10. fejezet

I'm walking on broken glass

- Mark!? - kérdőn pillantottam rá, holott tudtam, hogy miért mérges. Teljesen megértettem, de mégis jól esett eljátszani a hülyét. Szeme és arca csak keménységet sugárzott felém és tudtam, hogy az eddig megtett utam a szívéhez, eltűnt. Csakúgy eldobtam magamtól és igen, tisztában vagyok vele, hogy én voltam... 

- Lekérhetem a hölgyet? - fordult Leonhoz, aki mögöttem állt átkarolva hasam és csak figyelt. Kérdésére bólintott és elengedett. Minden porcikám remegett. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen reakciót várhatok tőle, hiszen alig ismerem. Tartása a várt merevség helyett inkább lágy és határozott volt. A zenefelelős bejelentette, hogy még két szám lesz és utána kénytelen véget vetni az estének. Egy lassú szám csendült fel, amire lépkedni kezdtünk. Zavart, hogy nem teljes köztünk az összhang. Tud táncolni, érzem rajta, de nekem ennél nagyobb profizmus kell ehhez a művészethez. Nem elégszik meg a testem ennyivel. - Megmagyaráznád, mi volt ez? - vont kérdőre, én pedig sóhajtottam egy hatalmasat. Nem akarok magyarázkodni. Sosem szerettem, mert úgy gondolom, hogy az én döntéseim az én problémáim és ehhez másnak nemigen van köze. 

- Leon, a múltam része. - ennyit nyögtem ki neki, ő pedig felvonta szemöldökét. Tudtam, hogy nem lesz elég neki ennyi, de nem akartam beavatni. Össze vagyok zavarodva és most levegőre és magányra lenne szükségem. Értette a célzást és elengedett. Otthagyott a parkett kellős közepén gondolataimmal. Egyszerűen megsemmisültem.... 

Mike jött oda hozzám és annyira fel volt dobva, hogy nem volt szívem lerombolni hangulatát, így táncoltam vele, de már látszott rajta, hogy fáradt. - Lassan megyünk törpe, mert itt alszol el. - hajoltam le hozzá, mire ő csúnyán nézett rám. - Naaaa!!! Még találkozhatsz a srácokkal, láttam, hogy jól érezted magad velük. Ígérem, hogy holnap velük leszünk, rendben? - tartottam neki a kisujjam, ő pedig elfogadta és vidáman Markhoz szökdécselt, aki az asztalnál ült és Pabloval beszélgetett. Ahogy odaért hozzá, az ölébe kapta és elmosolyodtam. Igenis hatottam erre a férfire és most megbántottam... Nem ezt érdemelte, főleg nem ennyi kedvesség és törődés után. Mardosott a bűntudat.

- Megkapom az utolsó táncot? - szólított meg egy idegen hang, mire megfordultam és Diegoval találtam szembe magam. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. Nem akartam táncolni vele, egyszerűen nem volt merszem hozzáérni és megadni neki amit akar. Segítségkérően körbenéztem és nem kellett sokáig várnom a felmentőseregre. A lányok, Leon és Mark egyszerre értek oda hozzánk. - Na mi az!? Ennyire nem vagyok ijesztő. - mosolygott rám Diego, de én hátrébb léptem egyet. Nagyon nem szimpatikus. Ritkán érzem azt, hogy taszít valakinek a közelsége, de most libabőrös lettem. Nem akartam bunkó és tapintatlan lenni, így inkább meg sem szólaltam, csak lehajtottam fejem és vártam a csodára. 

- Elég volt Diego. Hagyd békén. Nem akar táncolni veled. - megmagyarázta Leon, én pedig hálás voltam neki, mivel Diego csak megvonta vállát és otthagyott minket. A lányok közben megtalálták partnereiket, akiknek odaadták az utolsó táncot, én pedig tudtam, hogy a két pasi nem bírja ki, meg fogják kérdezni, hogy táncolnék-e velük, de ezt el akartam kerülni, így odasiettem Pablohoz, megragadtam kezét és berángattam a táncolók közé. 

- Mi a baj Lexie!? Annyira furcsa vagy... - rögtön rákérdezett. Nagyon ismer engem és úgy érzem, hogy most pont rá van szükségem. Nem tudtam mit és hogyan mondjak el neki. Tudtam, hogy le fog hordani a viselkedésemért, de azt is tudtam, hogy megért majd, de ehhez el kell mesélnem neki MINDENT. Minden egyes apró részletet. - Gyere át holnap a Studioba. Felvételi lesz az újaknak, így szabad lesz a tanári és meg tudlak hallgatni. - ajánlotta fel, amibe én beleegyeztem. Addig legalább össze tudom szedni a gondolataimat és minden erőmet. Ideje feltárni valakinek a múltam teljes egészét. Túl sokáig cipeltem ezt a terhet és most túlnőtt rajtam. Hiába tudja Kevin, ha egyre ritkábban látom. Tudnia kell Pablonak is. Egy másik olyan személy az életembe, akinek a tenyerébe merném rakni a szívem, mert tudom, hogy nem bántana. Felmosolyogtam rá és hagytam, hogy vezessen a táncban. Eszméletlen jó ritmusérzéke van és fel is nézek rá emiatt. Azt csinálhatja egész életében amit szeret. Zenél, táncol, oktat, szervez és éli az életét. Vidám és kiegyensúlyozott életet él, amit én messze nem mondhatok el. - Köszönöm, hogy nekem adtad az utolsó táncot. - ölelt magához. - Te jó isten!! - hirtelen eltolt és megfordított. - Lexie.. ez micsoda? És hogyan szerezted? - arcán bánat látszott és tudtam, miért. Már három évvel ezelőtt is rengetegszer hangoztatta, hogy ott akar lenni mellettem ha baj van és most is ilyen. Semmit sem változott. 

- Majd holnap mindent elmesélek. A-tól Z-ig. Rendben? - fáradt arcomat látva beleegyezett, de sütött róla, hogy nyugtalan miattam. Gyanakvón nézett Markra, de azonnal ingatni kezdtem fejem, hogy ezt sürgősen felejtse el. - Pablo.. nem ő volt. Sőt!! Nyugi, holnap mindent megtudsz, ígérem! - megöleltem és éreztem, hogy óvatosan fonja körém karjait, hátha fájdalmat okoz vele, de én csak mosolyogni tudtam rajta. 

- Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott és nem tudtam segíteni. - beszélt és tisztán kivehető volt hangjából a megbánás. - De lesz mit mesélned. Láttam a kezeidet is. - megsimogatta alkaromon a hegeket, mire kínomban felnevettem. Milyen undorítóan festhetek... vágások, hegek, véraláfutás és kék-zöld foltok. Ocsmányul néztem ki. - Gyere menjünk vissza a többiekhez. Mindenki készülődik haza. - belekaroltam és visszamentünk az asztalhoz. Én is felkaptam táskámat, majd Mikehoz siettem, aki már bólogatott a fáradtságtól. Fel akartam emelni, de Mark megfogta vállam és visszahúzott, jelezve, hogy majd ő. Kezeibe kapta a már félálomban lévő törpét, aki fejét Mark vállára hajtotta és már aludt is. Akaratlanul is megjelent arcomon egy halvány mosoly, hiszen mintha az édesapja lenne, úgy viselkedett és viselkedik vele. Tetszik ez az odaadás.

- Köszönöm srácok, hogy eljöttetek és remélem jól éreztétek magatokat! - búcsúzkodni kezdett Mark, miután fizetett és kijött az étteremből. Vállán Mike békésen szuszogott. Semmit nem érzékelt már ebből. - Holnap délre legyen meg az a négy szám, rendben!? Én érkezem a koreográfussal és neki is láthattok a táncoknak. - próbált annyira halkan beszélni, hogy ne zavarja vele Mikeot. 

- Mi köszönjük a vacsorát. - fogott vele kezet Pablo. - Holnap délre kész lesz a lista, megígérjük. Várunk benneteket. - még megsimogatta a törpe fejét, majd hozzám fordult. - Te jöhetsz korábban is. - megölelt, mire felkacagtam. Imádtam ezt a férfit mindig is. - Szia, jó éjszakát. - nyomott egy puszit homlokomra majd arrébb lépett. 

- Holnap reggel bemegyek hozzátok! - öleltem meg a csajokat, majd elköszöntünk egymástól és beültem az autóba. Mark is beküzdötte magát, majd Mikeot az ölébe fektette. Tudtam, hogy még lesz egy hosszú beszélgetésem vele is. Érezni lehetett a feszültséget az autóban. Vibrált a levegő, már majdnem kitört belőlem ez-az, mikor megérkeztünk a hotel elé. Mark odaadta a kulcsot, hogy majd én nyitom az ajtót fenn, mert ő viszi Mikeot. Így is lett. Az emeleten miután bejutottunk a lakosztályba, bevitte a törpét szobájába és hallottam, hogy átöltözteti. Különösen jó érzés fog el, mikor látom, hogy viselkedik vele. Ezen gondolkodtam, miközben kerestem valami pizsamának megfelelő ruhát és átöltöztem. Leszedtem arcomról azt a kevés sminket és átfésültem hajam. Miután mindennel megvoltam, becsuktam az ajtót és bevackoltam magam ágyamba. El akartam kerülni a beszélgetést Markkal, így amikor hallottam, hogy szobám felé közeledik, oldalra fordultam, becsuktam szemem és úgy tettem, mint aki alszik. Hallottam, ahogy benyitott és lassú, halk léptekkel az ágyam mellé sétált. Leült és éreztem, ahogy a takarót lejjebb húzta és bebújt mellém. Fél kezével átkarolt, majd amennyire lehetett, közel férkőzött hozzám. Kellemes érzés kerített hatalmába és kezdtem elengedni magam. Tudtam, hogy bocsánatot kellene kérnem, még se tudtam megtenni. Ott akkor abban a pillanatban helyesnek éreztem amit tettem és én ezt nem akarom megbánni. Igen, mardos a bűntudat, de csak azért, mert így két férfi reménykedik abban, hogy közelebb kerülhet hozzám. De én nem akarok reményt adni senkinek feleslegesen. Tudom milyen rossz az, mikor elveszti ezt az ember, olyan mintha egy üres üreg maradna utána és nem lehet megtölteni... 

- Tudom, hogy nem alszol... - suttogott fülembe, amitől jóleső melegség futott végig testemen. - Csak hallgass meg. Nem kell válaszolnod sem, ha nem szeretnél. - keze oldalamat térképezte fel, miközben beszélt. - Bevallom, rosszul érintett, amit láttam. Te is tudod, hogy többet érzek egyszerű barátságnál, de ahogy látom, neked a szíved nem egyfelé húz. Nem hibáztatlak érte, főleg ha ő a múltad része volt. Sajnálom ami történt veled és melletted állok, de annyival megtisztelhettél volna, hogy nem ma és nem előttem. Megértem azt is, ha ő még mindig többet jelent neked, elvégre volt valami köztetek, ez tisztán látszik. Én csak egyet szeretnék... - ahogy hallgattam, nem tudtam, hogy reagálhatnék erre. Vártam, hogy kimondja mi az-az egy dolog, amire vár. - Ha őt választod, én az életed része szeretnék maradni. Ha csak barátként vagy támaszként, esetleg háttérként a dolgaidhoz... de maradni akarok. Nem áll szándékomban elszakadni tőled és nem is hagyom. - nyomott egy puszit nyakamra, én pedig eddig bírtam. Megfordultam karjaiban és felnéztem arcára. Tudtam, hogy itt az alkalom... Ha most elszalasztom, ki tudja mikor lesz a következő. De ha hagyom magam sodródni az árral, két férfi közt fogok őrlődni. - Nem teheted meg velem, hogy eltűnsz az életemből. Miattad változtam meg, miattad vagyok most az, aki és miattad érzem magam sokkal felelősségteljesebbnek. Sosem voltam minta férfi, erre megjelentél te és felforgattad a világom, aztán még csak nem is beszéltünk. Egy undorító utálatos alak voltam és hiába próbálom jóvátenni a múltat, nem tudom. Nem tudok minden hibát eltörölni, pedig próbálkozom. Ki akarom egyensúlyozni sok jóval azt a rengeteg rosszat, amit tettem. Csődbe vittem másokat, a sikerért bármit megtettem és tessék. Most egy egész csapatot hívok meg vacsorázni, felkaroltam egy iskolányi diákot és van egy kisfiú az életembe, akivel imádok együtt lenni. Lexie, ezt mind te tetted velem. Neked köszönhetem azt, hogy jó ember lettem. Nem hagyhatsz magamra. Szükségem van rád. - a szívem szakadt meg, ahogy mesélni kezdett. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megnyílik, sőt én az ellenkezőjét vártam. Meglepődtem és kellemesen csalódtam. Tényleg változott és folyamatosan változik. - Ha Leont választod, ne lökj el magadtól teljesen. Én be fogom tartani a távolságot, amit kérsz, de nem tudok örökre elszakadni tőled. Kérlek Lexie. - összekulcsoltam kezeinket és elmosolyodtam. 

- Nem hagylak el, ezt megígérhetem. - kicsit megnyugodott és ezt szabályosan éreztem rajta. -  De ne állíts választás elé, kérlek. Egyformán fontosak vagytok nekem és nem tudom hogy melyikőtök foglalja el szívem nagyobb részét. Szabályosan törött üvegeken sétálok, hiszen nekem ez jobban fáj, mint neked és igen, tudom, hogy mekkora butaságnak hangzik ez így, de azt hiszem, hogy szerelmes vagyok mind a kettőtökbe... - ahogy kijelentettem, mintha egy kis reménysugarat láttam volna felcsillanni szemeibe, amik még így sötétben is tökéletesen zavarba tudtak hozni. - Legszívesebben próbára tennélek titeket és könnyebb dolgom lenne, de ez erkölcstelen lenne, így csak várok és majd a testem és lelkem eldönti, hogy kihez vonzódik jobban. Addig pedig a szinglik táborát erősítem. - mély hangja betöltötte a szobát, ahogy felkacagott és el sem tudom mondani, hogy mennyire tetszett ez nekem. Szerintem felszabadult és megnyugodott. 

- De azt hiszem tartozol nekem valamivel. - fölém magasodott és szemembe nézett. Tudtam mire céloz és készen álltam megadni neki. Tartozom igen, ráadásul én is akarom... 

Lassan közelebb hajolt és éreztem meleg leheletét arcomon, amitől elfogott a vágy és türelmetlen lettem, de türtőztettem magam. Vészesen lassan közeledett és először csak egy szűzies csókot lehelt ajkaimra, amivel csak felcsigázott. Itt volt az a pont, ameddig vissza tudtam tartani magam. Átkaroltam nyakát és magamhoz húztam egy hosszú forró csókra. Ereimben dübörgött a vér, a szívem ki akart ugrani a helyéről és egyszerűen mintha kiléptem volna testemből. Ahogy nyelve utat tört és csatázott az enyémmel, leírhatatlan érzés volt, amit fokozott kezével. Hajamba túrt és gyengéden meghúzta, érződött rajta a tapasztaltság. Tudta, hogy melyik mozdulatával mit vált ki belőlem. Tetszett, ahogy irányít és uralkodik felettem. Elvált tőlem és homlokát enyémnek döntötte. Zihált és látszott rajta, hogy le akar nyugodni. 

- Nocsak, nocsak... - kezdtem volna incselkedni vele, de megcsikizett. Próbáltam elhúzódni tőle, de lehetetlen volt, nem hagyta. Sikongatni nem mertem, féltem, hogy felébresztem vele Mikeot, így csendben tűrtem kínzásom. - Elééég. - megpróbáltam lelökni magamról, de ügyesebb volt nálam és megtartotta egyensúlyát. Viszont abbahagyta és ezért hálát adtam Istennek. 

- Köszönöm. - egy újabb puszi kíséretében hálálkodni kezdett, feleslegesen. Megingattam fejem, majd miután lefeküdt mellém, felé fordultam és elmerengtem tekintetében. Ő is rengeteg titkot őrizget magában. Itt egy férfi tele értékekkel és kincsekkel és ha csak én tudom előhozni belőle, akkor természetes, hogy nem hagyom cserben. Megérdemel ennyit, ha már mindenben segít és öltöztet. Ilyen és hasonló dolgokon gondolkodtam, mikor észrevettem, hogy Mark elaludt és békésen szuszog mellettem. Nyomtam egy puszi arcára és én is hagytam, hogy értem jöjjenek az álommanók. 

- Jóóóó reggeeeelt!!!! - ugrált az ágyon Mike, mire én csak morrantam egyet. - Álomszuszékok! A hasatokra süt a nap! - ugrált tovább és az istenért se hagyott volna minket. - Nee... áááá... mit csinálsz!? - hallottam szenvedését, ugyanis Mark elkapta és birkózni kezdtek. - Neszeee. - paskolta meg Mark hátát, de ő fázott rá. - Lexie, segíts! - nem is kellett többet kérnie. Nekiálltam csikizni, mire szegény csak visított és csapkodott. Hát igen, még sok gombócot meg kell ennie. - Gonosz banya. - ugrott ki az ágyból és kidugta nyelvét. 

- Hogy mit mondtál? - tápászkodtam fel én is és lassú de határozott léptekkel indultam meg felé. - Hogy is hívtál? - vontam kérdőre, ő pedig tudta, hogy most menekülnie kell. Futásnak eredt, én pedig miért is ne futnék utána!? Épp a nappaliban kerestem, mikor kopogtak az ajtón, így felhagytam Mike felkutatásával és ajtót nyitottam. 

- Te? - csodálkozva néztem látogatónkra. Megvonta vállát, majd beengedtem és leült a nappaliba. - Bocsi, még pizsamában vagyunk. - néztem körbe és hirtelen megláttam Mikeot az egyik szekrényből kikukucskálni. - Látlak törpe, lebuktál!! - morgolódva jött elő és futott oda hozzám. - Na mi van mi? - borzoltam össze haját, ő pedig benyögte, hogy lehetetlen vagyok majd elment a szobájába. Leosztott egy hat éves kis srác. Na ez gáz... 

- Nem akarom húzni az időt... csak azért jöttem, hogy megkérjelek, legyél a partnerem ma este a jótékonysági gálán. - tért rögtön a lényegre, mindezt olyan gyorsan tette, hogy fel sem fogtam mit mondott. - Egy gálát szerveztek a szüleim és üzlettársaik az etióp éhező gyerekekért. Szeretném ha te lennél a kísérőm. Benne vagy? - kérdezősködött, én pedig bólintottam. Nemes cél érdekében veszek részt ezen az estélyen és segíteni akarok én is. Ha kevéssel is, de segíteni szeretnék. - Köszönöm szépen! - magához ölelt. Ahogy hozzámért, mintha áramütés ért volna. Furcsa mégis kellemes érzés vett körül bennünket és láttam, hogy ő is ezt érzi. - De megyek, mert még segítenem kell a Studioban. Este érted jövök hatra, mert hét órakor kezdődik a vacsorával az egész gála. Ja és, estélyi az előírás a nőknek. - kacsintott, amitől elpirultam. Miért ilyen könnyű engem zavarba hozni!? Miért!? Annyira utálom... rögtön tudják, hogy hatással vannak rám. Ez annyira kegyetlen dolog. - Köszönöm. - nyomott egy puszit arcomra, majd már ott sem volt. Igen pörgős reggele van ma mindenkinek ahogy látom. 

Mike felöltözve jött ki az előszobába és megkért, hogy segítsek neki begombolni a nadrágját, mert ő nem tudja. Mosolyogva guggoltam le hozzá és fél másodperc alatt kész is voltunk. Egy hatalmas öleléssel megköszönte, majd megkereste Markot, mert vissza akarta adni neki a reggeli kínzást. Hihetetlenül hiperaktív ez a gyerek. De én úgy gondolom, hogy nem baj. Annyi mindenen ment keresztül ő is, hogy megérdemli a boldogságot és ha így kaphatja meg, akkor így. Én nem fogom megvonni tőle és nem veszem el a kedvét, mert nagyon jól tudom, hogy milyen félárvaként/árvaként élni és nem kívánom senkinek. 

Visszamentem szobámba, beágyaztam és kerestem valami utcára való göncöt, amivel bementem a fürdőbe és gyorsan felöltöztem, valamint átfésültem hajamat. Annyira szép idő volt kinn, hogy fehér térdnadrágot választottam kék félvállas lepke felsővel és kék tornacipővel. Semmi extra, csak átlagos. Kutakodni kezdtem a szekrényben, ugyanis rémlett, hogy láttam valahol napszemüveget is. Igazam is lett. Nagy nehezen előkutattam azt is, majd feltettem hajpántnak, amíg benn vagyok. Megkerestem Mikeot és Markot, hogy szóljak, én leléptem a Studioba. 

- Srácooook!!! - kiabáltam körbe a lakosztályt, mire nagy nehezen előjöttek Mike szobájából, ahol éppen bunyóztak. - Borzasztóak vagytok! - ingattam a fejem, mire Mike csípőre tette kezét és afféle "te csak meg ne szólalj" nézéssel illetett. - Na én lelépek a Studioba. Ne aggódj tudom az utat. - szóltam rá Markra, aki már intézkedett volna, hogy odajussak, de elfelejti, hogy éltem itt pár hónapig. - Te meg.. viselkedj rendesen és ne akaszd ki Markot. Délben úgyis jöttök utánam. - megölelgettem ezt a kis manót, majd már ott sem voltam. Hamar kiértem a hotel elé és rájöttem, hogy eszméletlenül jó idő van. Napszemüvegem feltettem és elindultam a Studio irányába. Hiányzott már ez a környezet és most egy kicsit kiélvezhetem. Átsétáltam a kedvenc parkomon, megnéztem a tavat és felszabadultam. Magam mögött tudtam hagyni a régi dolgokat, a terheket és a gondjaimat. Annyira jó érzés volt szabadnak lenni, hogy azt el sem lehet mondani. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem énekelni a srácok egyik dalát és csak sétálgattam. Éppen a refrénnél tartottam, mikor valaki bekapcsolódott. Megfordultam és hatalmas mosoly kúszott arcomra. Annyira régen volt már ilyen. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiányzott. Ő, a hely és a zene is... 

- Gondolom a Studioba mész. - mosolygott rám Leon miután abbahagytuk az éneklést. - Mehetünk együtt is ha gondolod. - ajánlotta fel, én pedig nem utasítottam vissza. Összekulcsolta kezeinket. Nem tudtam, hogy mit tegyek, így inkább hagytam. Nekem jól esett, ő akarta és még mindig szingli vagyok... Nem sokáig szeretnék őrlődni köztük. Minél hamarabb döntést kell hoznom, akár így akár úgy. Jó lenne ha kapnék valami jelet hogy ki legyen az, mert jelen pillanatban legszívesebben mind a kettőt választanám. 

- Hogy-hogy itt vagy? Nem azt mondtad, hogy van még elintézni valód a Studioban ? - vontam kérdőre, mire rossz fiús mosollyal nézett le rám. Kicsit el akartam terelni gondolataimat, de ő nem hagyta. Annyira tetszett megnyilvánulása és az a tipikus rossz fiús style.... döglöttem érte. 

- Dolgom volt. - sunyi vigyor terült el arcán és nem tudtam hova rakni ezt a titokzatosságot. De nem is firtattam tovább. Ha akarja, elmondja. Ha nem, akkor nem. - De te? Hogy-hogy egyedül? - célzott a fiúkra. Tudtam, hogy az érdekli, meddig lehet velem kettesben. Nagyon átlátszó volt. 

- Ők majd csak délre jönnek be a Studioba. Mark beszél a koreográfussal, gondolom reggeliznek is Mike-kal, aztán majd érkeznek. - nagyjából felvázoltam neki a srácok terveit, majd néma csendben sétáltunk tovább. Sose volt kínos köztünk ez a nagy hallgatás. Nem éreztem nyomasztónak vagy taszítónak közelségét, épp ellenkezőleg. Örültem, hogy ott van velem és hiányzott ez már. - Miért pont én kísérjelek el a ma esti gálára? - érdeklődtem én is, ha már ő is kérdezősködni kezdett. Láttam rajta, hogy valami nyomós indokot próbál kitalálni, de látszólag semmi nem jutott eszébe. 

- Csak minél több időt szeretnék veled tölteni. - végül az őszinteséget választotta és ezt nagyra értékeltem. - Tudom, hogy elbasztam az elmúlt három évet, de én írtam neked egy e-mailt. Egyszer, az igaz, de írtam. Viszont választ nem kaptam rá. Én is megkaptam minden egyes leveledet és tudom, hogy nem írtam vissza... úgy gondoltam, hogy neked is jobb lesz valaki olyannal, aki nincs tőled több ezer kilométerre. - ahogy magyarázkodni kezdett, tudtam, hogy nekem is el kell regélnem mondókámat, de úgy döntöttem, hogy majd Pabloval együtt meghallgatja. - Már tudod, hogy volt barátnőm, de nem bírtunk sokat egymás mellett. Téged kerestelek benne és egyszerűen zavart, hogy nem te vagy, így otthagytam. Azóta semmi. Vártam és megérte. Újra itt vagy és ha csak pár nap erejéig is, de látlak. - magával szembe fordított és jelentőségteljes pillantással nézett szemeimbe. Mogyoróbarna szemei megigéztek és ha akartam volna, se tudtam volna megszakítani a kontaktust. 

- Nézd Leon, sok mindent nem tudsz rólam. De ha van egy kis időd, akkor ma a tanáriban meghallgathatod az elmúlt három évemet. Pablo tegnap rám parancsolt, szóval ha már mesélnem kell, akkor miért ne!? Gyere te is. - rábólintott kérésemre. Innen már nincs visszaút. Legalább tudni fogják, miről maradtak le. Nem dicsőséges dolgokat fogok mesélni, de tudniuk kell. - A másik pedig. Marknak is elmondtam, hogy fogalmam sincs melyikőtök foglalja el a nagyobb részt szívemben. Ezért annyit kérek, hogy hagyj egy kis időt nekem, hogy dönteni tudjak. Nem akarok macska-egér játékot játszani veletek. Meg se fordulna a fejemben, hogy szórakozzak veletek vagy szándékosan húzzam az időt. Csak annyit kérek, hogy adj időt nekem. Nagyon nehéz helyzetbe hoztatok és tudom, hogy nem szándékosan. Megoldom valahogy, csak még várjatok egy picit... - beleegyezett, láttam rajta. Szorosan magához ölelt, mire belélegeztem illatát és eluralkodott rajtam a nyugalom és a biztonság érzet. Nagy hatással van rám és ez felfoghatatlan. Három év eltelt azóta és még mindig... 

Folytattuk utunkat a Studioba, majd mikor odaértünk, a lányok letámadtak. Mondván, hogy annyira hiányoztam ebbe az elmúlt nyolc-kilenc órában, hogy el sem hiszem. Felkacagtam hiperaktívságukon, majd együtt kerestük meg Pablot. 

- Na srácok, döntsétek el, hogy melyik négy szám legyen az, addig Lexie meg én...- félbeszakítottam és szóltam neki, hogy Leon is.. - és Leon.. - sejtelmes mosollyal mondta ki, mire vállába boxoltam. - A tanáriban leszünk. Délig van időtök, addig akár el is próbálhatjátok a maradékot, hogy lássátok és érezzétek, melyik áll közelebb hozzátok. Hajrá. - lerakta a listát a zongora tetejére, majd otthagytuk őket. A tanári tényleg üres volt, hiszen mindenki az új diákokkal foglalkozott. Ma kezdődik a felvételi és láttam, ahogy mindenki sürög-forog. - Üljetek le. Kértek kávét vagy teát esetleg gyümölcslevet? - kérdezősködött Pablo. Én jelen pillanatban nem tudtam volna legyűrni semmit sem, akkora gombóc volt torkomban. Arra készülök, hogy elmondjam a titkaimat... beleborzongok, de valahol jó érzés. 

9. fejezet

My heart

Kopogtak. Mark sóhajtott egy nagyot és az ajtóhoz sétált. Isten se akarja... Kissé csalódottan ültem vissza az asztalhoz és nekiláttam a listának. Összeírtam azt a tíz dalt, ami nekem személyes kedvencem és miután ezzel megvoltam, visszaért Mark is. Csomagot kapott. Nem kérdeztem, hogy kitől és miért... valahogy más járt a fejembe.
- Én összeírtam a tíz kedvencemet. Most te jössz és majd a végén összevetjük. Ami mindkettőnkén szerepel, azt felírjuk a listára a többit pedig kiválogatjuk. - adtam neki egy ötletet és láttam rajta, hogy tetszett neki. Felkeltem és hagytam dolgozni. Bementem Mikehoz, megnézni, hogy mit csinál, mert már jó ideje a kádban ült és játszott.
- Lexie!! - megörült mikor meglátott. A tükör előtt állt és "szépítkezett". - Végeztem, megtörölköztem, illatos vagyok. - kis kék köntösében megállt előttem, mire mosolyognom kellett. - De kilocsogott a víz...csakúgy... izé... magától. - elpirult szegényem, mire felnevettem. Megöleltem, majd kitessékeltem Markhoz, miközben kerestem egy rongyot, amivel kicsit feltörölhettem a padlót. Miután ezzel megvoltam, visszamentem a srácokhoz. Mike éppen játszott valamivel, amit magával hozott, Mark pedig intett, hogy üljek le, kész van.
- Én ezekről gondolom, hogy a legjobbak. Mutasd te is a listádat. - lerakta középre az övét, az enyémet pedig mellé helyeztem. Összesen huszonnégy számot kell összeszednünk, ami talán nem is lesz annyira nehéz. Mind a kettőnknek tetszett hét szám, tehát az közös megegyezés alapján felkerült a listára. A maradékból válogathattunk. Úgy egyeztünk meg, hogy felváltva mondunk egyet-egyet, így nemsokkal később összeállt egy húszas lista, de még így is szükségünk volt négy számra. Innentől volt nehéz...
- Van egy ötletem! - leraktam a tollat és összerendeztem a papírokat. - Mit szólnál hozzá, ha az utolsó négyet a srácok választhatnák a maradékból? - kíváncsian néztem rá, ő pedig gondolkodóba esett. - Személy szerint én úgy gondolom, hogy azért ennyi közük van hozzá. A nagy részét úgyis mi válogattuk ki, ennyi belefér. Csak négy számról van szó és kérlek add meg nekik ezt az örömet. Hátha van benne olyan, amit mindenképpen el akarnak énekelni. - győzködtem, de ahogy láttam, nem kellett sokáig. Beleegyezett és össze is szedte az iratait. - Addig én gyorsan lefürdök és szerintem hajat mosok. - beléptem a szobámba és gondolkodóba estem, hogy én mit is fogok felvenni. Elvégre semmi ruhát nem tudtam magammal hozni. Épp indultam volna vissza Markhoz, hogy bajban vagyok, de ő már megelőzött. Ott állt ajtómban és mosolygott.
- Még mindig nem ismersz. - amolyan "ejnye - bejnye" hanglejtéssel mondta, nekem pedig szemöldököm a magasba szökött. A szobában lévő szekrényhez sétált. Kinyitotta, állam pedig a padlót súrolta ma már sokadszorra. Szebbnél szebb ruhákat és cipőket találtam benne és ráadásul az összes az én méretem volt. - Tudhatnád már, hogy két lépéssel előtted járok. - rám kacsintott majd visszament Mikehoz. Széles mosoly ékeskedett arcomon, mikor válogatni kezdtem a ruhák között.
- Mennyire lesz elegáns hely? - kiabáltam, mire kaptam a választ, hogy eléggé, szóval keressek hosszú estélyit. Hirtelen elgondolkodtam azon, hogy ezt vajon a többiek is tudják-e?!? De biztosra vettem, hogy Mark úgy értesítette őket, hogy minden világos legyen.

Kiválasztottam egy pánt nélküli sötétkék hosszú estélyit, és hozzá egy fekete tűsarkút. Besiettem a fürdőbe és megengedtem a zuhanyzóba a vizet, hogy amíg én levetkőzök, kicsit melegedjen. Tudtam, hogy nem időzhetek benn sokat, mert már csak egy óránk van indulásig. Még szerencse, hogy Mark kis lakosztályához két fürdő járt. Egy a srácoké és egy az enyém, ebbe sikerült megegyeznünk már mikor bejöttünk. Miközben gondolkodtam, gyorsan hajat mostam és miután végeztem kiléptem a meleg víz alól. Hajam becsavartam turbánba, majd magamra is tekertem egy törölközőt. Beálltam a tükör elé és mivel én a természetesség híve vagyok, semmi extrát nem raktam arcomra, csak bekentem testápolóval majd miután megszáradt, egy kis szempillaspirált is kentem magamra. Ennyi bőven elég volt számomra. Megtörölköztem és megszárítottam hajam. Felvettem fehérneműm, majd magamra öltöttem az estélyit is. Hajamat lazán hagytam a hátamra omlani és miután egy kevés parfümöt is fújtam magamra, kisétáltam az előszobába, ahol csak Mike nézett TV-t. Éppen valami mese ment, így az lekötötte figyelmét. Kikerestem táskámból egy kis fájdalomcsillapítót és egy pohár narancslé kíséretével be is vettem. Lehet, hogy eddig jó volt a mai nap, de a fájdalmakat és a testi sebeimet nem tudja eltüntetni. A véraláfutás a hátamon még jó pár napig/hétig rajtam lesz, így beletörődtem sorsomba. Ma úgyis el kell mesélnem a többieknek, ha meglátják. A ruha a nagy részét láttatni engedi, így esélyem nincs arra, hogy eltitkoljam.
- Hűűű. - szakította meg gondolatmenetem Mike. - Azta!! - csak bámult, mire én felnevettem. - Lexie, te vagy az!? - vicceskedni kezdett, miután körbesétált. - Csinos. - rám kacsintott és közben mutatóujjaival rám mutatott. Hihetetlenül felkacagtam. Annyira aranyos volt, hogy nem bírtam ki, magamhoz öleltem. - Na jól van, jól van. Én is csinos leszek. - a szobájába sietett és láttam, hogy öltözködni kezdett. Addig visszamentem szobámba és benéztem a szekrénybe azzal a céllal, hogy keresek valami táskát a ruhámhoz. Találtam is egy fekete, apró, szinte pénztárca méretű, egyszerű kézitáskát és beleraktam a fájdalomcsillapítókat, egy kevés zsebkendőt és még egyéb női dolgot. Hallottam, hogy Mike nagy robajjal érkezik felém és jól hallottam. Fél másodperc múlva mögöttem állt a kis szmokingjában.
- Na ez igen! - dicsértem meg. - Megtisztel azzal Uram, hogy a partnerem lesz ma este? - Mike is nevetett, de azért rábólintott. Megfogtam kezét és kisétáltunk a nappaliba, ahol Mark már várt ránk. Elegáns fekete öltönyt viselt fehér inggel és kék nyakkendővel. Elmosolyodtam a tudatra, hogy hozzám öltözött. Elismerő pillantást vetettem rá, mikor észrevette, hogy mi is elkészültünk.
- Mehetünk? - szemei ingáztak köztünk, mi pedig bólintottunk. Udvariasan kinyitotta előttünk az ajtót, majd bezárta ahogy kiléptünk. - Gyönyörű vagy. - suttogta fülembe a folyosón, mire elvörösödtem. Hangjától gyomrom bukfencezett egyet és a sok-sok lepke örömtáncot járt bennem.
- Te sem panaszkodhatsz. - rámosolyogtam, ő pedig csak biccentett egyet köszönetképp.
- Gyertek már lassú csigák. - sürgetett minket Mike. - Éhes a hasam. - topogott a lift előtt, Mark pedig összeborzolta a haját, mikor melléért. - Héééé... sokáig tartott ám! - morgolódott miközben a lift oldalán lévő tükörbe nézve igazgatta. Nem is tudom mi lenne velem, ha ez a kis törpe nem lenne az életem része. Ő segített, hogy kicsit máshogy lássam a dolgokat és a szívemhez nőtt. Nagyon örülök, hogy most ő is itt van velünk, közelebb kerülünk egymáshoz. - Mark. - szólalt meg Mike, mikor kiértünk a szállodából. - Meddig maradunk itt? - érdeklődött, közbe pedig megérkezett az autó a hotel elé és beszálltunk.
- Még pár napig. - adott gyors választ, majd gondolkodni kezdett. - Lesz olyan is, amikor azt csinálunk amit szeretnél. - megígérte neki, Mike pedig már most olyan izgatott lett, hogy nem bírt megülni a fenekén. Mosolyognom kellett kettőjükön. Alig ismerik egymást pár napja, de mintha ezer éve barátok lennének. Sosem néztem volna ki Markból, hogy egy öt éves kisfiúval lesz ilyen jó kapcsolata. Csodálkozom rajta, de azon még jobban, hogy Mike ilyen hamar a bizalmába fogadta. Nem sok embert mer magához közel engedni. Valószínű, hogy ezért jövünk ki ilyen jól. Sok dolog közös bennünk és csak támaszt nyújtunk a másiknak. Elképzelni se tudnám és nem is akarom nélküle az életem. - Mindjárt megérkezünk. - jelentette ki Mark, mire Mike arcán hatalmas mosoly jelent meg. A hasát mindig is imádta és most sem hazudtolja meg önmagát. Türelmetlen ha ételről van szó, de megértem. Nagyon is megértem. Tudom milyen éhezni és ennél rosszabb nincs.
Igaza volt Marknak, tényleg hamar odaértünk és mikor kiszálltunk, a srácok már vártak ránk. Pablo hatalmas öleléssel köszöntött, ahogyan a többiek is.
- Lexie... gyönyörű vagy! - áradoztak a lányok, mire csak legyintettem egyet.
- Mark érdeme. - rámosolyogtam az előbb szóban forgó személyre, aki erre csak bólintott. - De ti sem panaszkodhattok. Gondoltam rátok, mikor készülődni kezdtem, hogy vajon tudjátok-e, hogy elég puccos a hely... de aztán bíztam benne, hogy jól informáltak titeket. - a csajok megerősítésképp csak bólogattak, majd megfogták a kezem és kicsit félrehúztak a többiektől.
- Te figyelj csak. - kezdett bele Francesca. - Ez a Mark, Ő... - nem hagytam végigmondani. Egyből rázni kezdtem a fejem. Nem történt semmi és a mai napi "majdnem, de mégse" után szerintem semmi nem is lesz. - Akkor miért viselkedik úgy veled!? Miért vesz neked ruhát? - kérdezősködött tovább. Na igen... bele a közepébe.
- Ez hosszú történet, egyik nap ígérem elmesélek mindent. Rendben!? - kérdőn néztem rájuk, ők pedig bólintottak. Beszélgettünk még egy pár percet, majd Mike odajött és körbeudvarolta a lányokat. Nem telt el sok idő, mire megérkezett mindenki, így bementünk és helyet foglaltunk asztalunknál. Nem engedtek Mark mellé ülni, szóval maguk közzé rángattak és közrefogtak. Inkább nem is ellenkeztem, még a végén meglincselnek, mert szófogadatlan vagyok. - Na aztán meséljetek! Mi jó történt veletek az elmúlt három évben!? Miről maradtam le!? - körbenéztem és megakadt tekintetem Leon-on. Gondolkodott, tisztán látszott rajta. Furcsa mód, jó érzéssel töltött el, hogy látom. Azt hittem, ha találkozunk, egymásnak esünk, de rá kellett jönnöm, hogy ennél sokkal de sokkal érettebbek vagyunk és talán... talán még van valami....valami ami miatt nem tudjuk bántani a másikat.
- Ennyire ne feltűnően. - szólt rám Camilla, mire én lesütöttem tekintetem és hallgattam a többieket. Annyira jó életük volt és van, hogy elképesztően irigykedni kezdtem. Nekem is lehetett volna ugyanez, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy... - De nagyon hiányoztál nekünk! - ölelt meg újra Cami, ami kellemes melegséggel töltött el. El se tudom mondani, hogy ez nekem most mekkora öröm és feltöltődés.
- Srácok, figyeljetek egy kicsit! - szólalt fel Mark, mire mindenki felé irányította tekintetét. - Lexie-vel kiválogattuk a számaitokat. Remélem tisztában van vele mindenki, hogy huszonnégy szám szerepelhet maximum a listán és nekünk húszat sikerült összeszednünk. - ahogy ezt kimondta a srácok arcán kis csalódottság látszott. - DE! Mivel mi nem tudtunk dönteni az utolsó négyet illetően... így azt nektek kell kiválasztanotok. - mintha kicserélték volna őket. Hirtelen nagy hangzavart csaptak és hálálkodtak. Volt aki Mark nyakába ugrott és csak örült. - Itt a lista a maradék számaitokról. Holnap délelőttre szeretnénk ha meglenne mind a négy szám. Felírom a listára őket és leadom a koncertszervezőnek, illetve beszélek a technikusokkal és a koreográfusunkkal, hogy mit merre hogyan. Lesz egy kemény hetetek, ami alatt minden koregráfiát és minden egyes mozdulatot meg kell tanulnotok, ugyanis jövőhéten ilyenkor utaztok az első koncertetek helyszínére. - a srácok először nem is tudtak reagálni, aztán amikor Pablo észbe kapott és megtapsolta őket, nekik is leesett, hogy most kezdődik csak az izgalom. - Gratulálok! Megcsináltátok! - tapsolni kezdett, amihez csatlakoztam én is, Mike és Pablo is. Nem zavart minket egyáltalán, hogy egy előkelő helyen vagyunk, ünnepeltünk!
Időközben kihozták az ételeket is és a nagy öröm közben nekiláttunk a vacsoránknak. Szeretem ezt a családias hangulatot. Egyszerűen csak jól érzem magam. A hely maga is kellemes környezetet biztosított, hiszen a zene szólt, a hangulata és a kinézete is melegséget sugárzott. Élveztem a társaságot és egy jó pont, hogy az étel is finom volt.
- Húú... azt hiszem Lexinek hódolója akadt. - mutogatott Fran, mire odakaptam fejem. Egy számomra idegen srác ült Pablo mellett.Markáns arca és sötét, szinte fekete haja azt sugallta, hogy veszély, veszély, veszély. Nem szoktam megijedni az ilyenektől, de most valami azt súgta, nem lenne célszerű kikezdeni vele.  - Ő Diego. Még nem volt itt három éve, ezért nem ismerheted. De ha elfogadsz egy jó tanácsot, inkább ne foglalkozz vele. Leonnal az elején nagyon nem szimpatizáltak egymással. - kezdett mesélni Francesca, én pedig érdeklődve hallgattam. - Volt egy lány, aki mind a kettőjüknek tetszett. Mikor Diego megjelent, Leonnal összevesztek és szakítottak... szerintem innen sejted a storyt. Miután elhódította, hitegette és pár hónappal később kiderült az átverés. Összetörte szegény lányt. Hidd el, nem akarsz tőle semmit. - ahogy elmesélte, rájöttem, hogy jobb emberismerő vagyok, mint azt gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy én attól a sráctól valaha is akarjak valamit.
- Szabad egy táncra? - zavarta meg eszmecserénket Leon, mire Fran átadta a terepet neki és hagyta, hogy magával vigyen a táncparkettre. Szerencsémre sokan táncoltak, így elvesztünk a tömegben. Semmiképp sem akartam, hogy balhé legyen közte és Diego között. Ahogy levettem barátnőm szavaiból.... nem puszipajtások. Leonnal mindig is öröm volt táncolni. Érzi a ritmust és uralkodik a tánc alatt. Ezt egész életembe imádtam. Édesapám is tudott táncolni, ő volt az, aki megtanított többek között keringőzni.
Ő mondta: "Ha egy férfi nem tud elvezetni téged a táncban, az puhány. Ez igazi férfi érzi a ritmust és tudja, hogyan irányítsa párja testét. Teljesnek kell lennie az összhangnak és ha ezt az egyik fél nem adja meg, akkor onnantól kezdve nem beszélhetünk táncról, csak lépkedésről." 
Teljesen egyetértettem vele akkor is és még most is igaznak tartom szavait.
- Hiányzott már a köztünk lévő összhang. - jelentette ki, nekem pedig egyet kellett értenem vele. Azóta se táncoltam senkivel, aki tudta volna, hogyan kell művelni ezt a sportot. - Te is hiányoztál... - ahogy kimondta, szívem egy nagyot dobbant. Azt hittem, hogy...
- Nézd Leon. Három év. - kezdtem bele, ő pedig tudta, hogy most jön a fejmosás, amit megérdemel. - Amikor nekem innen haza kellett mennem, azt ígérted, hogy keresel. Igen, elismerem. A telefonszámom elérhetetlen lett és a netes elérhetőségeim is megszűntek, de volt posta. Írhattál volna, a címem tudtad. Nem kerestél, egyszer sem, holott én millió levelet küldtem neked. Egyre se kaptam választ. - Tudtam, hogy ha nem szól közbe, sírni fogok. Éreztem, hogy az eddig elrejtett érzelmeim lassan felszínre törnek. - Elfogadtam, hogy fél év után olyan könnyen elfelejtettél. És te most benyögöd, hogy hiányoztam!? Leon... én nem egy rongybaba vagyok, akivel kedvere szórakozhatsz. Megtetted már egyszer és többször ezt nem akarom átélni. Vártam a leveleidre, válaszaidra és reménykedtem. Ez a legrosszabb. Megölted a reményt, ami éltetett. - éreztem, hogy a könnyek csípni kezdik szemeim, így felfelé pislogtam. - Minden áldott nap eszembe jutottál. A legrosszabb időszakomban is te voltál az a csöpp reménysugár, aki segített. Bíztam benne, hogy hátha... hátha csak idő kellett. De rá kellett jönnöm, hogy nem. - láttam rajta, hogy bántják szavaim, de nem tehettem róla. Ez már régóta nyomta a szívem és végre kiadhatom magamból. - A lányok mesélték az összetűzésed Diegoval, ebből tudom, hogy barátnőd is volt. - mardosta lelkemet ez az egész szituáció. Annyira fontos személy volt az életembe és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt tette. - Egy kérdés van, amire nem tudom a választ, de lehet, hogy nem is akarom tudni... - próbáltam erőt venni magamon. Fogalmam sem volt róla, hogy hallani akarom-e a kérdésemre a választ, de hajtott valami. A kíváncsiság... az életembe már annyi fájdalom van, hogy ez már csak hab a tortán lenne. - Szerettél te engem valaha is vagy csak hazugság volt az a félév? - hangom halk és erőtlen volt. Tudtam, hogy erre a beszélgetésre előbb-utóbb sor kerül, de nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz lesz.  Felnéztem szemeibe és fájdalmat láttam. Bele akart kezdeni mondanivalójába, de látta, hogy Mark elindult felénk, gondolom azzal a céllal, hogy lekér táncolni, de én intettem a fejemmel, hogy most ne... Tudtam, hogy ezért vagy megharagszik és újra bezárkózik előttem vagy féltékeny lesz. Már ha még ő is úgy gondolja a dolgokat, ahogy délután mondta.
- Lexie... - kezdte el végre mondandóját, mire megpörgetett és úgy húzott vissza, hogy háttal a mellkasának csapódtam. - Sosem volt hazugság, amit mondtam neked. Szerettelek és már ezerszer megbántam, hogy nem kerestelek semmilyen formában. - lehelete nyakamat csikizte és hangja nyugtatólag hatott rám. - Tudom, hogy megbántottalak és olyan sebeket ejtettem rajtad, amit lehet, hogy csak Mark tud begyógyítani, de amíg nem próbálom meg, nem adom fel. - ahogy kijelentette, újra megpörgetett és szorosan magához fogta testem. - Tudnom kell, a szíved kiért dobog. Van-e még esélyem, vagy már másé. - kíváncsi pillantással méregetett, én pedig nem tudtam mit válaszoljak neki. Túl jó volt vele az a fél év és még most is érzek valamit. Oszlopos tagja az életemnek ha akarom ha nem... de az, hogy most mi kavarog bennem, illetve kiért dobog a szívem... nem tudom. Annyi minden kavarog bennem, hogy fogalmam sincs. Nem tehetem meg Markkal, hogy most hagyom cserben. A mai után erős késszúrás lenne ez neki. Megnyílt nekem és beengedett az életébe, nem tehetem ezt vele...
- Nem tudom Leon. Mark volt az utóbbi időben a támaszom és érzek iránta valamit. Nagyon nehezen férkőztünk egymás bizalmába és most hogy sikerült, megjelentél te. Te gyökeres része voltál az életemnek és úgy érzem, hogy még mindig az vagy. Érzek valamit irántad is, ez nem kétséges, de az, hogy a szívem hova húz, nem tudom eldönteni. Idő kell, de feleslegesen kérnék haladékot. Leon, mi már csak pár napig vagyunk Buenos Airesben, nem lenne értelme belekezdenünk. Három éve se sikerült a távkapcsolatunk, most se menne. Tudom, hogy Markkal töltöm majd időm háromnegyedét és ezért nem tehetem meg vele, hogy most hátat fordítok neki. Nem használhatom ki. - ahogy kifejtettem neki gondolataimat, arcára komorság ült ki és tudtam, hogy másra számított. Pár napra nincs értelme belekezdenem semmibe, főleg ha utána ez csak fájdalmat szülne. - Szeretlek Leon és ha nem is leszünk együtt, de része maradsz az életemnek. Nem tudlak és nem is akarlak kitörölni. - nyomtam egy puszit arcára, majd elengedtem és visszasétáltam az asztalhoz, ahol a többiek kicsit megspékelték jókedvüket némi pezsgővel.
- Gyere Lexie, igyál te is! - meg se várta válaszom Cami és már töltötte is poharamba az alkoholt. Miért is ne!? Elvégre ünnepelnek és lehet, hogy most jót is tesz egy kis ital, hogy ellazítsa agyamat és izmaimat. Mindenki vidám és jókedvű volt, egyedül Leonnak és nekem járt az agyunk. Ő is inni kezdett, abban reménykedve, hogy kicsit feloldódik tőle. Én is ugyanezt tettem. Mark éppen két lánnyal is táncolt a táncparketten. Ahogy érzékeltem a zenék is egyre pörgősebbek és vidámabbak lettek az órák múlásával. Kicsit fejembe szállt az ital, így nem mentem táncolni a többiekkel, pedig még Mike is próbálkozott, de megkértem Frant, hogy táncoljon vele, így békén hagyott. Leon is az asztalnál maradt, így mikor tekintetünk összeakadt, habozott kicsit, de felkelt és mellém sétált.
- Még egy utolsó tánc, gyere. - arcán széles mosoly ült, majd felhúzott és bevonszolt a tömegbe. Éppen az egyik számuk szólt, milyen hihetetlen. Hahaha... már így is híresek. Táncolni kezdtünk és azt kell mondjam, hogy a pezsgő megtette hatását. Jobb kedvem volt és felszabadultabb lettem. Tekintetem sokszor összetalálkozott a lányokéval, akik csak bátorítottak, hogy megtegyük Leonnal, ami nyilvánvaló. Nem figyeltem a táncra, csak Camillával próbáltam kommunikálni, ami mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem ment. Megbotlottam és ha Leon nem kap el, akkor megnéztem volna közelebbről a padlót. Kezeiben tartott és szemeivel ajkaimat fürkészte. - Szeretlek bassza meg!! - azzal számra tapadt és én nem ellenkeztem. Kezemmel átkaroltam és tarkójánál beletúrtam hajába. Kiélveztük mind a ketten az alkalmat és tudtuk, hogy kettőnknek még van jövője. Éreztük mind a ketten, hogy ez még messze nincs lezárva. Bőröm lángolt, szívem hevesen kalapált és ha Leon nem tart olyan erősen, lábaim felmondták volna a szolgálatot. Három év alatt semmit sem változtak érzelmeik és azt hiszem efölött nem léphetünk át...
- Lexie... - hallottam meg mögöttem egy hangot, amit nem akartam. Nagyon nem. Tudtam, ha megfordulok, magyarázkodhatok és semmi erőm nem volt hozzá....

8. fejezet

Pablo 

Az utazás nagy része alatt az volt a legnagyobb szerencsém, hogy elaludtam... Hál' istennek gyomorgörcsömet felülmúlta a fáradtság, így nem okozott akkora problémát az alvás. De a szokásoshoz képest elég éber voltam, készen álltam felugrani bármi is történjék. 

- Lexie. - simogatta meg kezem Mike, mire kinyitottam szemeim. - Megérkeztünk. - mutatott ki az ablakon, én pedig kipillantottam. Csodálatos volt Buenos Aires látképe. Eszméletlenül szép. Miközben bámultam kifelé, fel se tűnt, hogy leszálltunk. Az egész út alatt talán most voltam a legnyugodtabb. Már csak egy kevés kis félsz volt bennem, de talán megszokom majd. 

- Gyertek. - hívott minket Mark az ajtó felé, mire Mike-kal felpattantunk és lerohantunk. Nekem valamilyen szintem megkönnyebbülés volt kiszállni a repülőből, Mike viszont türelmetlen volt és látni akarta a várost. Miközben kipakolták poggyászainkat, számolgatni kezdtem az időeltolódást. Tíz órás repülőúton vagyunk túl, ami azt jelenti, hogyha reggel ötkor hagytuk el a repteret, otthon délután három óra van, akkor itt még csak dél. Beállítottam órám, majd segítettem Mike-nak. Ahogy elindultunk kifelé, egy ismerős alakot pillantottam meg a tömegben. Nem akartam hinni a szememnek. Olyan régen láttam már, hogy biztos nem is emlékszik rám. Miközben gondolkodtam, feltűnt, hogy Mark felé irányít minket. Értetlenül néztem rá, de minden tisztázódott, mikor odaértünk és kezet fogtak. 

- Pablo? - néztem rá érdeklődve, ő pedig felém kapta fejét és látszott arcán a felismerés. Hirtelen felkapott és megpörgetett a levegőbe. Hangosan felnevettem és kértem, hogy tegyen le, mert ha így folytatja, elszédülök. 

- Mit keresel itt Szöszi? - arcán száz wattos mosoly terült el, mire megmagyaráztam, hogy Markkal jöttem kísérőként. - Akkor te is megnézed a srácokat? Leon örülni fog neked. - mikor meghallottam nevét, kicsit összeszorult gyomrom. Majd meglátjuk, hogy mi sül ki ebből. 

- Ismeritek egymást? - szólt közbe Mark, aki egész eddig csendben figyelte a kis eszmecserénket. Pabloval tökéletesen egyszerre bólintottunk, mire Mike felnevetett. Szegény még nem sokat érthet a spanyolból, de majd fordítunk neki vagy a többiek beszélnek hozzá angolul. - Majd elmagyaráztok mindent, de most menjünk, mert már nagyon kíváncsi vagyok. - sürgetett minket és feltűnően beállt Pablo és közém. Úgy tettem, mint aki észre se vette és felkaptam Mikeot, aki hevesen magyarázott arról, hogy ő buta, mert semmit nem értett abból, amit az előbb hallott. Megértem elmagyarázni neki, hogy nem ő a buta, hanem mi beszéltünk más nyelvet. Szegényt teljesen összezavarta ez az egész. 

- Lexie. - suttogott Mike a fülembe. - Szerinted mikor eszünk? Éhes vagyok... - ránéztem és megsajnáltam. Azonnal szóltam Marknak, aki intézkedett is. Foglaltatott egy asztalt négyünknek egy étterembe. Nem értettem pontosan a nevét. - Köszönöm. - mosolygott Mike, Mark pedig legyintett, hogy nem kell hálálkodnia. - Honnan ismeritek egymást? - mutatott rám és Pablora Mike. Ránéztem az előbb említett személyre, aki átadta nekem a szót. 

- Mikor középiskolába jártam, azt hiszem 3-as lehettem, amikor volt egy cserediák program. Pablo és egy diákja jöttek el hozzánk 2 hónapra, utána pedig én mentem ki a tanárommal két hónapra. Ezért tudok spanyolul ilyen jól és ezért ismerem Pablo-t. Azt hiszem kijelenthetem, hogy nagyon jó barátok lettünk, csak azóta nem találkoztunk. 3 éve lassan, hogy láttalak titeket. - rámosolyogtam barátomra, aki természetesen értett angolul, szóval végig helyeselt. 

- Remélem ez most majd megváltozik. Hiányoztál már és a hiperaktivitásod is. - magához ölelt, mire felszisszentem. Pont a lapockámat sikerült megfognia... Amilyen gyorsan csak tudott elengedett és aggódó tekintettel nézett rám, de én csak megvontam vállam és nem szóltam semmit. Nem akartam, hogy tudjon róla, azt meg végképp nem akartam, hogy Mike megtudja. 

- Semmiség. - válaszoltam spanyolul, hogy a törpe ne értse. Meg akartam hagyni a maga kis ártatlanságában. Pablo értette is és nem kérdezett róla többet. Szerencsére odaértünk az étteremhez, mire végignéztem magamon. Hát... nem öltöztem étteremhez illően, de talán nem keltek akkora feltűnést. Pablo kinyitotta előttem az ajtót, amit megköszöntem, majd beléptem. Baráti légkör fogadott minket és ez tetszett. Leültünk asztalunkhoz és rendeltünk ételt. Mike annyira türelmetlen és éhes volt, hogy körülbelül három percenként megkérdezte, mikor hozzák már az ebédet!? Hál' Istennek nem kellett sokat várnunk, így Mike is megnyugodott. Olyan gyorsan eltüntette az ételt, hogy mind a hárman amolyan "biztos, hogy jó ötlet volt?" fejjel néztünk rá. 

- Köszönöm szépen a finom ebédet. - megölelte Markot, aki felkapta a törpét és valamit sugdolóztak. Mike csak vigyorgott és bólogatott. Látszott rajta, hogy szereti és bízik benne. 

- Egy pár vagytok? - bökött oldalba Pablo, mire én megráztam fejem. Tudtommal nem csináltunk semmi olyat, amiből ez jött volna le. - Kár... - dörmögte orra alatt, de meghallottam. Hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak erre, szóval inkább úgy tettem, mintha nem is mondott volna semmit. - Menjünk, gyertek. A srácok már várnak minket. - irányított minket Pablo az autóhoz. Beszálltunk, intett a sofőrnek és már úton is voltunk. - Köszönöm, hogy meghívtál, de nem kellett volna. - megköszönte ő is, Mark meg csak annyit mondott neki, hogy tartozott ennyivel. Ők tudják miről van szó, én nem akarok belefolyni. Mike az út alatt elszórakoztatott mindenkit, így szabályosan repült az idő. Talán negyed órát utazhattunk, maximum húsz percet. Megálltunk a Studio 21 feliratú hely előtt. Pablo beinvitált minket. Eszméletlenül jó hangulat uralkodott az épületben és mindenhonnan sugárzott a művészet és a zene. Egyszerűen imádtam, ahogyan pár évvel ezelőtt is. Már régen nem jártam ilyen vagy hasonló helyeken. 

- Pabloooooo - hallottunk meg egy fülsértően magas hangot, mire társult hozzá egy szőke hajú lobonc is. - Elkezdhetnénk végre?? Nem érek rá egész nap. - fennhangon szólalt meg a lány, mire én összeráncoltam szemöldököm. Kinek képzeli ez magát!? 

- Csak Ludmilla... - legyintett egyet Pablo, majd bevezetett minket a nagyterembe, ahol már mindenki várt ránk. Beleértve Ő is... Nagyjából mindenki ismerős volt, de voltak köztük olyanok is, akik három éve még nem voltak itt. Picit Pablo mögé bújtam, hogy ne lássanak meg. Főleg Ő ne.  - Sziasztok srácok! Először is köszönöm, hogy megvártatok minket. Másodszor pedig had mutassam be az iskola szponzorát és managerét, Mark Fewert. - Mark előre lépett és szólásra nyitotta száját. 

- Sziasztok! Azt most tisztázzuk, hogy aki magázni mer, az meghív egy fagyira. - a srácok felnevettek, Mikeon pedig láttam, hogy elgondolkodott. Pablo fél kezével átkarolt, mire én felnéztem rá. Tényleg hiányzott már. Nagyon megszerettem három éve, olyan mintha az unokatesóm lenne. Elmosolyodtam majd megöleltem. Ebbe a pár napba remélem kiélvezhetem társaságát. Van miről beszélgetnünk azt hiszem. - Szeretném ha tudnátok, hogy elég szabad kezet kaptam, de még így is vannak kikötések, szabályok amikhez tartanom kell magamon. Szóval ez azt jelenti, hogy a ti kedvenc dalaitokból nekem össze kell állítanom egy listát és szigorúan csak azokat énekelhetitek a turnén. - láttam a srácok arcán a csalódottságot. - Illetve lesz egy-két alkalom, amikor apróbb módosítások lesznek. Egyel több vagy kevesebb zene, más sorrend, stb... - nem tudták hova tegyék ezeket a híreket. Gondolkodóba estek. - De nézzétek a jó oldalát... ha most szabályszerűen mindent betartunk, akkor a következő turnén már sokkal több mindenről szó lehet és több minden lesz megengedett. - ez már kicsit jobban tetszett a csapatnak. - De nem húznám az időt. Bemutatnám kísérőm, akiről ha jól tudom, konyít kicsit a zenéhez és a tánchoz és még ismeritek is.... - az a meglepődöttség az arcokon. Csak le kellett volna fényképezni. - Lexie, gyere ide kérlek. - nyújtotta felém kezét, mire kiléptem Pablo takarásából és beálltam Mark mellé. Villámcsapásként érte őket a felismerés és letámadtak. 

- Lexie, te úristen. Három éve nem hallottam rólad semmit. Ugye még emlékszel ránk!? - csüngött a nyakamon Francesca, mire felnevettem. 

- Srácok. - alig bírtam megszólalni. Kerülgetett a sírás. Barátok. Barátok régről, akik szeretnek és nem bántottak soha. - Hogy felejthetném el az együtt töltött időt? Életem egyik legszebb időszaka volt. Imádtam veletek lenni és örülök, hogy újra itt lehetek. - sorba öleltek meg, még azok is, akiket nem is ismertem. - Sokat gondoltam rátok és párszor megfordult a fejembe, hogy átjöjjek ide tanulni végleg, de sajnos nem azt hozta az élet, amit én szerettem volna, de most ezt hagyjuk későbbre. Énekeljetek, mutassátok meg, hogy még mindig ugyanaz az eleven és hiperaktív csapat vagytok, akiket megismertem. - pateroltam fel őket a színpadra, de előtte még összeakadt tekintetem Leonnal. - Szia. - suttogtam, mire ő is válaszolt és már fenn állt a színpadon a többiekkel. 

- Szerintem kezdjük a Supercrativa-val, aztán utána a lányok. - ahogy elmondta, már indult is a zene.  Tetszett amit és ahogyan csináltak. A zene illet hozzájuk, a tánc pedig szerintem találó volt. Pabloval ketten végig ritmusra mozogtunk. Szegény Mark vagy botfülű vagy csak ennyire hivatalos akart maradni. Egyáltalán nem engedte el magát. Mike táncolt mellettünk, ahogyan csak tudott, vagyis próbálta utánozni a többieket, de szegényemnek még nem igazán ment a dolog. Megfogtam a kezét, megpörgettem és megmutattam neki, hogy mi is a ritmus, hogyan mozogjon. Élvezte, egyfolytában csak vigyorgott és énekelgetett. A többiek se bírták ki, hogy ne mosolyogjanak közbe. Gondolom viccesek lehettünk, de nem bántam. Hosszú idő óta először éreztem jól magam sok ember között és ennek most nagyon örültem. Kellett ez már nekem. Feltöltődés. 

- Ez igen srácok!! - tapsoltam és fütyültem, ők pedig meghajoltak előttem. Vagyis hát... ezt is elhülyéskedték. Pukedlizések, képzeletbeli szoknya emelés stb... őrültek. Négyen maradtak a színpadon. A négy lány. A többiek lejöttek és velünk együtt nézték a csajokat. Eszméletlen, hogy mennyi energia, vidámság és életerő sugárzik itt mindenkiből. - Pablo. Köszönöm. - hálálkodtam, hogy ilyen barátaim vannak és mindenért. Életemnek tényleg az egyik legjobb időszakát éltem itt és soha nem fogom elfelejteni, hogy ők mennyi mindent tettek értem. 

- Gyere ide Szöszi. - magához húzott, amihez Mike is csatlakozni akart és ezt a tudtunkra is adta. 

- Hééé... én is itt vagyok! - bedurcizott, mire felkaptam és magunk közé szorítottuk. Hihetetlenül szeretem ezt a kis zöldfülűt is. A lányok zenéjének olyan jó ritmusa és dallama volt, hogy nem bírtuk ki, akarva akaratlanul is megmozdultunk rá. - Még egyszeeeeer!!!! - tapsolt és kiabált Mike, mire mindenki vigyorogni kezdett. Sajnos nem énekelhették újra, mert még rengeteg számot be kellett mutatniuk. - Gonosz óriások.. - karba tette kezeit, mire mindenki közrefogta és ölelgette, puszilgatta, csak ne haragudjon rájuk. 

- Mike. - ránéztem amolyan "okosan" fejjel, ő pedig értette. A végén már csak direkt csinálna, hogy ő legyen a középpontban. Rafkós gyerek, eléri amit szeretne. De ez nem hátrány. 

- Ha így folytatjátok... nem fogok tudni megfelelő dalszámú listát összehozni, eddig mind a kettő esélyes arra, hogy világ-körüli turnén előadjátok. - szakított félbe minket Mark, mire a srácok arcán fülig érő mosoly terült el. - Már nem is merem meghallgatni a többit. - ránéztem és mosolyognom kellett. Annyira aranyos volt, ahogy próbálkozott ebbe a bizalmi körbe bekerülni. De én tudom, hogy nem lesz nehéz dolga. Imádni fogják a srácok és ő is őket. 

Még jó pár számot meghallgattunk és ha egy tucat táncot nem néztünk meg, akkor egyet se... de én nem bántam. Sőt.. épp ellenkezőleg. Élveztem! 

- Az utolsó dalunk egy régebbi szám, de szeretnénk, ha ez mindenképpen rajta lenne a listán. - szólalt fel Leon és furcsán nekem célozta ezt a mondatát. Az elején nem értettem, hogy mire gondolhat, de amint felcsendült a zene, tudtam mire utalt. Alig bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Ezzel a számmal búcsúztattak el három évvel ezelőtt. Előrébb mentem, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt most tényleg csak miattam... Az első refrénnél már potyogtak könnyeim. Mike megfogta kezem, mert gondolom azt hitte, baj van, de mikor lemosolyogtam rá, értette a helyzetet. Bekapcsolódtam a zenébe, mikor Leon lejött hozzám és megölelt. Annyira régen éreztem ennyi szeretetet, hogy nem bírtam magamban tartani. Teljes tüdőmből és minden erőmet összeszedve énekeltem velük. Leon oldalról átkarolt, Mike fogta a kezem, a többiek pedig elindultak felém. Hiányoztak. Elképesztő nagy űrt hagytak maguk után és ezt csak most sikerült betölteni és hál' istennek pont nekik adatott meg ez a lehetőség. Nem lehettem elég hálás ezért. Könnyeim arcomat mosták, mosolyogtam és csak boldog voltam. 

- Köszönöm. - a végén egy hatalmas csapatölelést csináltunk, ami jól esett. - Nagyon hiányoztatok. - picit hátrébb léptem és letöröltem könnyeimet. - El sem hiszitek, hogy ez most mennyit jelentett nekem. Köszönöm. Köszönöm, hogy ilyen jó barátok vagytok még úgyis, hogy már jó régóta nem találkoztunk. Köszönöm. - hálálkodtam, mire a lányok legyintettek és a nyakamba akaszkodtak. - Remélem, hogy ma este lesz esélyünk arra, hogy együtt vacsorázzunk. - burkolt célzást intéztem Mark felé, aki vette a lapot. 

- Igen, akartam is mondani, hogy foglaltattam asztalt ma este hét órára. Pablonak leírom a címet, küldjétek el egymásnak és kérlek, hogy gyertek el. Szeretnélek titeket jobban megismerni és mellesleg.. ott szeretnénk elmondani, hogy hogyan is alakul a turnélistátok. - a srácokban is tombolt a sok - sok boldogsághormon. Örültek és vidámak voltak, csakúgy, mint én. - De ha most megbocsátotok, mi még nem jelentkeztünk be a hotelbe. Kipakolunk és elkészülünk mi is, aztán hét óra előtt pár perccel az étterem előtt találkozunk. - átadta Pablonak a címet, aki már pötyögte a telefonjába, gondolom kör SMS-t akar küldeni. - Akkor este. Sziasztok! - megfogta Mike kezét majd elindult kifelé. Én még váltottam egy gyors ölelést mindenkivel, majd elindultam kifelé. Visszanéztem erre az elképesztő társaságra és elmosolyodtam. Imádom őket. 

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm!! - ugrottam Mark nyakába, ő pedig szorosan magához húzott. 

- Ne köszönd. Látom, hogy mennyire boldoggá tesznek, megérdemled. De ígérj meg valamit... Nem kezdesz ki ezzel a Pabloval. - ahogy ezt kimondta, elkapott a röhögőgörcs. Hogy Pablo meg én!?!? Annyira nevetnem kellett, hogy megtámaszkodtam az autó ajtaján. Szegény Mark nem értett semmit, de ahogy néztem Mike se. Bár ő már azon nevetett, hogy én csapkodok, mint egy retardált fóka. 

- Mark... ő olyan, mintha az unokabátyám lenne. Van köztünk körülbelül 12-14 év és nős. - ahogy ezt így elsoroltam neki, elvörösödött. - Nocsak, nocsak. Mark Fewert zavarba lehet hozni!? - próbáltam cukkolni még egy kicsit, mire megcsikizett. Értettem a célzást. Erősebb, mint én. 

Beszálltam a kocsiba és még mindig mosolyognom kellett. Pablo miatt aggódik, holott Leon miatt kéne. De én biztos, hogy nem hozom szóba. Van, ami jobb ha a múlt része marad. 

A kocsi kis idő után leparkolt egy Alvear Palace nevezetű Hotel előtt, mire kidülledtek szemeim. Ez luxus. 

- Biztos vagy benne!? Én ezt neked nem tudom kifizetni... - amolyan "szórakozz mással" nézéssel illetett. - Tényleg. - próbáltam győzködni, de nem hatott semmit. 

- Majd én tudom hogy mit hogyan, te ne akarj fizetni semmit se. A vendégem vagy minden értelemben. Értettem!? - hangja ellenkezést nem tűrő volt, mire bólintottam. Hát jó... mást úgyse tehetnék. Az utcán nem szívesen éjszakáznék. 

Benn a helyzet még pazarabb volt, mint amire számítottam. Csillogás, márka és elegancia mindenhol. Mark elkérte a szobakulcsot, majd leadtuk poggyászainkat a londinernek. Mike élvezte, hogy ilyen helyen jár. Elhozta magával a kis fényképezőjét, amivel eddig vagy ezer képet csinált és a felén én is szerepelek... milyen jó nekem.. Most pózolt minden mellett, csak fotózzuk le, megmutatja otthon, hogy ő hol járt és mit csinált. Imádom. Ha nem lenne, ki kéne találni. 

- Gyertek. - kinyitotta Mark a szoba ajtaját, mire az állam a padlót súrolta. Ez konkrétan egy lakosztály. Miért is lepődtem meg!? Mark állandóan szórja a pénzét, most miért ne tenné? - Mike... ha kiesel, még el is fenekellek!! - szólt rá, mikor kicsit jobban kihajolt az ablakon, mint kellett volna. Gyönyörű volt a hely, de engem mégis az erkély és a kilátás érdekelt jobban. Azonnal kiléptem a levegőre és csak bámultam. A látvány, Buenos Aires... csodálatos. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen is volt, mikor átmenetileg itt éltem. Teljesen más környezet és légkör. Ez az, ami megnyugtat és ha tehetném, vissza se mennék Londonba. Itt nem kerget a múltam, nincsenek előítéletek és nincs bántalmazás. Más... és jó. - Tetszik? - ölelt át hátulról Mark, testemen pedig kellemes bizsergés futott végig. 

- Köszönöm. - suttogtam, ő pedig megrázta fejét. Hatalmas szíve van. Két idegent elhozott magával egy fényűző hotelbe és még csak nem is kéri vissza az árát. Meg se fordult a fejében, hogy egy centet elkérjen érte. Más, mint sok más gazdag ember. Neki van lelke és ha igaz az, hogy miattam változott meg, akkor továbbra is szeretnék mellette maradni. Jó lenne, ha ennél csak kedvesebb és önzetlenebb lenne mással is. - Segítsek összeállítani a listát? - megfordultam karjaiban és belenéztem tengerkék szemeibe. Gyomrom liftezett és hirtelen melegem lett. Szerintem el is vörösödhettem, mert arcom égett, mintha csak meggyújtották volna. Mark válaszul bólintott, majd kézen fogva behúzott a szobába, ahol Mike ugrált az ágyon. - Te rosszcsont, ha így folytatod, lekötözlek. - fenyítettem meg, mire kidugta nyelvét és leszállt az ágyról. Bement a szobájába és kipakolta a ruháit. Illetve kiszórta. Tudtam, hogy segítség kell neki, így Markkal rendbe és szépen összehajtva a szekrényébe pakoltunk mindent, majd elküldtük fürdeni, hogy elkészüljünk estig, ugyanis tudom, hogy órákig képes játszani a fürdőkádban. Most is hozott magával fürdős játékokat, szóval el lesz egy darabig. A fürdőajtót félig nyitva hagytam, hogy rálássak, nincs-e baja, mi pedig nekiláttunk a munkának. 

Volt egy teljes lista a számokról, amiket ma hallottunk és láttunk és egy üres, amire nekünk kell összeállítanunk egyet. Mark elsőnek felírta a nekem szánt dalt és ettől csak még boldogabb voltam. Megszorítottam kezét köszönetképp, mire rám emelte tekintetét. Arcunk csak egy centire volt egymástól és éreztem valami különöset. Valami különösen jót, de nem tudtam, hogy mit lépjek. Utálok tapasztalatlan lenni és történetesen az alja néphez tartozni. Elhúzódtam tőle, arcára pedig csalódottság ült. 

- Sajnálom, de a női ideál nem én vagyok. - ahogy kijelentettem, szerintem megértett mindent. Lerakta a tollat kezéből és felállt. Magával húzott engem is egészen a tükör elé. Mellette én elbújhatok. Nem értem, hogy mit lát bennem. 

- Nézd... - mutatott a tükörre, majd rám. - Hosszú szőke haj, kék szemek, vékony testalkat, nőiesség. Minden megvan benned, amitől egy nőt szeretni lehet. És ez csak a külsőd volt. Belülről milliószor több vagy. - magával szembe fordított és szemeimbe nézett. - Az az önzetlenség ahogy Mike-kal viselkedsz. A kedvességed, az őszinteség és szeretet, amit adsz ha kicsit megnyílsz. Ez mind-mind olyan érv, ami igenis szerethetővé tesz téged. Ne ostorozd magad semmiért se, mert felesleges. Az életed nem volt fenékig tejfel, de most itt a lehetőség, hogy tovább lépj és még többet adj magadból másnak. Mikenak, Kevinnek, Pablonak... Nekem. - elmosolyodtam rajta. Jól estek szavai és lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy változtatni kéne. - Én megértem ha neked gyors volt ami történt, részben nekem is. Viszont te is érzed azt amit én. Van valami különleges abba, amikor hozzámérsz és tudom, hogy te is ezt éled át, látom rajtad. Ne vond meg magadtól, nem tudhatod, hogy mi sül ki belőle. Nem a magam kontójára akarok beszélni, neked akarok segíteni. - megfogta kezem és szájához emelte. Nyomott egy puszit csuklómra, amibe belebizseregtem. Igaza van. Tényleg érzem. Viszont fogalmam sincs semmiről... nem volt még hosszabb ideig barátom. - Tudom Lexie, tudom. Kevinnel sokat beszélgettünk rólad. Tudom, hogy én lennék az első igazi férfi az életedben, de ez engem egyáltalán nem riaszt el, sőt... vonz. Annyira ártatlan és szűzies vagy még, hogy kár lenne ezt olyannak adni, aki csak a vágyait akarja kielégíteni. A te döntésed, hogy mit szeretnél, én ha kell itt vagyok neked támaszodként. - ahogy ezeket elmondta, rájöttem, hogy ismer. Ha nem is tudja az életem minden egyes másodpercét, de ismer és így is szeretné, ha mellette döntenék. Felnéztem szemeibe és egy apró mosolyt varázsoltam arcomra. Megfogta derekam és közelebb húzott magához. Sejtettem, tudtam, hogy mi következik, és nem húzódtam el. Egyszerűen csak igaza van... nem akarom megvonni magamtól azt, ami akár a legjobb dolog is lehet. Veszteni nem veszíthetek és abba is igaza van, hogy változtatnom kell. Változtatok... végre megengedek magamnak egy kis jót is. 

- Még meggondolhatod magad. - lehelete csikizte arcom, éreztem a pillangókat gyomromban és csak átadtam magam neki.... vagyis... 

7. fejezet.

Sziasztok!!! Nemigen szoktam írni nektek így külön kis megjegyzéseket, de most megteszem, ugyanis csatolnék egy dalt a részhez. Aki nézi az idei Dal című énekesműsort, annak ismerős lesz a következő zene, amit a cím fölötti szövegre kattintva megtaláltok! Remélem tetszeni fog nektek!
xx. Zs. :)  

(Freddie - Pioneer (zene))

Pioneer

Ellenkeztem. Próbáltam összehúzni magam magzatpózba, de nem hagyták. Ruhám már rég nem volt rajtam, csak fehérnemű takarta testem és tudtam, hogy az se lesz rajtam sokáig ha így folytatják. Köpték felém az undorítóbbnál undorítóbb szavakat, én pedig semmi mást nem tudtam, csak sírni. Nem volt elég nekik, hogy megaláznak és kihasználnak egy ártatlan lányt, de sokszor még meg is ütöttek. Éreztem a vér ízét számban, éles fájdalmat az oldalamba és a karjaimba, ahogy hátrafeszítették. Csak az járt a fejembe, hogy hamarosan vége... nem tarthat örökké. 

- Annyira ... - nézett végig rajtam az egyik és megnyalta száját. - Ártatlan vagy. Vajon hogy csókolsz? - próbált közeledni, de én elfordítottam fejem és ellenkeztem. Próbáltam szabadulni és kitépni magam kezeik közül, de nem ment. Összeszorítottam szám és forgattam a fejem, de az egyikük csomóba fogta hajam és hátrafeszítette fejem. 

- Engedjétek el! - hallottam meg egy erélyes hangot mögöttem, mire felkapták fejüket. - Azt mondtam, engedjétek el! - szó szerint követelte és mikor egyikük megfordult, próbáltam én is hátranézni, de könnyeim elhomályosították látásom és nem láttam tisztán megmentőm. Az egyik tetovált és szerintem félszemű egyén elé lépett és leköpte, ezzel kifejezve, hogy semmi köze az itt történő dolgokhoz. - A kultúra megcsillan rajtatok. - törölte le arcát. - De akkor játszunk így. - ezzel a mondatával, akkora ütést mért a pasas állkapcsára, hogy láttam, ahogy pár foga kiesett. - Még valaki? - nézett a többiekre, akik nagy bőszen megindultak felé. Nem kellett három perc ahhoz, hogy támadóim elhúzzanak. - Gyere. - segített fel a földről és le a kalappal előtte, hogy nem bámulta testem és segített. - Noel vagyok. Ne félj, én nem bántalak. - próbált kicsit megnyugtatni, de tartottam tőle is. - A közelben laksz? Esetleg valakid akihez elvihetlek? - kérdezett, de csak annyi erőm volt, hogy rámutassak Mark házára. Felkapott karjaiba és gyors léptekkel az előbb említett helyhez siettünk, ahol Mark éppen kijárt az autójával. Amikor észrevett, rögtön leállította a motort és odarohant.
- Lexie! - hangjában kézzel fogható volt az aggodalom és nem tudta hova tenni a történteket. - Mi történt veled? - halkan kérdezte, mintha óvni akarna még a hangjától is. - Gyertek be. - az ajtóhoz siettünk, benn pedig Noel letett a kanapéra, Mark pedig rám terített egy pokrócot. Elment telefonálni egy orvosnak, addig én Noelre pillantottam és nem tudtam hogy szólaljak meg. Erőt vettem magamon és lenyeltem a gombócot ami a torkomban volt már egy ideje.
- Köszönöm. - halkan beszéltem, ő pedig megrázta fejét. - Ha te nem vagy... - a hideg is kirázott a gondolattól hogy mi lett volna ha nem jön és nem ment meg.
- Csss. - átkarolta vállam és próbált megnyugtatni, mert újra előtört belőlem a sírás. - Ne gondolj erre. Ott voltam és még időben szerencsére. - magához húzott és simogatta hátam. Jól esett most kedvessége, de valamiért nem tudtam megnyugodni. Egyszerűen nem ment. Remegtem, rázott a hideg és fájt mindenem. Tele voltam kék, zöld nyomokkal és vérfoltokkal. - Kérsz egy pohár vizet? - tolt el magától Noel, én pedig bólintottam. Torkom száraz volt és a szám is kiszáradt.
Mark letette a telefont és hozzám sietett. Szemeiben mérhetetlen fájdalom jelent meg és éreztem, hogy magát okolja, pedig nem ő volt a hibás. Megfogtam kezét, jelezve, hogy felejtse el a butaságokat, mire ő magához húzott. Ez az ölelés annyira más volt. Annyival jobb érzéseket keltett bennem, de nem élvezhettem sokáig, mert odaért Noel a pohár vízzel. Elvettem tőle és megköszöntem. Nem mondom, hogy jólesett, mert a számban még mindig érződött a vér és undort kaptam tőle.
- Elmondaná valamelyikőtök, hogy mi a fészkes fene történt? - nézett ránk Mark, mire Noel rám mutatva átadta a szót, hiszen én voltam ott az elejétől a végéig. Mark rám nézett és várt. Nagy levegőt vettem és belekezdtem mondókámba.
- Mikor innen elmentem úgy voltam vele, hogy úgyse lehet baj egy éjszakából amit az utcán töltök és tévedtem. Egy csapat kigyúrt tetovált pasi megtalált és hiába siettem a főútra, nem értem el addig. Elkaptak, rángattak, bántottak, megvertek és meg akartak... - nem bírtam kimondani. Visszafojtottam könnyeim és erőt vettem magamon. - Többször is megtéptek, tapogattak és hasonló mocskos dolgokat műveltek, aztán Noel épp időben ért oda. Szétverte a csapatot és idehozott. Innentől tudod... - lehajtottam fejem és még jobban belebújtam a pokrócba. Egyre jobban fáztam és remegtem, amit Mark észre is vett, így átkarolt. - Még egyszer köszönöm neked. Hálás vagyok és remélem találkozunk még, hogy viszonozzam amit értem tettél. - Noel megölelt és bólintott válaszképp. Mark kikísérte az ajtóhoz és pont jókor, mert az orvos is ideért. Beengedte és elnavigált minket egy szobába, ahol nyugodtan megvizsgálhatott.
- Jó estét kisasszony. Legyen szíves vegye le a pokrócot és feküdjön fel az ágyra. - tettem amit mondott, ő pedig hozzám lépett és megvizsgálta oldalam. Apróbb zúzódások, nem olyan vészes. Kezem és hátam már nem volt ennyire egyszerű. Az egyik csuklómon megrepedt a csont és lapockámon hatalmas véraláfutás éktelenkedett, amin az orvos is csak csodálkozott pár percig. Adott pár kenőcsöt és fáslit a csuklómra. Fájdalomcsillapítót is kaptam és valami vitamin félét, ami kis kedélyjavítót is tartalmazott. - Pihenjen sokat, mert kisebb agyrázkódása van. Valamint tanácsos lenne a csuklóját pihentetni, mert a fásli csak arra szolgál, hogy pici tartást adjon neki, de nem védi meg a fájdalomtól. A véraláfutásra adtam egy kenőcsöt... ezt napi háromszor kell rákenni és hagyni hogy beszívódjon, ha pár napon belül nem tűnik el, kérem jöjjenek el hozzám és megkeressük az okát. De addig is... vigyázzon magára Miss Davis. Jó éjszakát. - rám mosolygott a doki és kiment a szobából. Hátradőltem az ágyon és magamra húztam a takarót. Miért mindig én!? Miért nem lehet egy olyan hónap az életembe vagy csak egy hét, amikor nem történik semmi!? Miért...!? Ilyen és hasonló kérdések kavarogtak fejemben, amikor Mark bejött hozzám. Lefeküdt mellém az ágyba és megfogta kezem.
- Bekenjem a hátad? - olyan halkan kérdezte, hogyha nem figyeltem volna rá, biztos nem hallom meg. Bólintottam, majd a hasamra fordultam és hagytam, hogy a hűsítő mentolos illatú krémet hátamra kenje. Olyan óvatosan nyúlt hozzám, mintha porcelán baba lennék. - Nagyon fáj? - érdeklődött, mire én bólintottam. Egészen eddig a pillanatig fel se tűnt, hogy a lapockám ki akar szakadni a helyéről vagy hogy bevertem a fejem. Annyira dolgozott bennem az adrenalin, hogy a félelmen kívül semmit nem éreztem. Mark adott egy puszit hátamra miután végzett és betakart egészen addig ameddig nem volt krémes a hátam. Csak most tudatosult bennem, hogy szinte teljesen meztelen vagyok előtte.
- Köszönöm. - megköszöntem kedvességét, ő pedig elmosolyodott, pedig nem lehettem valami szép látvány a felrepedt számmal és kék-zöld foltos testemmel együtt. - Sajnálom, hogy itt hagytalak. - próbáltam bocsánatot kérni, de nem hagyott. Legyintett egyet és megfogta kezem.
- Nem érdekel Lexie, hogy miért döntöttél úgy, ahogy. Az érdekel, hogy veled minden rendben legyen. Ezt nem érdemelted meg. Egyáltalán nem és még is téged bántottak. Elképzelni sem tudom, hogy ez milyen érzés lehet neked, de azt tudom, hogy melletted akarok lenni ezekben a nehéz pillanatokban is. - ahogy beszélt, megmelengette szívem, de tudtam, hogy egy hozzá hasonló sose állna le velem, szóval nem éltem bele magam a dolgokba, csak elfogadtam, hogy mellettem van és segíteni akar. Nem akartam naiv lenni, hogy aztán majd újra csalódjak és padlóra kerüljek. Meg mit kezdene velem? Itt vagyok húsz évesen és még csak az első csókon se vagyok túl. Senki nem akar magának egy ennyire prűd barátnőd. Főleg nem ő, aki bárkit megkaphatna, hiszen manager és vállalkozó. Az nem fordul meg nála aki hülye... - Aludnod kéne... sajnos az utat nem tudtam lemondani, pedig próbáltam a pihenésed érdekében. Szóval inkább maradj itthon és feküdj. Neked most arra van szükséged, felejtsd el, hogy mit kértem tőled, rendben!? - kérdezte, mire megráztam fejem.
- Nem hagyhatsz itt a gondolataimmal. Csak magamba fordulok pár nap alatt és az tudjuk mihez vezet. Nem lehet... társaság kell, különben... - láttam rajta a meglepődöttséget. - Nem szeretnék egyedül maradni, szükségem van arra, hogy valaki elterelje a gondolataimat, különben egész nap ezen kattognék. - szorítottam picit kezén, hogy érezze ennek jelentőségét, ő pedig bólintott, hogy értette.
- Akkor viszont aludnod kell. Alig pár óra múlva kelni kell és indulni. Ráadásul Mike-ért is el kell mennünk. - eszembe juttatta a törpét, mire felkaptam fejem. - Ne aggódj, nem mondom el neki, hogy mi történt. Tudom, hogy nem akarod, hogy aggódjon és igen, azt is tudom, hogy kisgyerek még. Nyugi. - elmosolyodtam azon, hogy mennyire gondoskodó is tud lenni, ha leveszi magáról a jól megszokott maszkját. Érdekes és összetett személy. Nagyon ritkán mutatja meg ezt az oldalát és kár. Jól áll neki és szerintem barátságosabb, mint a hideg közönnyel teli fapofaszerű arca. Szeretem ha valaki közvetlen és emberi. Épp ezen járt az agyam, mikor felkelt mellőlem és elindult kifelé.
- Hova mész? - fordultam a hátamra és ügyeltem rá, hogy a takaró rajtam maradjon.
- A szobámba. Nekem is aludnom kell. - magyarázkodott, én meg tudtam, hogy tolakodó lesz, amit kérni fogok, de most szükségem van rá.
- Nem aludnál itt? Nem akarok egyedül lenni... - szerintem érezte hangomból, hogy ennek most nagy súlya van, mert azonnal becsukta az ajtót és átment az ágy túloldalára. Levette ingét és nadrágját, én pedig csodálkozva néztem szálkás testét. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól néz ki. Az látszott rajta, hogy sportos alkat, de ez... - Köszönöm. - megköszöntem, mikor bebújt a takaró alá. Egy mosollyal nyugtázta, majd rám parancsolt, hogy aludjak. Igaza volt... tényleg nagyon korán kell kelni. Becsuktam szemem és hagytam, hogy a fáradtság magával ragadjon.

"Neeee. - sikolyom vízhangot vert az üres teremben, majd ezt a mögöttem lévő férfi kárörvendő nevetése követte. - Kérem.. elég. - könyörögtem, de ő mintha meg se hallotta volna. Egy újabb ütést mért rám korbácsával, amitől hatalmas fájdalom nyílalt testembe és elernyedtem a földön. - Hagyja abba... kérem... könyörgök. - próbáltam védeni magam, de lehetetlen volt. Kezeimet lekötözték, lábaimba pedig annyi erő nem volt, hogy odébb kússzak. A következő ütésnél éreztem, ahogy a korbács bőr anyagból készült vége újabb csíkot szakít fel testemen. Körülöttem minden véres volt és éreztem, hogy már nem sokáig bírom. - Uram... - hangom erőtlen és halk volt. - Kérem... engedjen el. - próbálkoztam, de őt nem érdekelte és egy újabb csapással elérte, hogy elveszítsem eszméletem... "

Nagy lendülettel ültem fel az ágyba, mire Mark is felriadt. Levert a víz és remegtem. Fogalmam sincs mi volt ez, de féltem..
- Ez csak egy álom volt Lexie. - magához húzott és simogatta kezem megnyugtatásképp. Észre se vettem, hogy a könnyek potyogni kezdtek szememből. - Csss... kislány. - letörölte könnyeim és bebújt az én takaróm alá. Magához húzott és fejem mellkasára hajtottam. Jó volt érezni közelségét, egyszerűen megnyugtató. - Próbálj megnyugodni. Itt vagyok, nem bánthat senki! - simogatta hátam, én pedig hinni akartam neki. Kezemmel megkerestem másik kezét és megszorítottam. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora szükségem lesz rá és tessék... - Azt nem mondom, hogy aludj vissza, mert tíz perc és kelni kell, de picit pihenj még. - hangja simogatta lelkem és ettől sikerült kicsit visszanyernem nyugodt állapotom.
- Köszönöm, hogy mellettem vagy. - suttogtam, mire ő belepuszilt hajamba. - De Mark.. - rájöttem közben valamire. - Nekem nincs semmilyen ruhám itt amit felvehetnék. - rávilágítottam egy elég nagy problémára, de ő egy legyintéssel letudta.
- Már tegnap este elrendeztem, ne aggódj. - miért is hittem, hogy itt bármi probléma lehet!? Minimum három lépéssel előttem jár mindig és ezt soha nem fogom megérteni. Elmosolyodtam, mert már nem tudtam hogyan reagálhatnék. Időközben felkelt mellőlem és kiment a nappaliba, mert neki kellett állni készülődni. Visszajött egy nagy szatyorral, amit letett mellém, majd szó nélkül kisétált. Belenéztem és milyen meglepő, hogy a méreteimnek megfelelő ruhák voltak benne. Kicsit elpirultam, hiszen fehérnemű is volt a csomagban, nem is egy. Hihetetlen.
Nekiálltam öltözködni, de kicsit lassabban ment a csuklóm és az oldalam miatt. Hátam még annyira nem is fájt, csak mikor felemeltem kezeimet. Nagy nehezen felöltöztem, majd rendbe tettem a szobát, amennyire kezem engedte. A szatyorral a kezembe kisétáltam Markhoz, aki immár felöltözve készen várt rám. Mike apukájával beszélt telefonon és megbeszélték, hogy körülbelül öt-tíz perc múlva találkozunk, hogy felvegyük a törpét. Közben elraktam gyógyszereimet, kenőcseimet és már én is útra készen voltam. Még ittunk egy pohár narancslevet majd már kinn is voltunk a kocsinál. El se hiszem, hogy Buenos Airesbe készülök... egy hete még arra se gondoltam, hogy új embereket ismerek meg, nemhogy vele repülök latin - Amerikába. Azt hiszem kijelenthetem, hogy az életem teljes mértékben felborult. Most már csak azért imádkozok, hogy ne legyen ennek rossz vége. Már nagyon elegem van a sok rosszból, csalódásból és bántásból. Jöhetne végre egy boldog és kiegyensúlyozott szakasz az életembe... rám férne.
- Felvesszük a törpét és már megyünk is. Remélem sikerült kicsit barátkoznod a repülés gondolatával. - éreztem hogy ebbe azért egy kis gúny is belekerült, de nem bántam.
- Hát... barátkozni nem barátkoztam, de ha az, hogy sokat gondoltam rá jelent valamit... - elmosolyodott, majd megálltunk Mike-ék háza előtt. Mintha megérezte volna, hogy megérkeztünk, kinyitotta a bejárati ajtót és kirohant. A nyakamba ugrott, ami nekem kissé fájdalmas volt, de nem mutattam ki, csak az ő kedvéért. Semmi nem ronthatja el a hangulatát és ezt a pár napot. - Ígérem, hogy vigyázunk rá és ne aggódjon, minden nap telefonálni fogunk. Sőt ha megérkeztünk, akkor is. - próbáltam megnyugtatni apukáját, amit csak részben sikerült, de megértem. Elvégre elengedni a gyerekét ilyen távoli helyre két jóformán idegennel... nem lehet könnyű. Még váltottak egy utolsó puszit és ölelést, majd Mike már benn is volt az autóban. Egészen a reptérig be nem állt a szája. Mi már csak vigyorogtunk rajta és hiperaktívságán... aranyos volt.
- Megérkeztünk. - jelentette ki Mark, mikor bekanyarodott a reptérhez. Kipakoltuk csomagjainkat kocsijából, majd a slusszkulcsokat odaadta egy férfinek, akivel látszatra igen csak jóban lehet. Elindultuk a magánrepülőjéhez, aminek Mike örült, én viszont egyre inkább tartottam tőle... Nem tudtam mi sül majd ki ebből, de már nem volt visszaút. - Gyere, ne félj. - fogta meg kezem, mikor megtorpantam a repülő lépcsője előtt. Mike már fenn ugrándozott és kinevetett, hogy félek. Mosolyognom kellett rajta, de közben gyomorgörcsöm nem akart alábbhagyni.. - Lexie. - Mark elém állt és megfogta arcom. - Veled leszek és ígérem, hogy nem lesz semmi baj. - nyomott egy puszit homlokomra, majd felvezetett a gépre. Az ajtót becsukták mögöttünk, mi pedig helyet foglaltunk. Három perc volt felszállásig... Addig próbáltam lenyugtatni magam és valami szépre gondolni. Mark megfogta kezem és bátorítóan nézett rám. Elmosolyodtam, de ez egészen addig tartott, amíg be nem jelentették, hogy felszállunk... Gyomorgörcsöm erősödött és szorítottam a széket amennyire csak tudtam. Hát akkor... menjünk. 

6. fejezet

Perfect

Nem hittem a szememnek. Tudtam, hogy nem az én társadalmi csoportomból való, na de ez!? Hihetetlen. Ez egy palota. Csak bámultam és bámultam. Nem tudtam betelni a hellyel és csak azt vettem észre, hogy a kíváncsiság úrrá lett rajtam. Vajon hogy nézhet ki belülről? 

- Látom, sok kérdésed lesz. - állt elém Mark, én meg hevesen bólogattam. - Gyere. - megfogta kezem és felvezetett a lépcsőn, egészen az ajtóig, ahol még egyszer rám nézett és gondolom látta szemeimbe a csillogást és az érdeklődést, így kinyitotta az ajtót. A küszöbön megálltam és pislogtam hármat, hogy egyáltalán ez lehetséges-e? Számomra ilyen letisztult kifinomultság és egyben a pompa, ami magából az egyszerűségből tükröződött, csak álom volt. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is beléphetek egy ilyen házba és mégis. 

- Gyönyörű házad van. - jelentettem ki, miután leraktam magassarkúm és a nappaliba beléptem. A puha szőnyeg kész megváltás volt lábaimnak, hiszen egy magassarkú huzamosabb ideig nem épp a legkényelmesebb dolog. Szemem sarkából láttam, hogy Mark jól szórakozik rajtam, de nem bántam. Nem tagadtam, hogy furcsa, új és szokatlan ez a környezet, de ezzel ellentétben az a tisztaság ami áradt a házból, lenyűgözött. Kíváncsi lettem volna az emeletre is, de nem akartam pofátlan lenni, így megelégedtem az alsó szinttel. 

- Köszönöm. - nyomott kezembe egy pohár üdítőt, majd leültünk a kanapéra. Ő az egyik felébe, én a másikba, hogy kényelmesen tudjunk beszélgetni. - Nem tudom mi a véleményed rólam vagy a helyről, de remélem annyira nem rossz, hogy elüldözzelek vele. - ahogy ezt kimondta, kedvem lett volna kinevetni, de nem mertem. Féltem, hogy rosszul esne neki és elzárkózna. Féltem, hogy újra a maszkja mögé bújna, amit egyáltalán nem szerettem. 

- Rossz? Ugye, most csak viccelsz? - próbáltam normálisan rávezetni arra, hogy mekkora butaságot mondott. - Életembe nem jártam még ilyen gyönyörű házba. Azt láttam és tudtam, hogy te nem egy vagy a magamfajták közül, de ebbe nem gondoltam bele jobban. Hihetetlen, hogy mi ketten mennyire különböző életet élünk. - láttam arcán a sajnálatot, de megráztam fejem és értette, hogy mire is gondoltam. 

- Örülök, hogy még itt vagy és nem rohantál el. Azt hittem, hogy rosszul sül el a dolog. Féltem tőle, hogy meglátod, hol lakom, elmész, mert önzőnek tartasz majd. - nem hittem a füleimnek. Lehet, hogy nekem és még rajtam kívül sok más embernek nincs meg ugyanez, de attól még nem fogom bántani, mert jobb élet jutott neki, mint nekem. - De ha már itt vagyunk és szabad kérdeznem. Megkérhetlek valamire? - érdeklődve néztem rá, ő pedig még egyszer átgondolta, hogy feltegye-e kérdését. - Holnapra van egy programom, amire nem szeretnék egyedül menni. Eljönnél velem? - meglepődtem és nem tudtam mit válaszoljak így hirtelen. 

- Milyen program és hol? - kérdezősködtem, hogy mégis mire vállalkoznék. 

- Egy Buenos Aires-i zeneiskolának vagyok támogatója és managere is. Holnap van egy bemutatójuk és ott kell lennem, hogy eldönthessem a csapatuk mehet-e turnéra. Nagyon tehetségesek és nem hiába támogatom őket, de szeretnék magammal vinni olyat, akinek van érzéke a zenéhez és neked van. - huhh. Buenos Aires!? Az latin - Amerikában van, akkor.... de én nem akarok repülni. 

- Mark... - szívem hevesen dobogott. - Én szívesen mennék, de van egy dolog, ami miatt vissza kell, hogy utasítsam meghívásod. - tudtam, hogy ki fog nevetni miatta. De én még nem ültem repülőn és nem terveztem elkezdeni. - Félek a repüléstől és London és Buenos Aires... hát elég nagy távolság. - láttam szája sarkába azt az apró mosolyt és tudtam, hogy belül jót nevet rajtam. 

- Kérlek gondold át. Nekem fontos lenne. - szemeibe őszinteséget láttam és tudtam, hogy nem kéne visszautasítanom, de ekkor eszembe jutott valami, ami miatt még amúgy se mennék. Megráztam fejem, ő pedig csalódott volt. 

- Megígértem Mikenak, hogy a holnapi napot vele töltöm és szeretné ha te is ott lennél, de tudom, hogy ebből már kimaradsz. Sajnálom... - tényleg sajnáltam. Láttam arcán, hogy gondolkodóba esett és rögtön felpattant, elővette telefonját és tárcsázott egy számot. 

- Jó estét! Bocsánat, hogy ilyen későn zavarom, de lenne egy kérdésem. - elképzelni se tudtam, hogy kivel beszélhet, de aztán pár perc után leesett. - Holnap Buenos Airesbe kell megjelennem és szeretném a fiát is elvinni. Lehet róla szó? - Mike apukájával beszél!? Képes erre? Nem akarom elhinni ezt a férfit. - Hajnali négykor indulnánk, úgy érnénk oda időre. Pár nap múlva már jönnénk is vissza és igen, valószínű, hogy ő is jön. - rám nézett, én meg felálltam és csípőre tettem kezeimet. Most az én nevembe beszél!? - Rendben, köszönöm szépen, akkor felvesszük Mikeot és ígérem, hogy vigyázunk rá. Jó éjszakát. - letette és önelégült vigyorral fordult felém. Szúrós szemekkel néztem rá és szerintem nem értette. 

- Miért beszéltél a nevembe? Miért nem hagyod, hogy én döntsem el? Ha most azt mondom, hogy nem megyek? A másik meg... elrángattál egy kisgyereket is!? - vontam kérdőre, ő pedig furcsa módon nem sértődött be. Elém lépett és szemembe nézett. Láttam benne a komolyságot. 

- Tudom, hogy eljössz. Mike a mindened és nem akarsz csalódást okozni neki, a másik meg, hogy tudom, hogy szeretnéd. - hihetetlen, hogy kiismert két-három nap alatt. Utáltam érte. - Kevin miatt meg ne aggódj. Legkésőbb kedd-szerda környékén itthon is leszünk. Csak pár napot hiányoznál a munkából és majd megbeszélem vele, hogy ne legyen ebből balhé. - furcsának tartottam, hogy ennyire jóban van a főnökömmel. Volt egy különös érzésem és nem hagyott nyugodni, már régóta. 

- Ti már régebb óta ismeritek egymást, ugye? - ahogy feltettem a kérdést, megváltozott. Kényes területre értem. Bíztam benne, hogy nem zárkózik el teljesen. Reménykedtem, hogy válaszol és nem rejtegeti valódi énjét előttem. És így is lett. Bólintott. - Kérlek... - megfogtam kezét és elértem, hogy rám nézzen. - Elmondod? - és csodák csodájára megadta magát. Levágódott kanapéjára és magával húzott engem is. De most olyan közel ültetett magához, amennyire csak lehetett. 

- Meg kell ígérned, hogy nem támadod le Kevint, mert nem mondta el előbb. - minden porcikájával remegett. Sosem láttam ilyennek. Azt éreztem, hogy bízik bennem és most valami olyasmire készül, amit eddig talán még senkinek vagy csak nagyon kevés embernek mutatott meg. A valódi Markot. - Kevin és én mostohatestvérek vagyunk. - ahogy kijelentette, ledöbbentem. Hogy ők ketten!? Hirtelen azt se tudtam, hogy mi történik, csak hallgattam. - Amikor Kevin négy éves volt, elveszítette az édesapját egy betegségben, amit úgy hívnak, Lupusz. Biztos hallottál már róla... Ha valaki lupuszos, az annyit tesz, hogy az immunrendszere a saját teste ellen fordul és Kevin apukájának esetében későn diagnosztizálták a betegséget, pedig ez kezelhető lett volna. Édesanyja, aki az enyém is, összetalálkozott apuval, aki támogatta őket a bajban és ebből később kialakult a kapcsolatuk és így lettem én és a kishúgunk, Ashley. Kevin mindig is kívülállónak érezte magát és megértem. Nem vette fel apa nevét és teljesen kilógott a sorból. - ahogy hallgattam, rájöttem, hogy szinte semmit nem tudtam főnökömről. Semmit.... - Ashley most 22 éves és divattervezői szakon végez idén. Kevin 30 évesen kávéházláncot vezet, én pedig vállalkozó és manager lettem. Mind a hárman más-más irányban mentünk tovább és közülünk Kevin az, aki alig-alig tartja a kapcsolatot velünk. Havi egy vagy két telefonhívás és kéthavonta egyszer meglátogatja anyuékat. Megértem, hogy neki ez milyen, de azért valamilyen szinten összetartozik a családunk és bízunk benne, hogy jobb lesz egyszer a helyzet. - döbbenetembe semmit nem tudtam kinyögni. Mark csak várt és várt, én pedig szólásra nyitottam szám, de féltem, hogy rosszat szólok. 

- Akkor amikor bejöttél a kávézóba, Kevintől hallottál rólam? - kérdésemre bólintott. - A kommunikáció kimerül köztetek annyiban, hogy néha-néha telefonon beszéltek teljesen sablonos dolgokról? És mostanában? Elég sokat voltatok együtt.... - láttam rajta, hogy részben hálás is, de részben nem. 

- Igen, valóban. Az utóbbi napokban sok időt töltöttünk együtt. Mikor eszméletlenül feküdtél a kórházban, beszélgettünk. Először csak a szokásos dolgokról, de aztán szóba kerültél te. Mind a kettőnknek fontos vagy, csak más-más dolog miatt. Kevin benned látja azt, amit bennünk soha nem fog. Téged szeret testvéreként, óv és vigyáz rád. Én meg már arra sem emlékszem mikor volt utoljára egy felszabadult beszélgetésünk vagy egy jó családi délutánunk. Talán soha... - utolsó mondataiban kézzel fogható volt a fájdalom és megértettem, még úgyis, hogy nekem nincs testvérem. Hirtelen felindulásból, megöleltem. Váratlanul érte. Éreztem rajta, de visszaölelt és ezt olyan szorosan tette, hogy elmosolyodtam. Szeretethiánya van. - Lexie, kérlek segíts neki és vigyázz rá, ha már mi nem tudunk. - szemembe nézve kért meg, én pedig bólintottam. Hogyne segítenék!? Annyi mindent tett már értem, hogy ennyivel tartozom neki. Most hogy tudom a történetének hátterét, sok minden tisztázódott. Mikor biztatott, hogy menjek el Markkal randira vagy mikor a családjáról kérdeztem és letudta annyival, hogy bonyolult. Már értek mindent. 

- Köszönöm, hogy elmondtad. - szemeibe néztem, ő pedig félt és tudtam, hogy mitől. - Nyugodj meg, megtartom a titkodat. Nálam biztonságban van. - próbáltam biztosítani afelől, hogy bízhat bennem, de láttam rajta, hogy nehezére esik elhinni. Nem tudtam mivel bizonyíthatnám, de akartam, hogy bízzon bennem. - Mark... elmegyek veled arra a meghallgatásra, jó? - bólintott és mintha egy picit jobb kedve lett volna. Sosem láttam még ilyennek. Annyira hihetetlen, ahogy percről percre változik. Felfoghatatlan. De tudtam, hogy mellette és Kevin mellett is ki kell tartanom. Szükségük van rá. 

- De te jössz. - amolyan "én is kíváncsi vagyok" hanglejtéssel beszélt. - Emlékszem rád fél évvel ezelőttről. Nagyon nagy hatással voltál rám és most, hogy újra megtaláltalak, érdekel, hogy mi történt veled és hogy kerültél te a bátyám kávézójába. - tudtam, hogy nem úszom meg ezt, de még nem álltam készen arra, hogy mindenről beszámoljak. Szóval kicsit lerövidítettem a történetem elejét. 

- Hát, te is tudod, hogy az utcán éltem egy végzetes hiba miatt, amit én követtem el. Ha te akkor nem vagy, lehet hogy már én se lennék. Szóval azt még egyszer köszönöm. - legyintett egyet és várta a folytatást. - Egyik nap, szokásosan sétáltam az utcán és megláttam Kevint, ahogy siet és el van havazva. Az utcán próbálta megkötni nyakkendőjét, elejtette a slusszkulcsait és még sok más. Egyszóval szét volt esve. Megsajnáltam és odamentem hozzá segíteni. Nem tudom miért, de odamentem. Furcsán nézett rám és láttam, hogy tart attól, hogy ki akarom rabolni vagy hasonlók, de mikor látta, hogy felveszem a kulcsait és visszaadom neki, valamint megkötöttem a nyakkendőjét, megköszönte. Megkért, hogy délután menjek be hozzá a kávézóba. Megmutatta a helyet és már el is viharzott. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat és ódzkodtam is a dologtól, de valami hajtott. - Mark végig érdeklődve hallgatta történetem, ami annyira szerintem nem volt különleges se semmi, csak azt mutatja, hogy húsz évesen mennyire lecsúsztam az emberi erkölcs ranglistáján. - Elmentem hozzá délután. Ahogy a kávézóba léptem, rengetegen megvetettek nézésükkel és nem éppen konzervatívan fejezték ki, hogy nem vagyok odavaló. Kevin azonban kiállt mellettem. Behívott az irodájába és próbaidős munkát ajánlott egy bizonyos kezdő összeggel együtt. De mikor megtudta, hogy nem csak szegény, hanem hajléktalan is vagyok, odaadta azt a kis lakást, ami az egyik barátjáé volt, így lakbért nem kell fizetnem. Miután lejárt a próbaidőm, felvett teljes nyolc órás dolgozónak és kicsivel több fizetést is kaptam. Azóta így telnek a napjaim. - ahogy befejeztem, láttam rajta, hogy megemészti a hallottakat. Csak reménykedtem, hogy nem kérdez rá, miért kerültem az utcára. - Kevin azóta olyan, mintha a bátyám lenne. A főnököm ugyan, de attól még nagyon szeretem. Sok dologban támogatott és segített. Hálával tartozom neki. - Mark elmosolyodott és megfogta kezem. 

- Kevin mindig is jó ember volt és ezt bizonyítja ez a tette is. Szerintem fél évvel ezelőtt én nem tettem volna ilyet. - azt már többször is említette, hogy megváltozott miattam, de még sosem mondta el, hogy hogyan és miért? - Igen, tudom.... titkolózom. Őszintén szólva, nem voltam egy normális alak. Sőt, most is messze állok tőle, de már jobb a helyzet. Te mutattad meg, hogy a világon nem csak olyan emberek élnek, mint én. Miattad jöttem rá arra, hogy önző és utálatos alak vagyok és ezt köszönöm. Mára sok minden változott. Lejjebb vettem az arcomból, segítek ahol csak tudok és ennek köszönhetően karrierem is egyre jobban ível felfelé. Köszönöm. - ledöbbentem... újra. Ma már sokadszorra. Ez a férfi tartogat még meglepetéseket számomra. Nem is ismert, fél perc erejéig találkoztunk és azt mondja, hogy miattam változott meg. És ha ez igaz... akkor örülök neki, hogy találkoztunk. Sosem szerettem a nagyképű, pökhendi alakokat és örülök, hogy én vagyok az, aki miatt jó útra tért. 

- Hát... örülök, hogy segíthettem, - villantottam felé egy száz wattos mosolyt, ő pedig magához húzott és megölelt. Ez az a pillanat, mikor nem tudom mit gondoljak már. Alig ismerem pár napja, de mégis olyan, mintha kötődnék hozzá, pedig egy pár órája még a halálba kívántam. 

- Én is örülök, hogy megismerhettelek. - mosolyogva közölte mindezt, bennem pedig megmozdult valami. Nem tudom leírni milyen érzés futott át rajtam, de azt tudom, hogy jólesett. - Lexie... - hirtelen komolyabbra fordította a szót és furcsán komolyra. Kicsit megijedtem attól, ami következik, bár nem tudtam, mire számítsak. - Szerintem te is észrevetted, hogy próbálkozok közelebb kerülni hozzád és csak remélem, hogy a reggeli fiaskóm miatt már nem haragszol. Nem azért akartalak elvinni vásárolni, mert szánalmat érzek irántad... sőt!! Amit én látok az épp az ellenkezőjét érezteti velem. Egy erős húsz éves fiatal lány, aki a semmiből kezdett el építeni egy életet. Szerintem ez messze nem szánni való dolog. Rendkívül kitartónak ismertelek meg, de ez ma egy kicsit megingott bennem... Miért bántottad magad? Miért tetted ezt már meg többször is?? Láttam a hegeket már korábban is. Egy ilyen fiatal és gyönyörű lánynak mi oka volt rá? - próbáltam nem elsírni magam szavai hallatán, de igen nehezen ment. Tudtam, hogy bízhatok benne... egyszerűen éreztem, de ennek ellenére megakadályozott valami, hogy elmondjam. Nem akartam. Ha megnyílok, onnantól kezdve sebezhető leszek és nem akarok újra és újra csalódni. Félek... 

- Mark... kérlek ne. - nehezen nyögtem ki ezt a pár szót és azt hittem elég erős vagyok, de nem. Legördült egy könnycsepp arcomon, amit ő észrevett, így egyik kezét arcomra helyezte és hüvelykujjával letörölte. Érintésétől rájöttem, hogy eszméletlenül hiányzik a szeretet életemből. Ez az apró gesztus is sokat jelentett. - Jobb lenne, ha most hazamennék. - próbáltam elszakadni tőle, de nem engedett. Magához ölelt, én pedig eddig bírtam. Előtörtek belőlem az érzelmek és csak sírtam és sírtam. Mark simogatta a hátam és próbált nyugtatni, kevés sikerrel. 

- Csss... Lexie. Figyelj. - picit eltolt magától, mire szemeibe néztem. Szipogtam, folytak a könnyeim... gyönyörű látvány lehettem. - Ilyen állapotban nem engedlek haza. Itt maradsz velem! Nem engedhetem, hogy újra kárt tegyél magadban. - jólesett, hogy aggódik értem, de nem akartam meghazudtolni önmagam. Nem én lennék ha most itt aludnék. Tiltakozásul megráztam fejem, de ő nem tágított. - Nem erőltetem, hogy elmeséld mi történt régen, főleg ha ennyire kikészít téged. De azt erőltethetem, hogy itt maradj. Nem fogadok el nemleges választ. - felállt a kanapéról és elindult az emelet felé. - Megágyazok neked az egyik szobában, addig kicsit egyedül hagylak, megleszel? - próbálta saját magát meggyőzni arról, hogy öt perc erejéig egyedül hagyhat, de hiba volt. Ahogy felért az emeletre, felhúztam magassarkúm és kiléptem a házból. A múltból kiindulva, nem félek az utcán, kiismerem magam és egy éjszaka nem a világ vége. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejem és haza kell mennem. De ilyen állapotban és kedvvel nem szívesen utaznék el holnap, szóval valószínű, hogy itthon maradok, amiből hatalmas veszekedés lesz vagy megsértődik rám. 

- Hééé... kislány. - fütyült utánam egy kétajtós szekrény méretű csávó, akit a bandája nem sokkal utána követett. - Várj meg, csak beszélgetni szeretnénk! - siettek utánam, én pedig gyors léptekkel haladtam a fő út felé, mert tudtam, ott már lenne annyi szemtanú, hogy békén hagynának. - Azt mondtam, állj meg! - kapta el karom és durván maga elé rántott. - Most pedig velünk jössz és kicsit beszélgetünk. - arcán gúnyos és undorító vigyor terült el, amitől hányingerem lett. - Igen jól nézel ki, remélem nem bánod ha... - rácsapott a seggemre, én pedig felsikoltottam. Tudtam, hogy velük szembe semmit sem érek, szóval inkább megadtam magam.. talán előbb szabadulok. - Hagyod magad? Remek!! Srácok, főnyeremény! - fordult a többi felé, akik egyből nekem estek és tapogattak, letépték ruhámat és durván rángattak. Az egyik megmarkolta oldalam, amitől éles fájdalmat éreztem és megfeszültem. Fájt... a tudat is, hogy éppen mi fog történni és az is, ahogy bántak velem, de tudtam, hogy megérdemlem. - Most pedig szépségem legyél jó kislány és nyisd ki a szád. - beszélt hozzám az egyik széttetovált egyén, akin látszott, hogy semmi másra nem vágyik, csakhogy végre valaki lekezelje... Ellent mondtam utasításának, így belemarkolt hajamba és tépni kezdte. - Kis ribanc, majd én megtanítalak arra, hogy mi is az az engedelmesség...