarom rabolni vagy hasonlók, de mikor látta, hogy felveszem a kulcsait és visszaadom neki, valamint megkötöttem a nyakkendőjét, megköszönte. Megkért, hogy délután menjek be hozzá a kávézóba. Megmutatta a helyet és már el is viharzott. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat és ódzkodtam is a dologtól, de valami hajtott. - Mark végig érdeklődve hallgatta történetem, ami annyira szerintem nem volt különleges se semmi, csak azt mutatja, hogy húsz évesen mennyire lecsúsztam az emberi erkölcs ranglistáján. - Elmentem hozzá délután. Ahogy a kávézóba léptem, rengetegen megvetettek nézésükkel és nem éppen konzervatívan fejezték ki, hogy nem vagyok odavaló. Kevin azonban kiállt mellettem. Behívott az irodájába és próbaidős munkát ajánlott egy bizonyos kezdő összeggel együtt. De mikor megtudta, hogy nem csak szegény, hanem hajléktalan is vagyok, odaadta azt a kis lakást, ami az egyik barátjáé volt, így lakbért nem kell fizetnem. Miután lejárt a próbaidőm, felvett teljes nyolc órás dolgozónak és kicsivel több fizetést is kaptam. Azóta így telnek a napjaim. - ahogy befejeztem, láttam rajta, hogy megemészti a hallottakat. Csak reménykedtem, hogy nem kérdez rá, miért kerültem az utcára. - Kevin azóta olyan, mintha a bátyám lenne. A főnököm ugyan, de attól még nagyon szeretem. Sok dologban támogatott és segített. Hálával tartozom neki. - Mark elmosolyodott és megfogta kezem. 

- Kevin mindig is jó ember volt és ezt bizonyítja ez a tette is. Szerintem fél évvel ezelőtt én nem tettem volna ilyet. - azt már többször is említette, hogy megváltozott miattam, de még sosem mondta el, hogy hogyan és miért? - Igen, tudom.... titkolózom. Őszintén szólva, nem voltam egy normális alak. Sőt, most is messze állok tőle, de már jobb a helyzet. Te mutattad meg, hogy a világon nem csak olyan emberek élnek, mint én. Miattad jöttem rá arra, hogy önző és utálatos alak vagyok és ezt köszönöm. Mára sok minden változott. Lejjebb vettem az arcomból, segítek ahol csak tudok és ennek köszönhetően karrierem is egyre jobban ível felfelé. Köszönöm. - ledöbbentem... újra. Ma már sokadszorra. Ez a férfi tartogat még meglepetéseket számomra. Nem is ismert, fél perc erejéig találkoztunk és azt mondja, hogy miattam változott meg. És ha ez igaz... akkor örülök neki, hogy találkoztunk. Sosem szerettem a nagyképű, pökhendi alakokat és örülök, hogy én vagyok az, aki miatt jó útra tért. 

- Hát... örülök, hogy segíthettem, - villantottam felé egy száz wattos mosolyt, ő pedig magához húzott és megölelt. Ez az a pillanat, mikor nem tudom mit gondoljak már. Alig ismerem pár napja, de mégis olyan, mintha kötődnék hozzá, pedig egy pár órája még a halálba kívántam. 

- Én is örülök, hogy megismerhettelek. - mosolyogva közölte mindezt, bennem pedig megmozdult valami. Nem tudom leírni milyen érzés futott át rajtam, de azt tudom, hogy jólesett. - Lexie... - hirtelen komolyabbra fordította a szót és furcsán komolyra. Kicsit megijedtem attól, ami következik, bár nem tudtam, mire számítsak. - Szerintem te is észrevetted, hogy próbálkozok közelebb kerülni hozzád és csak remélem, hogy a reggeli fiaskóm miatt már nem haragszol. Nem azért akartalak elvinni vásárolni, mert szánalmat érzek irántad... sőt!! Amit én látok az épp az ellenkezőjét érezteti velem. Egy erős húsz éves fiatal lány, aki a semmiből kezdett el építeni egy életet. Szerintem ez messze nem szánni való dolog. Rendkívül kitartónak ismertelek meg, de ez ma egy kicsit megingott bennem... Miért bántottad magad? Miért tetted ezt már meg többször is?? Láttam a hegeket már korábban is. Egy ilyen fiatal és gyönyörű lánynak mi oka volt rá? - próbáltam nem elsírni magam szavai hallatán, de igen nehezen ment. Tudtam, hogy bízhatok benne... egyszerűen éreztem, de ennek ellenére megakadályozott valami, hogy elmondjam. Nem akartam. Ha megnyílok, onnantól kezdve sebezhető leszek és nem akarok újra és újra csalódni. Félek... 

- Mark... kérlek ne. - nehezen nyögtem ki ezt a pár szót és azt hittem elég erős vagyok, de nem. Legördült egy könnycsepp arcomon, amit ő észrevett, így egyik kezét arcomra helyezte és hüvelykujjával letörölte. Érintésétől rájöttem, hogy eszméletlenül hiányzik a szeretet életemből. Ez az apró gesztus is sokat jelentett. - Jobb lenne, ha most hazamennék. - próbáltam elszakadni tőle, de nem engedett. Magához ölelt, én pedig eddig bírtam. Előtörtek belőlem az érzelmek és csak sírtam és sírtam. Mark simogatta a hátam és próbált nyugtatni, kevés sikerrel. 

- Csss... Lexie. Figyelj. - picit eltolt magától, mire szemeibe néztem. Szipogtam, folytak a könnyeim... gyönyörű látvány lehettem. - Ilyen állapotban nem engedlek haza. Itt maradsz velem! Nem engedhetem, hogy újra kárt tegyél magadban. - jólesett, hogy aggódik értem, de nem akartam meghazudtolni önmagam. Nem én lennék ha most itt aludnék. Tiltakozásul megráztam fejem, de ő nem tágított. - Nem erőltetem, hogy elmeséld mi történt régen, főleg ha ennyire kikészít téged. De azt erőltethetem, hogy itt maradj. Nem fogadok el nemleges választ. - felállt a kanapéról és elindult az emelet felé. - Megágyazok neked az egyik szobában, addig kicsit egyedül hagylak, megleszel? - próbálta saját magát meggyőzni arról, hogy öt perc erejéig egyedül hagyhat, de hiba volt. Ahogy felért az emeletre, felhúztam magassarkúm és kiléptem a házból. A múltból kiindulva, nem félek az utcán, kiismerem magam és egy éjszaka nem a világ vége. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejem és haza kell mennem. De ilyen állapotban és kedvvel nem szívesen utaznék el holnap, szóval valószínű, hogy itthon maradok, amiből hatalmas veszekedés lesz vagy megsértődik rám. 

- Hééé... kislány. - fütyült utánam egy kétajtós szekrény méretű csávó, akit a bandája nem sokkal utána követett. - Várj meg, csak beszélgetni szeretnénk! - siettek utánam, én pedig gyors léptekkel haladtam a fő út felé, mert tudtam, ott már lenne annyi szemtanú, hogy békén hagynának. - Azt mondtam, állj meg! - kapta el karom és durván maga elé rántott. - Most pedig velünk jössz és kicsit beszélgetünk. - arcán gúnyos és undorító vigyor terült el, amitől hányingerem lett. - Igen jól nézel ki, remélem nem bánod ha... - rácsapott a seggemre, én pedig felsikoltottam. Tudtam, hogy velük szembe semmit sem érek, szóval inkább megadtam magam.. talán előbb szabadulok. - Hagyod magad? Remek!! Srácok, főnyeremény! - fordult a többi felé, akik egyből nekem estek és tapogattak, letépték ruhámat és durván rángattak. Az egyik megmarkolta oldalam, amitől éles fájdalmat éreztem és megfeszültem. Fájt... a tudat is, hogy éppen mi fog történni és az is, ahogy bántak velem, de tudtam, hogy megérdemlem. - Most pedig szépségem legyél jó kislány és nyisd ki a szád. - beszélt hozzám az egyik széttetovált egyén, akin látszott, hogy semmi másra nem vágyik, csakhogy végre valaki lekezelje... Ellent mondtam utasításának, így belemarkolt hajamba és tépni kezdte. - Kis ribanc, majd én megtanítalak arra, hogy mi is az az engedelmesség...