8. fejezet

Pablo 

Az utazás nagy része alatt az volt a legnagyobb szerencsém, hogy elaludtam... Hál' istennek gyomorgörcsömet felülmúlta a fáradtság, így nem okozott akkora problémát az alvás. De a szokásoshoz képest elég éber voltam, készen álltam felugrani bármi is történjék. 

- Lexie. - simogatta meg kezem Mike, mire kinyitottam szemeim. - Megérkeztünk. - mutatott ki az ablakon, én pedig kipillantottam. Csodálatos volt Buenos Aires látképe. Eszméletlenül szép. Miközben bámultam kifelé, fel se tűnt, hogy leszálltunk. Az egész út alatt talán most voltam a legnyugodtabb. Már csak egy kevés kis félsz volt bennem, de talán megszokom majd. 

- Gyertek. - hívott minket Mark az ajtó felé, mire Mike-kal felpattantunk és lerohantunk. Nekem valamilyen szintem megkönnyebbülés volt kiszállni a repülőből, Mike viszont türelmetlen volt és látni akarta a várost. Miközben kipakolták poggyászainkat, számolgatni kezdtem az időeltolódást. Tíz órás repülőúton vagyunk túl, ami azt jelenti, hogyha reggel ötkor hagytuk el a repteret, otthon délután három óra van, akkor itt még csak dél. Beállítottam órám, majd segítettem Mike-nak. Ahogy elindultunk kifelé, egy ismerős alakot pillantottam meg a tömegben. Nem akartam hinni a szememnek. Olyan régen láttam már, hogy biztos nem is emlékszik rám. Miközben gondolkodtam, feltűnt, hogy Mark felé irányít minket. Értetlenül néztem rá, de minden tisztázódott, mikor odaértünk és kezet fogtak. 

- Pablo? - néztem rá érdeklődve, ő pedig felém kapta fejét és látszott arcán a felismerés. Hirtelen felkapott és megpörgetett a levegőbe. Hangosan felnevettem és kértem, hogy tegyen le, mert ha így folytatja, elszédülök. 

- Mit keresel itt Szöszi? - arcán száz wattos mosoly terült el, mire megmagyaráztam, hogy Markkal jöttem kísérőként. - Akkor te is megnézed a srácokat? Leon örülni fog neked. - mikor meghallottam nevét, kicsit összeszorult gyomrom. Majd meglátjuk, hogy mi sül ki ebből. 

- Ismeritek egymást? - szólt közbe Mark, aki egész eddig csendben figyelte a kis eszmecserénket. Pabloval tökéletesen egyszerre bólintottunk, mire Mike felnevetett. Szegény még nem sokat érthet a spanyolból, de majd fordítunk neki vagy a többiek beszélnek hozzá angolul. - Majd elmagyaráztok mindent, de most menjünk, mert már nagyon kíváncsi vagyok. - sürgetett minket és feltűnően beállt Pablo és közém. Úgy tettem, mint aki észre se vette és felkaptam Mikeot, aki hevesen magyarázott arról, hogy ő buta, mert semmit nem értett abból, amit az előbb hallott. Megértem elmagyarázni neki, hogy nem ő a buta, hanem mi beszéltünk más nyelvet. Szegényt teljesen összezavarta ez az egész. 

- Lexie. - suttogott Mike a fülembe. - Szerinted mikor eszünk? Éhes vagyok... - ránéztem és megsajnáltam. Azonnal szóltam Marknak, aki intézkedett is. Foglaltatott egy asztalt négyünknek egy étterembe. Nem értettem pontosan a nevét. - Köszönöm. - mosolygott Mike, Mark pedig legyintett, hogy nem kell hálálkodnia. - Honnan ismeritek egymást? - mutatott rám és Pablora Mike. Ránéztem az előbb említett személyre, aki átadta nekem a szót. 

- Mikor középiskolába jártam, azt hiszem 3-as lehettem, amikor volt egy cserediák program. Pablo és egy diákja jöttek el hozzánk 2 hónapra, utána pedig én mentem ki a tanárommal két hónapra. Ezért tudok spanyolul ilyen jól és ezért ismerem Pablo-t. Azt hiszem kijelenthetem, hogy nagyon jó barátok lettünk, csak azóta nem találkoztunk. 3 éve lassan, hogy láttalak titeket. - rámosolyogtam barátomra, aki természetesen értett angolul, szóval végig helyeselt. 

- Remélem ez most majd megváltozik. Hiányoztál már és a hiperaktivitásod is. - magához ölelt, mire felszisszentem. Pont a lapockámat sikerült megfognia... Amilyen gyorsan csak tudott elengedett és aggódó tekintettel nézett rám, de én csak megvontam vállam és nem szóltam semmit. Nem akartam, hogy tudjon róla, azt meg végképp nem akartam, hogy Mike megtudja. 

- Semmiség. - válaszoltam spanyolul, hogy a törpe ne értse. Meg akartam hagyni a maga kis ártatlanságában. Pablo értette is és nem kérdezett róla többet. Szerencsére odaértünk az étteremhez, mire végignéztem magamon. Hát... nem öltöztem étteremhez illően, de talán nem keltek akkora feltűnést. Pablo kinyitotta előttem az ajtót, amit megköszöntem, majd beléptem. Baráti légkör fogadott minket és ez tetszett. Leültünk asztalunkhoz és rendeltünk ételt. Mike annyira türelmetlen és éhes volt, hogy körülbelül három percenként megkérdezte, mikor hozzák már az ebédet!? Hál' Istennek nem kellett sokat várnunk, így Mike is megnyugodott. Olyan gyorsan eltüntette az ételt, hogy mind a hárman amolyan "biztos, hogy jó ötlet volt?" fejjel néztünk rá. 

- Köszönöm szépen a finom ebédet. - megölelte Markot, aki felkapta a törpét és valamit sugdolóztak. Mike csak vigyorgott és bólogatott. Látszott rajta, hogy szereti és bízik benne. 

- Egy pár vagytok? - bökött oldalba Pablo, mire én megráztam fejem. Tudtommal nem csináltunk semmi olyat, amiből ez jött volna le. - Kár... - dörmögte orra alatt, de meghallottam. Hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak erre, szóval inkább úgy tettem, mintha nem is mondott volna semmit. - Menjünk, gyertek. A srácok már várnak minket. - irányított minket Pablo az autóhoz. Beszálltunk, intett a sofőrnek és már úton is voltunk. - Köszönöm, hogy meghívtál, de nem kellett volna. - megköszönte ő is, Mark meg csak annyit mondott neki, hogy tartozott ennyivel. Ők tudják miről van szó, én nem akarok belefolyni. Mike az út alatt elszórakoztatott mindenkit, így szabályosan repült az idő. Talán negyed órát utazhattunk, maximum húsz percet. Megálltunk a Studio 21 feliratú hely előtt. Pablo beinvitált minket. Eszméletlenül jó hangulat uralkodott az épületben és mindenhonnan sugárzott a művészet és a zene. Egyszerűen imádtam, ahogyan pár évvel ezelőtt is. Már régen nem jártam ilyen vagy hasonló helyeken. 

- Pabloooooo - hallottunk meg egy fülsértően magas hangot, mire társult hozzá egy szőke hajú lobonc is. - Elkezdhetnénk végre?? Nem érek rá egész nap. - fennhangon szólalt meg a lány, mire én összeráncoltam szemöldököm. Kinek képzeli ez magát!? 

- Csak Ludmilla... - legyintett egyet Pablo, majd bevezetett minket a nagyterembe, ahol már mindenki várt ránk. Beleértve Ő is... Nagyjából mindenki ismerős volt, de voltak köztük olyanok is, akik három éve még nem voltak itt. Picit Pablo mögé bújtam, hogy ne lássanak meg. Főleg Ő ne.  - Sziasztok srácok! Először is köszönöm, hogy megvártatok minket. Másodszor pedig had mutassam be az iskola szponzorát és managerét, Mark Fewert. - Mark előre lépett és szólásra nyitotta száját. 

- Sziasztok! Azt most tisztázzuk, hogy aki magázni mer, az meghív egy fagyira. - a srácok felnevettek, Mikeon pedig láttam, hogy elgondolkodott. Pablo fél kezével átkarolt, mire én felnéztem rá. Tényleg hiányzott már. Nagyon megszerettem három éve, olyan mintha az unokatesóm lenne. Elmosolyodtam majd megöleltem. Ebbe a pár napba remélem kiélvezhetem társaságát. Van miről beszélgetnünk azt hiszem. - Szeretném ha tudnátok, hogy elég szabad kezet kaptam, de még így is vannak kikötések, szabályok amikhez tartanom kell magamon. Szóval ez azt jelenti, hogy a ti kedvenc dalaitokból nekem össze kell állítanom egy listát és szigorúan csak azokat énekelhetitek a turnén. - láttam a srácok arcán a csalódottságot. - Illetve lesz egy-két alkalom, amikor apróbb módosítások lesznek. Egyel több vagy kevesebb zene, más sorrend, stb... - nem tudták hova tegyék ezeket a híreket. Gondolkodóba estek. - De nézzétek a jó oldalát... ha most szabályszerűen mindent betartunk, akkor a következő turnén már sokkal több mindenről szó lehet és több minden lesz megengedett. - ez már kicsit jobban tetszett a csapatnak. - De nem húznám az időt. Bemutatnám kísérőm, akiről ha jól tudom, konyít kicsit a zenéhez és a tánchoz és még ismeritek is.... - az a meglepődöttség az arcokon. Csak le kellett volna fényképezni. - Lexie, gyere ide kérlek. - nyújtotta felém kezét, mire kiléptem Pablo takarásából és beálltam Mark mellé. Villámcsapásként érte őket a felismerés és letámadtak. 

- Lexie, te úristen. Három éve nem hallottam rólad semmit. Ugye még emlékszel ránk!? - csüngött a nyakamon Francesca, mire felnevettem. 

- Srácok. - alig bírtam megszólalni. Kerülgetett a sírás. Barátok. Barátok régről, akik szeretnek és nem bántottak soha. - Hogy felejthetném el az együtt töltött időt? Életem egyik legszebb időszaka volt. Imádtam veletek lenni és örülök, hogy újra itt lehetek. - sorba öleltek meg, még azok is, akiket nem is ismertem. - Sokat gondoltam rátok és párszor megfordult a fejembe, hogy átjöjjek ide tanulni végleg, de sajnos nem azt hozta az élet, amit én szerettem volna, de most ezt hagyjuk későbbre. Énekeljetek, mutassátok meg, hogy még mindig ugyanaz az eleven és hiperaktív csapat vagytok, akiket megismertem. - pateroltam fel őket a színpadra, de előtte még összeakadt tekintetem Leonnal. - Szia. - suttogtam, mire ő is válaszolt és már fenn állt a színpadon a többiekkel. 

- Szerintem kezdjük a Supercrativa-val, aztán utána a lányok. - ahogy elmondta, már indult is a zene.  Tetszett amit és ahogyan csináltak. A zene illet hozzájuk, a tánc pedig szerintem találó volt. Pabloval ketten végig ritmusra mozogtunk. Szegény Mark vagy botfülű vagy csak ennyire hivatalos akart maradni. Egyáltalán nem engedte el magát. Mike táncolt mellettünk, ahogyan csak tudott, vagyis próbálta utánozni a többieket, de szegényemnek még nem igazán ment a dolog. Megfogtam a kezét, megpörgettem és megmutattam neki, hogy mi is a ritmus, hogyan mozogjon. Élvezte, egyfolytában csak vigyorgott és énekelgetett. A többiek se bírták ki, hogy ne mosolyogjanak közbe. Gondolom viccesek lehettünk, de nem bántam. Hosszú idő óta először éreztem jól magam sok ember között és ennek most nagyon örültem. Kellett ez már nekem. Feltöltődés. 

- Ez igen srácok!! - tapsoltam és fütyültem, ők pedig meghajoltak előttem. Vagyis hát... ezt is elhülyéskedték. Pukedlizések, képzeletbeli szoknya emelés stb... őrültek. Négyen maradtak a színpadon. A négy lány. A többiek lejöttek és velünk együtt nézték a csajokat. Eszméletlen, hogy mennyi energia, vidámság és életerő sugárzik itt mindenkiből. - Pablo. Köszönöm. - hálálkodtam, hogy ilyen barátaim vannak és mindenért. Életemnek tényleg az egyik legjobb időszakát éltem itt és soha nem fogom elfelejteni, hogy ők mennyi mindent tettek értem. 

- Gyere ide Szöszi. - magához húzott, amihez Mike is csatlakozni akart és ezt a tudtunkra is adta. 

- Hééé... én is itt vagyok! - bedurcizott, mire felkaptam és magunk közé szorítottuk. Hihetetlenül szeretem ezt a kis zöldfülűt is. A lányok zenéjének olyan jó ritmusa és dallama volt, hogy nem bírtuk ki, akarva akaratlanul is megmozdultunk rá. - Még egyszeeeeer!!!! - tapsolt és kiabált Mike, mire mindenki vigyorogni kezdett. Sajnos nem énekelhették újra, mert még rengeteg számot be kellett mutatniuk. - Gonosz óriások.. - karba tette kezeit, mire mindenki közrefogta és ölelgette, puszilgatta, csak ne haragudjon rájuk. 

- Mike. - ránéztem amolyan "okosan" fejjel, ő pedig értette. A végén már csak direkt csinálna, hogy ő legyen a középpontban. Rafkós gyerek, eléri amit szeretne. De ez nem hátrány. 

- Ha így folytatjátok... nem fogok tudni megfelelő dalszámú listát összehozni, eddig mind a kettő esélyes arra, hogy világ-körüli turnén előadjátok. - szakított félbe minket Mark, mire a srácok arcán fülig érő mosoly terült el. - Már nem is merem meghallgatni a többit. - ránéztem és mosolyognom kellett. Annyira aranyos volt, ahogy próbálkozott ebbe a bizalmi körbe bekerülni. De én tudom, hogy nem lesz nehéz dolga. Imádni fogják a srácok és ő is őket. 

Még jó pár számot meghallgattunk és ha egy tucat táncot nem néztünk meg, akkor egyet se... de én nem bántam. Sőt.. épp ellenkezőleg. Élveztem! 

- Az utolsó dalunk egy régebbi szám, de szeretnénk, ha ez mindenképpen rajta lenne a listán. - szólalt fel Leon és furcsán nekem célozta ezt a mondatát. Az elején nem értettem, hogy mire gondolhat, de amint felcsendült a zene, tudtam mire utalt. Alig bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Ezzel a számmal búcsúztattak el három évvel ezelőtt. Előrébb mentem, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt most tényleg csak miattam... Az első refrénnél már potyogtak könnyeim. Mike megfogta kezem, mert gondolom azt hitte, baj van, de mikor lemosolyogtam rá, értette a helyzetet. Bekapcsolódtam a zenébe, mikor Leon lejött hozzám és megölelt. Annyira régen éreztem ennyi szeretetet, hogy nem bírtam magamban tartani. Teljes tüdőmből és minden erőmet összeszedve énekeltem velük. Leon oldalról átkarolt, Mike fogta a kezem, a többiek pedig elindultak felém. Hiányoztak. Elképesztő nagy űrt hagytak maguk után és ezt csak most sikerült betölteni és hál' istennek pont nekik adatott meg ez a lehetőség. Nem lehettem elég hálás ezért. Könnyeim arcomat mosták, mosolyogtam és csak boldog voltam. 

- Köszönöm. - a végén egy hatalmas csapatölelést csináltunk, ami jól esett. - Nagyon hiányoztatok. - picit hátrébb léptem és letöröltem könnyeimet. - El sem hiszitek, hogy ez most mennyit jelentett nekem. Köszönöm. Köszönöm, hogy ilyen jó barátok vagytok még úgyis, hogy már jó régóta nem találkoztunk. Köszönöm. - hálálkodtam, mire a lányok legyintettek és a nyakamba akaszkodtak. - Remélem, hogy ma este lesz esélyünk arra, hogy együtt vacsorázzunk. - burkolt célzást intéztem Mark felé, aki vette a lapot. 

- Igen, akartam is mondani, hogy foglaltattam asztalt ma este hét órára. Pablonak leírom a címet, küldjétek el egymásnak és kérlek, hogy gyertek el. Szeretnélek titeket jobban megismerni és mellesleg.. ott szeretnénk elmondani, hogy hogyan is alakul a turnélistátok. - a srácokban is tombolt a sok - sok boldogsághormon. Örültek és vidámak voltak, csakúgy, mint én. - De ha most megbocsátotok, mi még nem jelentkeztünk be a hotelbe. Kipakolunk és elkészülünk mi is, aztán hét óra előtt pár perccel az étterem előtt találkozunk. - átadta Pablonak a címet, aki már pötyögte a telefonjába, gondolom kör SMS-t akar küldeni. - Akkor este. Sziasztok! - megfogta Mike kezét majd elindult kifelé. Én még váltottam egy gyors ölelést mindenkivel, majd elindultam kifelé. Visszanéztem erre az elképesztő társaságra és elmosolyodtam. Imádom őket. 

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm!! - ugrottam Mark nyakába, ő pedig szorosan magához húzott. 

- Ne köszönd. Látom, hogy mennyire boldoggá tesznek, megérdemled. De ígérj meg valamit... Nem kezdesz ki ezzel a Pabloval. - ahogy ezt kimondta, elkapott a röhögőgörcs. Hogy Pablo meg én!?!? Annyira nevetnem kellett, hogy megtámaszkodtam az autó ajtaján. Szegény Mark nem értett semmit, de ahogy néztem Mike se. Bár ő már azon nevetett, hogy én csapkodok, mint egy retardált fóka. 

- Mark... ő olyan, mintha az unokabátyám lenne. Van köztünk körülbelül 12-14 év és nős. - ahogy ezt így elsoroltam neki, elvörösödött. - Nocsak, nocsak. Mark Fewert zavarba lehet hozni!? - próbáltam cukkolni még egy kicsit, mire megcsikizett. Értettem a célzást. Erősebb, mint én. 

Beszálltam a kocsiba és még mindig mosolyognom kellett. Pablo miatt aggódik, holott Leon miatt kéne. De én biztos, hogy nem hozom szóba. Van, ami jobb ha a múlt része marad. 

A kocsi kis idő után leparkolt egy Alvear Palace nevezetű Hotel előtt, mire kidülledtek szemeim. Ez luxus. 

- Biztos vagy benne!? Én ezt neked nem tudom kifizetni... - amolyan "szórakozz mással" nézéssel illetett. - Tényleg. - próbáltam győzködni, de nem hatott semmit. 

- Majd én tudom hogy mit hogyan, te ne akarj fizetni semmit se. A vendégem vagy minden értelemben. Értettem!? - hangja ellenkezést nem tűrő volt, mire bólintottam. Hát jó... mást úgyse tehetnék. Az utcán nem szívesen éjszakáznék. 

Benn a helyzet még pazarabb volt, mint amire számítottam. Csillogás, márka és elegancia mindenhol. Mark elkérte a szobakulcsot, majd leadtuk poggyászainkat a londinernek. Mike élvezte, hogy ilyen helyen jár. Elhozta magával a kis fényképezőjét, amivel eddig vagy ezer képet csinált és a felén én is szerepelek... milyen jó nekem.. Most pózolt minden mellett, csak fotózzuk le, megmutatja otthon, hogy ő hol járt és mit csinált. Imádom. Ha nem lenne, ki kéne találni. 

- Gyertek. - kinyitotta Mark a szoba ajtaját, mire az állam a padlót súrolta. Ez konkrétan egy lakosztály. Miért is lepődtem meg!? Mark állandóan szórja a pénzét, most miért ne tenné? - Mike... ha kiesel, még el is fenekellek!! - szólt rá, mikor kicsit jobban kihajolt az ablakon, mint kellett volna. Gyönyörű volt a hely, de engem mégis az erkély és a kilátás érdekelt jobban. Azonnal kiléptem a levegőre és csak bámultam. A látvány, Buenos Aires... csodálatos. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen is volt, mikor átmenetileg itt éltem. Teljesen más környezet és légkör. Ez az, ami megnyugtat és ha tehetném, vissza se mennék Londonba. Itt nem kerget a múltam, nincsenek előítéletek és nincs bántalmazás. Más... és jó. - Tetszik? - ölelt át hátulról Mark, testemen pedig kellemes bizsergés futott végig. 

- Köszönöm. - suttogtam, ő pedig megrázta fejét. Hatalmas szíve van. Két idegent elhozott magával egy fényűző hotelbe és még csak nem is kéri vissza az árát. Meg se fordult a fejében, hogy egy centet elkérjen érte. Más, mint sok más gazdag ember. Neki van lelke és ha igaz az, hogy miattam változott meg, akkor továbbra is szeretnék mellette maradni. Jó lenne, ha ennél csak kedvesebb és önzetlenebb lenne mással is. - Segítsek összeállítani a listát? - megfordultam karjaiban és belenéztem tengerkék szemeibe. Gyomrom liftezett és hirtelen melegem lett. Szerintem el is vörösödhettem, mert arcom égett, mintha csak meggyújtották volna. Mark válaszul bólintott, majd kézen fogva behúzott a szobába, ahol Mike ugrált az ágyon. - Te rosszcsont, ha így folytatod, lekötözlek. - fenyítettem meg, mire kidugta nyelvét és leszállt az ágyról. Bement a szobájába és kipakolta a ruháit. Illetve kiszórta. Tudtam, hogy segítség kell neki, így Markkal rendbe és szépen összehajtva a szekrényébe pakoltunk mindent, majd elküldtük fürdeni, hogy elkészüljünk estig, ugyanis tudom, hogy órákig képes játszani a fürdőkádban. Most is hozott magával fürdős játékokat, szóval el lesz egy darabig. A fürdőajtót félig nyitva hagytam, hogy rálássak, nincs-e baja, mi pedig nekiláttunk a munkának. 

Volt egy teljes lista a számokról, amiket ma hallottunk és láttunk és egy üres, amire nekünk kell összeállítanunk egyet. Mark elsőnek felírta a nekem szánt dalt és ettől csak még boldogabb voltam. Megszorítottam kezét köszönetképp, mire rám emelte tekintetét. Arcunk csak egy centire volt egymástól és éreztem valami különöset. Valami különösen jót, de nem tudtam, hogy mit lépjek. Utálok tapasztalatlan lenni és történetesen az alja néphez tartozni. Elhúzódtam tőle, arcára pedig csalódottság ült. 

- Sajnálom, de a női ideál nem én vagyok. - ahogy kijelentettem, szerintem megértett mindent. Lerakta a tollat kezéből és felállt. Magával húzott engem is egészen a tükör elé. Mellette én elbújhatok. Nem értem, hogy mit lát bennem. 

- Nézd... - mutatott a tükörre, majd rám. - Hosszú szőke haj, kék szemek, vékony testalkat, nőiesség. Minden megvan benned, amitől egy nőt szeretni lehet. És ez csak a külsőd volt. Belülről milliószor több vagy. - magával szembe fordított és szemeimbe nézett. - Az az önzetlenség ahogy Mike-kal viselkedsz. A kedvességed, az őszinteség és szeretet, amit adsz ha kicsit megnyílsz. Ez mind-mind olyan érv, ami igenis szerethetővé tesz téged. Ne ostorozd magad semmiért se, mert felesleges. Az életed nem volt fenékig tejfel, de most itt a lehetőség, hogy tovább lépj és még többet adj magadból másnak. Mikenak, Kevinnek, Pablonak... Nekem. - elmosolyodtam rajta. Jól estek szavai és lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy változtatni kéne. - Én megértem ha neked gyors volt ami történt, részben nekem is. Viszont te is érzed azt amit én. Van valami különleges abba, amikor hozzámérsz és tudom, hogy te is ezt éled át, látom rajtad. Ne vond meg magadtól, nem tudhatod, hogy mi sül ki belőle. Nem a magam kontójára akarok beszélni, neked akarok segíteni. - megfogta kezem és szájához emelte. Nyomott egy puszit csuklómra, amibe belebizseregtem. Igaza van. Tényleg érzem. Viszont fogalmam sincs semmiről... nem volt még hosszabb ideig barátom. - Tudom Lexie, tudom. Kevinnel sokat beszélgettünk rólad. Tudom, hogy én lennék az első igazi férfi az életedben, de ez engem egyáltalán nem riaszt el, sőt... vonz. Annyira ártatlan és szűzies vagy még, hogy kár lenne ezt olyannak adni, aki csak a vágyait akarja kielégíteni. A te döntésed, hogy mit szeretnél, én ha kell itt vagyok neked támaszodként. - ahogy ezeket elmondta, rájöttem, hogy ismer. Ha nem is tudja az életem minden egyes másodpercét, de ismer és így is szeretné, ha mellette döntenék. Felnéztem szemeibe és egy apró mosolyt varázsoltam arcomra. Megfogta derekam és közelebb húzott magához. Sejtettem, tudtam, hogy mi következik, és nem húzódtam el. Egyszerűen csak igaza van... nem akarom megvonni magamtól azt, ami akár a legjobb dolog is lehet. Veszteni nem veszíthetek és abba is igaza van, hogy változtatnom kell. Változtatok... végre megengedek magamnak egy kis jót is. 

- Még meggondolhatod magad. - lehelete csikizte arcom, éreztem a pillangókat gyomromban és csak átadtam magam neki.... vagyis...