My fault
Másnap reggel olyan fitten ébredtem, hogy még nekem is furcsa volt. Láttam, hogy az infúziót kivették, vele együtt a tűt is eltávolították kezemből. Az asztalon egy tálca étel ékeskedett, de a kórteremben senkit nem találtam. Ülőhelyzetbe tornásztam magam, ölembe vettem a tálcát és nekiláttam reggelimnek. Rendes ételt másfél napja nem juttattam szervezetembe, szerintem már ideje volt. Mikor végeztem vele, bejött az orvos. Kedvesen rámmosolygott, majd leült mellém a székre.
- Jó reggelt Miss Davis. Hogy érzi magát? - szemeivel arcomat fürkészte és elővette kórlapomat, ráírt valamit, majd visszatette a helyére.- Jó reggelt! Furcsán jól. Mint akinek semmi baja se volt. - ahogy elmondtam, mosolygott.
- Ez jó jel. Sikerült nagyjából kipihennie magát és ahogy látom, evett is. Ma még bent tartjuk, de ha minden jól megy, akkor délután három fele hazamehet. De lehet, hogy csak este hét óra körül érek vissza. Nyugodjon meg, a lényeg, hogy ma már otthon töltheti az éjszakát. - nyugtatóan megfogta kezem, majd elköszönt és kiment. Örültem, hogy nem kell több napot benn maradnom. Sose szerettem a kórházakat, orvosokat. Kisebb koromban is, inkább szenvedtem, de dokihoz nem mentem el. Ezt anyutól örökölhettem... ő is gyűlölt orvoshoz járni. Elmosolyodtam, mikor eszembejutott, hogy anya elbújt apu elől, mikor az ujjába rozsdás szög állt és tetanuszt kellett volna kapnia. Apuval ketten győzködtük, de nem akart engedni. Aztán mikor rájött, hogy apa az erősebb... hát igen, ehhez az kellett, hogy a vállára rakva kivigye és berakja a kocsiba, utána hagyta, hogy beadják neki az oltást. Arcomra egy apró mosoly kúszott az emlék hatására, de nem tartott sokáig, hamar elsírtam magam. Én tehetek arról, hogy ők most nincsenek... Minden az én hibám!
- Lexie, minden rendben!? - rohant ágyamhoz főnököm, mikor belépett a terembe. Gondolom megijedt, mert sírok. Bólintottam egyet és már tudta is hogy mi a baj. Magához ölelt, fejem pedig mellkasába fúrtam. Egyszerűen nem tudom túltenni magam ezen. Sose bocsátom meg, amit tettem. A belülről mardosó fájdalom, lelkiismeret furdalás és a tudat, hogy miattam van...felemészt és nem tudok mit tenni ellene. Nem hazudhatok másnak és magamnak se. - Szöszi. - emelte fel fejem Kevin és letörölte a könnycseppeket arcomról. - Nekem arról fogalmam sincs, hogy mit érezhetsz vagy min mész keresztül. Csak a töredékét látom és tudom, csak azt, amit kimutatsz és elmondasz. Ez semmi ahhoz képest, ami benned van. De jól figyelj rám! Egyet tudok! Ez nem a te hibád volt, hanem azé a baromé, aki ittasan vezetett! Hidd el nekem, hogy ez nem miattad volt! - próbált meggyőzni, de nem ment neki. Erről a véleményem nem fog változni. Én éltem túl egyedül a balesetet, azért, hogy megkapjam a magamét. Nekem a halál csak kegyelem lett volna. - Csak próbálj kicsit hinni nekem... csak egy kicsit. - könyörgőn nézett rám, mikor látta, hogy a könnyek szememből ugyanúgy szüntelenül folynak. Nem bírtam tartani vele a szemkontaktust, így elnéztem oldalra és akkor láttam meg az ajtóban álló személyt, aki szerintem majdnem az egésznek fültanúja volt. Szemeiből hatalmas mértékű sajnálat tükröződött, annak ellenére, hogy fogalma sincs miről van szó. Kevin is odanézett, mikor már egy ideje egy irányba néztem, és beinvitálta látogatómat. Maga mögött becsukta az ajtót és odajött mellénk.- Nem akartam megzavarni semmit, csak gondoltam megnézem, hogy vagy. - hangjából sugárzott a nyugodtság és ez hatott rám is. Letöröltem könnyeimet és erőt vettem magamon. Sokan voltunk ahhoz, hogy kimutassam, mennyire gyenge is vagyok valójában. Magamra erőltettem egy apró mosolyt és úgy tettem, mintha megnyugodnék és elfelejteném az előbbieket.
- Már sokkal jobban, azt mondta az orvos, hogy délután vagy este hazamehetek. Tehát az éjszakát már otthon töltöm. - tudattam velük, hogy rendben vagyok, megleszek, nem kell értem annyit aggódni és láthatóan megkönnyebbültek. - És hogy halljatok még jó hírt, már ha annak számít.... akkor ma már ettem is. - ahogy kijelentettem, mindkettejük arcán egy kósza mosoly jelent meg.
- Na, ezek tényleg jó hírek. - főnököm megsimogatta kezem, amit Mark végigkövetett a szemével. Kevin minden egyes mozdulatát figyelte, mint aki bármikor képes ugrani, ha csak egy rossz mozdulatot tesz felém. Nem értem ezt a férfit. Alig pár napja keveredett az életembe és elkezdi felforgatni. Megjelenik, mikor nem számítok rá, elvisz randizni, hogy megismerjen, itt van a kórházban, közben meg senkije se vagyok... nem értem.- De nekem most mennem kell. - kelt fel főnököm, mikor az órájára nézett. - Elizabethnek megígértem, hogy lefoglaljuk az esküvő időpontját. - az ajtóhoz lépett, majd visszafordult egy gonosz vigyorral az arcán. - Ezek a nők. - gondterhelt hagneme megmosolyogtatott, de természetesen szúrós szemekkel néztem rá. Azért na... mintha a férfiakkal nem lenne semmi gond. Meg se várta, hogy mondjak bármit is, már el is tűnt. Nem is ő lett volna, ha nem ezt csinálja.
Időközben tekintetem Markra tévedt, aki leült ágyam mellé. Őt még mindig nem tudtam hova tenni. Annyira furcsa minden vele kapcsolatban. Semmit nem tudok róla, csak a nevét. Arra már rájöttem, hogy valami jólmenő állása lehet, hiszen mindig öltönyben van és kifinomultsága is mutatja, hogy nem egy magamfajta pincér munkát végez.
- Nyugodtan elmehetsz, biztos van jobb dolgod is, mint itt ülni. - rámosolyogtam, ő pedig meglepődött, de hamar magára varázsolta maszkját. Most tűnt fel, hogy szinte mindig csak az elkötelezett és céltudatos férfit láttam rajta. Apró mosolyokat enged meg magának, de nem többet. Nem mutatja ki, mit érez. Azt hiszem... ebben hasonlítunk.
- Hát jobbnak nem jobb, de vár a munka. - felkelt és elindult az ajtó felé. - Majd még délután visszajövök és ha szeretnéd, hazaviszlek. - felajánlotta, de én kedvesen megingattam fejem.
- Nem szükséges. Körülbelül negyed órára lakom innen, annyit sétálni is tudok. - bólintott, hogy megértette, elköszönt és már ott se volt. Az mondjuk szokatlan volt, hogy nem látszott rajta a határozottság. Na mindegy. Egész nap feküdnöm kellett, mást nem engedtek a nővérek. Szóval keresztrejtvény fejtettem egészen délután háromig, amikor az orvos kopogott majd belépett és hatalmas mosolyt villantott felém. Ez jót jelent! Még elvégzett egy-két utolsó rutinvizsgálatot, majd kezébe vette kórlapom.
- Nos Miss Davis úgy néz ki, hogy teljesen rendbejött. Hazamehet, ha megígéri, hogy odafigyel az étkezésre! - hatalmasat bólintottam, felpattantam, megköszöntem a segítséget a dokinak, majd ki is ment, én pedig elkezdtem öltözködni. Amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem magam és rendberaktam a kórtermet. Az ajtóból még visszanéztem, hátha itt marad valami, de nem láttam semmit, így végre itt hagyhattam ezt a helyet. Kiléptem a napfényre és egyszerűen csak felüdülés volt számomra. Utálom a kórházakat, még a hangulatom is rosszabb az ilyen helyeken. Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a kórház területét és elindultam haza. Már a ház előtt jártam, mikor megpillantottam két embert a lépcsőn. Beszélgettek és nem vettek észre, aminek örültem, mert nem tudtam, hogy mit mondjak nekik. Úgy döntöttem, hogy inkább a kávézóba megyek, hátha főnököm ott van már, de tervemet megzavarták.
- Lexie!! - hallottam meg Mike hangját, mire megfordultam és felkaptam. - Szia, úgy hiányoztál! - szorosan magához ölelt, mire elmosolyodtam. Annyi szeretet van ebbe a kisfiúba, mint három másik felnőttben együtt. - Jól vagy? - aggódó tekintettel nézett szemeimbe, én pedig megnyugtatásképp széles mosollyal bólintottam. - Kevin mondta, hogy mi történt és elmeséltem otthon. Apu azt mondta, ha kell valami, mi segítünk. - megmelengette szívemet, hogy ennyire törődik velem.
- Köszönöm Mike, de nincs szükségem semmire. - leraktam, majd odasétáltunk az ajtóhoz, ahol Mark várt ránk. - Szia. - egy kis mosolyt varázsoltam arcomra, amit ő viszonzott. Most még ez az apró gesztus is jólesett. - Bejöttök? - fejemmel az ajtó felé biccentettem. Mike már járt nálam, de Mark még nem és nem tudom mit szól majd ehhez. Ő nyílván nem ehhez szokott. Ez az egy szobás lakás nekem tökéletesen megfelel, de másnak biztos szemet szúr, hogy milyen kicsi. Mike szeret itt lenni és aludt már nálam, szóval ő hatalmas mosollyal bólintott és szinte meg se várta, hogy kinyissam az ajtót. Belépett és tetszett, hogy ilyen otthonosan mozog. Bement a szobámba és gondolom rajzolni kezdett, mert papír zörgést hallottam. A konyhába léptem, ahol még ott tündököltek a virágaim. Igaz, hogy már nem olyan pompájukban, mint az első nap, de még mindig szépek voltak. Ledobtam táskám az asztalra, majd megfordultam azzal a céllal, hogy Mike után megyek, de eszembejutott, hogy itt van Mark is. Arcán láttam az értetlenséget és meg akart szólalni, de gondolom nem akart tolakodónak vagy bunkónak tűnni, mert magába fojtotta. Nem is foglalkoztam vele. Ahogy a szobámba léptem, megláttam a törpét az asztalnál firkálni. Szemeiben akkora öröm volt. Mintha ez lenne a világ legjobb helye, ahol a kedvenc elfoglaltságát csinálhatja, pedig messze nem.
- Lexie! - nagy mosollyal fordult felém, én meg érdeklődve vártam, hogy mit akar mondani. - Apu szeretné ha eljönnél hozzánk. - hirtelen nem tudtam mit reagáljak, de ahogy szemeiben láttam a reményt, nem tudtam volna nemet mondani. - És te is Mark. - eléállt és afféle "jössz, mert én azt mondtam" nézéssel pásztázta. Elmosolyodtam rajta. Tudja, hogy kell hatni az emberekre.
- Benne vagyok. Mikor menjünk? - úgy kezelte, mintha egy tárgyaláson lennének és Mike elég jól hozta a formáját. Megbeszélték, hogy ma vacsorára megyünk, ami körülbelül 3-4 óra múlva esedékes. Fel se fogtam mit beszélnek és hogy rólam is szól ez az egész. - Lexie? - Mark felém fordult és várta, hogy mit válaszolok. Nem akartam csalódást okozni Mikenak, így bólintottam és megegyeztünk, hogy este 7-re ottvagyunk. Mike szó szerinte hazafutott, hogy elmondja apukájának a hírt, Mark viszont még maradt.
- Köszönöm, hogy így viselkedsz vele. Tudom, hogy másfél napja ismered és nem lenne
 |
| Zene |
- Aranyos kissrác és megnyerő személyiség. Inkább én köszönöm, hogy megismerhettem. Már csak egy kérdésem van vele kapcsolatban. - itt már éreztem, hogy ennek köze lesz hozzám. - Szabad? - látta rajtam, hogy kicsit hátrahőköltem, hiszen sejtettem mit akar kérdezni. Jól átgondoltam és bólintottam. Előbb-utóbb úgy is meg kell tudnia. - Ha ő nem rokonod, akkor honnan ismered és mióta ápoltok ilyen mély kapcsolatot? Mintha a nővére vagy az édesanyja lennél. - éreztem, hogy érdekli mi közöm
van nekem Mikehoz. Elmosolyodtam, hiszen imádom a törpét.
- Az egész ott kezdődött, mikor Kevin felvett a kávézóba. Már egy ideje ott dolgoztam, mikor Mike bejött a nővérével és kért egy forrócsokit kevés fahéjjal. - ahogy visszaemlékeztem, rájöttem, hogy annak a napnak minden egyes perce belém égett. Annyira megnyert magának már az első megszólalásával, hogy nem tudtam nem vele foglalkozni. - Ahogy csináltam neki az italát, észrevette a hegeket karomon és elmondott egy történetet, amivel egyszerre megsiratott és megmosolyogtatott. - könny szökött a szemembe, amit gyorsan le is töröltem, erőt vettem magamon és folytattam. - Felnéztem egy hat éves kisfiúra, amiért ilyen bölcs és rájöttem, hogy ő átélt már olyan rosszat, amit egy kisgyereknek nem szabadna. Volt és van bennünk egy kevés közös, ami összetart minket. Azóta a nap óta elválaszthatatlan barátok lettünk, mindennap meglátogat és tényleg olyan, mintha az öcsém lenne. Nagyon szeretem. - Mark türelmesen végighallgatott, de közbe láttam, hogy szemeit nem veszi le karomról. A hegek... tudtam, hogy az is érdekelni fogja, de azzal is tisztában voltam, hogy nem most fog rákérdezni.
- Már értem. Nézd, Lexie... nem tudom hogy mi történt veletek a múltban, csak azt látom, hogy elég meghatározó szerepe van. - ahogy beszélt, éreztem, ha folytatja, ennek sírás lesz a vége. Meghatározó szerepe... a legmeghatározóbb. - Ha bármivel vagy bármiben tudok segíteni, csak szólnod kell. Tudom, hogy nem ismersz. Tudom, hogy egy idegen vagyok és tudom, hogy álltál és állsz hozzám, de azt is tudom, hogy szükséged van olyan emberekre, akikre támaszkodhatsz. Legyen az egy barát, egy kisfiú vagy egy... - itt elhallgatott, amin csodálkoztam. Nem úgy ismertem meg, mint aki határozatlan lenne bármiben is. Azt már tudom, hogy Kevin beszélt vele, legalább is szavaiból levettem. - Tudod mit? - érdeklődve pillantottam rá, ő pedig felpattant ágyamról és engem is magával húzott. - Engedd, hogy kezdésnek meglepjelek valamivel. - itt már afféle "te őrült vagy " fejjel nézhettem rá, mert elmosolyodott. - Csak engedd, hogy adjak neked valamit. Nem nagy dolog és kérlek ne vedd tolakodásnak. Nem annak szánom, csak szimplán kedvességből. - fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, de valamiért belementem. Ahogy hozzám ért és közben győzködött, annyira más volt. Annyira nyugodt. Akarva akaratlanul is a közelében akartam maradni, így hát belementem. Felkaptam a cipőm, majd már kinn is voltunk és egyenesen a pláza felé indultunk. Próbáltam nem észrevenni, de mintha fotóztak volna minket. Egy idő után kezdett zavarni, hogy rengetegen néznek meg minket, iszonyatosan mennyiségű kamera villant előttem és hogy mindenki sugdolózik.
- Mark, én nem szeretnék tolakodó lenni, de ez a sok ember, miért fotóz minket? - kérdőn néztem rá, ő meg elmosolyodott.
- Tetszik, hogy ilyen naiv és tudatlan vagy. Annyira ártatlan. - ahogy ezt kijelentette, rájöttem, hogy kitért a válasz elől, így hát nem is kérdeztem többet. Meg amúgy is megérkeztünk a célhoz. Benn egy méregdrága üzletbe vitt, aminek az ajtajában megálltam és karomat összefontam mellkasom előtt.
- Mi ez az egész? - kezdtem felháborodni. Most tényleg öltöztetni akar? Ez komoly? - Ne mond, hogy megsajnáltál és azért hoztál ide, hogy jobb cuccaim is lehessenek... Kérlek Mark, ezt ne. - láttam rajta, hogy erre számított. Várta, hogy ideges legyek, csak azt tudnám, miért?
- Nem akarlak öltöztetni. Csak egy szép gesztus lenne. Kérlek válassz egyet innen. - megfogta karom, de én kihúztam kezei közül. Ezt ne. Ennyire még nem aláztak meg és ő tényleg nem fogja fel, hogy ez nekem milyen? - Lexie, kérlek. - próbált meggyőzni, de nem tágítottam.
- Most csalódtam benned. Te, aki mindig öltönyben és méregdrága cuccokban járkál megsajnáltál egy lányt, aki kávézóban dolgozik és még telefonra vagy egy jobb nadrágra is alig telik neki. Megalázol mindenki előtt? Idehozol, eljátszod a nagy hőst, hogy segítesz egy árva lányon és közben mindenki téged néz és fényképez. Ki vagy te valójában? És miért pont én? Nem volt már szerencsétlen aki a pártfogoltad lehetett volna? Köszönöm ezt a csodálatos meglepetést kezdésnek, vagy inkább lezárásnak. - ezzel a mondatommal kiviharoztam az üzletből és elindultam haza. Azt hittem, hogy ő más. Hogy ő nem sajnálatból van mellettem, de tévedtem. Ugyanolyan, mint a többi, aki próbálkozott. Nekem soha nem jöhet össze semmi. Minden az én hibám és ezt érdemlem. Beletörődök lassan, hogy ennél jobb nekem nem jár és ezzel tisztában vagyok. Mérgemben bevágtam a bejárati ajtómat, majd a cipőimet lerúgva a szobámba rohantam és az ágyra roskadtam. Miért? Miért kellett ezt csinálnia? Miért szánalomból érdeklem? De legfőképp... miért fáj ez nekem ennyire? Könnyeim elhomályosították látásom, levegő után kapkodtam és csak sírtam és sírtam. Fogalmam sincs miért készített ki ennyire, de megérdemeltem. Egy újabb pofon az élettől, hogy rájöjjek, semmi keresnivalóm az olyanok között, mint Mark. Örülhetek ha egyáltalán egy ekkora barom kell majd valakinek. Elég bizonyíték van már arra, hogy egy csődtömeg vagyok. A szüleim, az életem és a sok "barát".... Mindig csak elnyomtak, megaláztak és bántottak. Egész életemben. Hozzászokik az ember egy idő után, ha csak rosszat hall. Minden megmarad egy életen át, elkísér és hiába akarsz, szabadulni nem tudsz tőle. Örök sebek, melyek sosem gyógyulnak be igazán. Isten azért adta nekem ezt az életet, mert tudta, hogy képes leszek megbirkózni vele. De kezdem úgy érezni, hogy tévedett. Túl sok... Túl sok ez így mind.
Felpattantam az ágyról és a fürdőbe siettem. Matatni kezdtem a cuccaim közt és megtaláltam amit kerestem. Tudtam, hogy nem lenne szabad, tudtam, hogy meg fogom bánni és tudtam, hogy visszazuhanok a senki énemhez, ha ezt elkövetem, de jelen pillanatban más kiutat nem láttam. Egy penge. Egy penge és egy vágás örökre megváltoztathat mindent...
