5. fejezet

Help!

A fürdő padlóján ülve a falnak döntöttem hátam és próbáltam felfogni, hogy mit is tettem. Könnyeim továbbra is megállíthatatlanul folytak, fojtogatni kezdett egy érzés és szédülni kezdtem. Próbáltam felkelni, elsétálni a szobámba, de két lépés után a talaj kicsúszott lábaim alól és a földön landoltam. Rájöttem, hogy feleslegesen erőlködöm, nincs elég erőm. A hátamra feküdtem és a plafont pásztáztam, de forgott velem az egész helyiség. Tudtam, hogy nincs sok hátra és a sötétség teljesen magával ragad. Gondolatok kavarogtak fejemben és nem tudtam, hogy ezek után mi lesz. Csak vártam... vártam, hogy felébredek-e valaha is. 

- Úristen, Lexie! - hallottam egy hangot, de azt már nem láttam, hogy kitől jött. Még éreztem, hogy felemel a padlóról, de ezek után átkerültem egy másik világba. Egy olyan helyen voltam, ahol semmi zaj, semmi kellemetlen és zavaró tényező nem volt, csak madár csicsergés, virágok és nyugalom. Elfeküdtem a fűben és lehunytam szemem. Próbáltam kiélvezni a helyzetet. Régen nem éreztem ennyire érzelem mentesnek magam és most jólesik. A furcsa az volt, hogy tudtam, hogy álmodom, ami eddig soha nem fordult elő. Tisztában voltam mindennel, mégse érdekelt. Itt ezen a helyen nem. Olyan volt, mint egy még felfedezetlen világ, ami arra vár, hogy a lelkisérültek megtalálják és nekem most sikerült. Elindultam egy kis ösvényen, ami szó szerint vitt magával, mintha nem a saját lábaimon járnék és mégis. Leírhatatlan és elmondhatatlan érzés volt számomra. Úgy éreztem, hogy soha nem akarok eltűnni innen. Ha ez várna rám a halál után, akkor inkább ezt szeretném. A másik világban állandóan megaláztak már egészen kicsi korom óta, mindig bántottak azért, ahogy kinézek, mert én nem a legmárkásabb ruhákat vettem fel, hanem megelégedtem egy átlagos felsővel is. Mindig kinéztek, lelkileg terrorizáltak majd a saját szüleimet is elvesztettem az én hibámból... senkinek nem kívánom ezt az életet. Nyomorúság, amin Kevin és Mike enyhítenek egy kicsit. Ha ők nem lennének, szerintem már én sem. De most talán.... talán nem kell visszamennem. Itt minden annyira jó. A béke és nyugalom, ami körülvesz, mintha harmóniát hozna az életembe. Egy olyan megfizethetetlen érzést, amiben már régóta nem volt részem. Fárasztó mindig azon aggódni, hogy az emberek mikor fognak belém rúgni vagy éppen megalázni és most itt ez a nyugodtság. Ez az, amire szükségem van. Miközben gondolkodtam, különös illatra figyeltem fel. Sós és még is tiszta illatot éreztem. Pár perc múlva rá is jöttem, hogy mi ennek a könnyed aromának a forrása. A tenger. Levettem cipőmet és anélkül sétáltam a homokban. Hagytam, hogy lábam elérjék a hullámok és a vártnál melegebb volt a víz hőmérséklete. Kellemes és egyben vágyakozó érzést keltett bennem ez a pillanat. Nagyon régen jártam bármilyen tengerpart, illetve strand közelében és hiányzott már. Ledobtam pólóm és nadrágom, majd a lehető leglassabban, minden egyes lépést kiélvezve mentem egyre beljebb és beljebb. Mikor már úgy éreztem, hogy elértem a számomra tökéletes mélységét, lebuktam és úszni kezdtem. Az a könnyedtség és ahogy a víz vitt magával, felfoghatatlan. Feljöttem levegőért, de akkor hirtelen kezdett megváltozni minden. A fejem szörnyen hasogatni kezdett és nehéznek éreztem testem. Tudtam, mi történik. Valami, amit egyáltalán nem akartam.
- Lexie, kérlek nézz rám. - hallottam egy ismerős hangot és próbáltam engedelmeskedni kérésének, de nagyon fájt kinyitni szemeimet. Nagyon lassan, minden fénytől kímélve hunyorogva nyitottam ki szemem és megláttam Markot, ahogy mellettem ült és arcán különös érzés játszott. Mintha aggodalom és kétségbeesés látszott volna rajta. - Hál' isten. - láthatólag megkönnyebbült, mikor ránéztem. Nem tudtam mit keres itt, azt viszont tudtam, hogy miatta jutottam el eddig a pontig. Az viszont, hogy most segített, valamit enyhített előbbi tettén. - Kérlek szólalj meg... - könyörgőn nézett rám, mire szólásra nyitottam szám.
- Mit keresel itt? - hangom halk és erőtlen volt. Éreztem, hogy alig élek. Kezemet bekötötte, de úgy, mint aki ért is hozzá. Ez egy újabb megválaszolatlan kérdés számomra. Hogy lehet az, hogy ő mindenhez ért?
- Lelkiismeret furdalásom volt és bocsánatot akartam kérni, de mire ideértem már a fürdőben a földön feküdtél eszméletlen állapotban. Behoztalak ide, bekötöttem a kezed és pár perc múlva fel is ébredtél. - elmagyarázta, hogy mi volt, amíg én máshol jártam és őszintén megmondom furcsálltam a dolgot. Miért segített és miért akart bocsánatot kérni egy olyan ember, akinek milliószor jobb élete van, mint nekem, körbeugrálják és kiszolgálják, imádják? - De Lexie, mi fordult meg a fejedben, mikor ezt tetted? - hangja nyugtatólag hatott rám és tudtam, hogy válaszolnom kell neki. Hangja ellenkezést nem tűrő volt, mégis lágy. Tisztában voltam vele, ha most megvonom a vállam, megváltozik, újra magára ölti maszkját és nem akartam. Szerettem mikor megnyílt nekem.
- Csak elegem volt már. - tudtam, hogy ennyiből is érteni fog és láttam rajta, hogy felfogta miről beszélek. Nem állt szándékomban bántani őt, de megalázott, csalódtam benne. Mondjuk nem tudom miért reménykedtem, hogy egy ilyen pasi, mint ő, nőként tekint rám. Inkább egy sajnálatra méltó ember vagyok szemében és megértem. Nem hibáztatom érte. - Remélem tudod, hogy nem haragszom. Rosszul esett, ezt elismerem, de nem tehetsz róla. Tudom, hogy neked egy gyámoltalan kislány vagyok és csak segíteni akartál, de köszönöm szépen, megoldok magamtól mindent. Mert a látszat ellenére, igenis nagylány vagyok már. - láttam rajta, hogy váratlanul érte és egyben rosszul is esett neki, mégse mondott semmit. Beletörődtem, hogy igazam van. - Hány óra van? - hirtelen eszembe jutott Mike és a vacsora.
- Hat óra lesz pár perc múlva. - ahogy kijelentette, szemeim kikerekedtek és ülésbe tornáztam magam. - Ha a vacsora miatt aggódsz, inkább átrakatjuk másnapra, de neked pihenned kell. - próbált győzködni, de nem hagytam magam. Megígértem valamit a törpének és nem akarok csalódást okozni neki.
- Nem. Én nem bántom Mikeot. Elmegyek a vacsorára ha törik, ha szakad. De megkérhetlek valamire? - nem tudtam, hogy fog reagálni kérésemre, de bíztam benne, hogy most az egyszer nem hagyja figyelmen kívül akaratom. Tekintetével válaszolt, én meg elmosolyodtam és kissé szégyellősen, lesütöttem szemeim. - Ittmaradsz, amíg elkészülök? Nem tudom mi megy egyedül és mi nem... - meglepődött, látszott rajta, de bólintott és felsegített az ágyról. Eléggé instabil állapotban voltam, így segített elmásznom a fürdőig, ahol a padlóra nézve, kirázott a hideg. Gyorsan feltakarítottam és megkértem Markot keresse ki szekrényemből a ruhát, amit mondtam neki, amíg én letusolok és hajat mosok. Erőtlen voltam, így lassan ment minden, de nagy nehezen beimádtam magam a zuhanyzóba. Letusoltam és siettem a hajmosással is, ahogy csak tudtam. De ez most elég kimerítő volt számomra. Miután végeztem, megtámaszkodtam a csap széleiben és lehajtottam fejem, hogy egy kis erőt gyűjtsek a hajszárításhoz.
- Mi a baj? - erre a kérdésre felkaptam fejem és megláttam az ajtóban Markot. Egy szál törölközőben álltam előtte és nem tudtam, hogy szégyenembe merre nézzek. - Biztos jó ötlet ez a vacsora? - beljebb jött és mint aki tudná, hogy mit érzek, támaszt nyújtott. Ahogy keze csupasz vállaimhoz ért, kellemes bizsergés futott végig gerincemen és hirtelen nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Összenéztünk, de hamar elkaptam tekintetem és válaszul bólintottam kérdésére, majd leültetett egy székre, és kifésülte hajam. Annyira óvatosan és finoman csinálta, hogy még élveztem is. Megkereste hajszárítóm és nekilátott a nem kevés munkának, ugyanis elég hosszú hajam van. Apró mosoly kúszott ajkaimra és kicsit feloldódtam közelében, pedig csak egy szál törülközőben ültem előtte. Mikor már éreztem, hogy hajam veszít súlyából, tudtam, hogy már nincs sok hátra és végez. Így is lett, körülbelül öt perc múlva lerakta hajszárítóm, majd elém lépett. - Gyere, mutatok valamit. De most tényleg ígérd meg, hogy nem fogsz balhézni, csak kedveskedni akarok. - megforgattam szemeim, majd megfogta kezem és behúzott a szobába. Egy gyönyörű barack színű, pánt nélküli estélyi volt az ágyamon. Elsőre beleszerettem, de tudtam, hogy nem fogadhatom el.
- Nézd Mark, én értem, hogy kedveskedni akarsz, de nincs szükségem rá és különben is... soha nem tudnám meghálálni neked. Nekem... - sóhajtottam egy nagyot. - Nekem nincs ennyi pénzem. - szégyelltem is magam érte rendesen. Elvégre lehetne nekem is jobb életem, ha akkor nem teszem azt, amit.
- Nem kell meghálálni. Nem azért vettem, hogy kapjak érte valamit. Csak szeretném neked adni, ennyi. Kérlek fogadd el. - próbált győzködni, de nem akartam elfogadni. Megingattam fejem, de ő nem tágított. Pár perces győzködés után belementem. Elvittem a ruhát a fürdőbe és magamra öltöttem egy pánt nélküli melltartó kíséretében. Tetszett a ruha, nagyon is. De valami nem volt tökéletes. Gondolkodtam egy keveset, majd rájöttem. Hajam csak lógott a semmibe. Elővettem a hajsütőmet, amit még a tizenötödik születésnapomra kaptam és laza hullámokba sütöttem hajam alját. A végére már majdnem azt mondtam, hogy tetszett a látvány, de a kezem.... az rontott az összképen. Sóhajtottam egyet, majd az ajtóhoz léptem. Talán elfogadható a kinézetem és nem okozok csalódást a ruhával Marknak. Ilyen gondolatok játszódtak le bennem, majd kiléptem hozzá az előszobába. Megfordult és végignézett rajtam. Szemei úgy pásztáztak, hogy zavarba jöttem és lesütöttem tekintetem. Hozzám lépett majd államnál fogva felemelte fejem. - Gyönyörű vagy. - hangja simogatta lelkem és valahogy nyugodt voltam közelében. Mosolygott, amit csak ritkán láttam tőle és tetszett.
- Köszönöm. - elmosolyodtam, majd gondolkodni kezdtem, hogy milyen cipőt fogok felvenni én ehhez a ruhához!? Nekem nincsenek csili-vili magassarkúim, de talán akad valami régebbről. Szobámba mentem és kutakodni kezdtem. Tudtam, hogy valahol van egy fekete magassarkúm, még a szalagavatómra kaptam, de nem tudtam hova tettem. Hosszú keresés után megtaláltam egy cipős dobozban a szekrény legmélyén. Egyszerű volt, elegáns és kényelmes. Nem égig érő sarka volt, csak olyan amibe normálisan lehet sétálni és nem fájdul meg tőle az ember lába tíz perc után. Magamra kaptam, majd kimentem Markhoz és bejelentettem, hogy indulhatunk. Neki szerencséje van, mindig olyan elegáns, hogy sose kell másik ruhát magára kapnia, mikor megy valakihez.
- Asszonyom? - az ajtóban meghajolt előttem és hangjában éreztem a játékosságot. Nagyon tetszett a felszabadult és normális énje.
- Uram? - én is beszálltam ebbe az apró kis bolondságba és láttam rajta, hogy örül, amiért ilyen jól fogadtam. Kiléptünk az ajtón, majd belékarolva vezetett el autójáig. Mikor megláttam a kocsit, az állam a talajt verte. Ez egy Audi R8-as... és mattfekete. Gyönyörű! Újabb és újabb kérdések vele kapcsolatba, amik megválaszolatlanok. De addig nem nyugszom, amíg mindenre meg nem tudom a választ.
- Gyere. - megfogta kezem és közelebb húzott az autóhoz, mikor látta, hogy a csodálkozástól megmozdulni se tudtam. - Még pont időben vagyunk, ha most elindulunk pont hétre odaérünk. Ugye nem akarod lekésni? - tudta, mivel bírhat rá, hogy beüljek mellé és utáltam azért, amiért ennyire jól irányít. Beadtam derekam, majd beültem az anyósülésre. Becsukta az ajtót, én pedig bekötöttem magam. Hamar benn ült mellettem, majd már indultunk is. Furcsa volt nekem ez a luxus. Ennyi idő után már teljesen elfelejtettem, milyen a normális élet. Nekem csak egy egyszerű, szürke életem van, amit senki nem akarna a magáénak, neki pedig egy csillogó és hiánytalan világa, amit mindenki irigyel, köztük én is.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy egyszer le kell ülnöd velem egy hosszú beszélgetésre. - ahogy ránéztem, szája sarkában észrevettem egy apró mosolyt és tudtam, hogy benne van. - És bocsánat. - amint kimondtam, felém nézett, de nem időzött sokat, visszafordította tekintetét az útra. Értetlenség tükröződött arcán, én meg szólásra nyitottam szám. - A maiért. Csak kedves akartál lenni, de meg kell értened, hogy nekem ez egyfajta megalázás volt. Tudom, hogy reagálhattam volna máshogy is, de a hirtelen harag beszélt belőlem. - megfogta kezem, én meg értettem, hogy ezzel azt fejezi ki, hogy nem haragszik.
Mike nem lakott messze tőlem, így pár perc alatt ott is voltunk. Úriember módjára kinyitotta nekem az ajtót, amit egy mosollyal megköszöntem. Bezárta az autót majd derekamra vezette kezét és úgy csengettünk be. Már kint hallottam, ahogy Mike végigtrappol a lakáson és igazam is lett. Kitárta az ajtót és széles mosollyal köszöntött minket.
- Jövök már, jövök. - húzott egyre beljebb, én meg csak vigyorogtam rajta. Szép és egyszerű házuk volt. Tetszett, nagyon is. Otthonos és meghitt hangulat vett körül minket és ebbe már nagyon rég nem volt részem. - Jó estét. - köszöntöttem apukáját két arcra puszival, majd a nővérét is és picit hátrébb léptem. - Köszönjük a meghívást és remélem nem gond, hogy ittvagyunk. - Mike megforgatta szemeit, én meg afféle 'most mivan?' nézéssel nyugtáztam.
- Dehogy gond, szívesen látunk itt titeket. Akik ennyire szeretik a fiamat és ennyit törődnek vele, hozzánk tartoznak. - szavai megmelengették szívemet és úgy éreztem, hogy végre olyanok között vagyok, akik nem bántanak azért, aki vagyok és ez tetszett. - Gyertek, üljünk le vacsorázni, közbe is lehet beszélgetni, de Mike már nagyon éhes. - bevezetett minket a konyhába, ahol nem ültem le egyből, hanem segítettem felpakolni az asztalra és Joe nagyon szívesen fogadta a segítséget. Látszik rajta, hogy nagyon jó apa. Helyt áll és pótolja a gyerekek édesanyját is, de hiányzik neki a felesége és ez itt megmutatkozott. Régen nem mosolyoghatott ennyit, mint velünk és tetszett, hogy miattam van jó kedve és talán egy kis időre sikerül elfeledtetnem vele a problémákat.
- Mi történt a kezeddel? - Mike gyanakvóan nézett bekötött alkaromra, én meg csak legyintettem és arra fogtam, hogy ablakpucolás közben eltörött az üveg és elvágtam a kezem. Tudtam, hogy ezt csak Joe hiszi el, de Mike nem. Sarah, a nővére is először furán nézett, de nem kérdezett rá és szerintem elhitte. - Megyünk játszani? - odaugrott mellém a kis duracellnyuszi és már húzott is magával. A szobaajtóban levettem magassarkúm, majd bementem szobájába. - Miért hazudtál? - elém állt és szemei könnyesek voltak. A szívem szakadt meg, hogy ez miattam van.
- Mike...- magamhoz öleltem, ő meg csak bújt. - Nem akartam, hogy tudják. És kérlek bocsáss meg, nem akartam ezt tenni, de akkor nem láttam más megoldást. Kérlek törpém, ne haragudj. - éreztem, hogy pár percen belül én is sírni fogok, ha így folytatjuk.
- Nem haragszom. - kicsit eltávolodott tőlem és szemeimbe nézett. - De nem akarlak elveszíteni. Anyát már nem láthatom többet és te olyan vagy nekem, mint ő. Szeretlek és veled akarok lenni. - ahogy ezeket elmondta, már az én könnyeim is potyogtak. Minden egyes alkalommal rá kell jönnöm, hogy ő nem egy a többi kisfiú közül. Ő más. Érettebb és imádom.
- Nem foglak elhagyni. Ne félj ettől. Azóta a baleset óta én még senkit nem szerettem ennyire, mint téged Manó és ez nem fog változni. Értesz? - bólintott egyet, majd újra hozzámbújt. Hallottam, hogy kopog valaki, de hál istennek Mark volt az. Ahogy meglátta könnyes arcom, egyből leguggolt hozzánk. Mike szipogása volt az egyetlen zaj, ami megtörte a csendet. Mikor csillapodni kezdett, leültettem az ágyra és kicsit rendbeszedtem arcát. - Örökre? - tartottam a kisujjam, amit ő elfogadott és máris jobb kedve lett.
- Minden rendben? - halkan, suttogva kérdezett Mark, én meg bólintottam. Értette, hogy a kezemről volt szó és nem is kérdezett többet. - Na gyere te nagyfiú. - kapta fel Mikeot, majd az ágyra tette és csikizni kezdte. Hangos kacaj töltötte be a szobát, én meg nem hagyhattam, hogy így kínozza szegény gyereket, megcsikiztem oldalát, mire arrébb lépett. Léptem utána és folytattam. Csikis. Mikenak sikerült kiszabadulnia és mikor ketten támadtunk rá, kicsit váratlanul érte. Mark próbált védekezni, ami az elején a nevetéstől nem ment neki, majd fogást talált és sikerült leállítania mindkettőnket. Mikekal összenéztünk és tudtuk, hogy ebből baj lesz. Mark rámtámadt és a halálba csikizett és piszkált. Alig jött ki hang a számon, csak csapkodtam és próbáltam szabadulni, de nem sikerült. A törpe a hátára ugrott és próbálta visszafogni, de erősen lehetetlen volt.
- Eee...eel...elééég.. - lihegtem, mire Mark leállt és rám nézett. Arcunk alig volt pár centire egymástól és valami érdekeset láttam gyönyörű, tengerkék szemeiben. Nem tudtam megmagyarázni mit, de láttam. Mike leugrott a hátáról és dorgálón nézett rá.
- Na idefigyelj öregem. - csípőre tette kezeit és tiszteletet valamint figyelmet követelt magának. - Nem tudom miből vagy, de ha egyszer összekötöm a cipőfűződet, rájössz kivel húztál ujjat. - ahogy kijelentette elnevettük magunkat. Joe is nevetett az ajtóban és csak akkor vettük észre, hogy ott áll. Szemeiből csak úgy sütött a szeretet és ahogy a fiát nézte, rájöttem, hogy jobban hiányoznak a szüleim, mint gondoltam. Nekem ez már nem adatik meg és nagyon hiányzik a szeretet az életemből.
- Kekeckedsz haver? - Mark folytatta a játékot, mire Mike kidugta a nyelvét és menekülőre fogta. Mark is ment utána, én meg vigyorogtam az ágyon ülve.
- Lexie. - Joe leült mellém és megfogta kezem. - Remélem tisztában vagy vele, hogy mióta Mike megismert téged, sokkal jobb lelki állapotba került. És én ezért hálás vagyok neked. Elérted azt, amit én nem tudtam. Nem tudtam pótolni az édesanyját úgy, ahogy kellett volna, de most itt vagy neki te és ha szabad, akkor kérnék tőled valamit. - szavai meghatottak és kíváncsian vártam kérését. - Ne hagyd magára. Nagyon sokat jelentesz neki, talán mondhatom azt, hogy betöltöd az űrt a lelkében és erre szüksége van. Ő még kisgyerek, akkor is, ha ez magatartásában és mentalitásában nem nyilvánul meg. Hatalmas seb van a szívén és te ezt begyógyíthatod. - ahogy beszélt, láttam, hogy könnybe lábadtak szemei, én meg hirtelen nem tudtam, mit is mondjak.
- Természetesen nem hagyom magára. Rám számíthattok. Nagyon jól tudom, hogy Mike és ti is, min mentek keresztül és úgy gondolom, hogy ahogy ti nekem, úgy én is lehetek egyfajta lelki támaszotok. A kis törpe nagyon sokat segített rajtam és semmi pénzért nem hagynám magára. Bízhatsz bennem. - láttam rajta, hogy megnyugszik és megölelt. Váratlanul ért ugyan, de nagyon jól esett. Tudta, hogy nekem is hiányoznak a szüleim és próbált segíteni, amit nagyra értékeltem. Valaki, aki megért. Épp elengedtük egymást, mikor visszaértek a fiúk.
- LEEEXIIIIEEE!!! - Mike sikítva ugrott ölembe. Hirtelen azt sem tudtam, mi van. De hamar rájöttem. Mark még mindig szadizza szegény kis srácot. - Te gonosz. Ezt még visszakapod, majd meglátod!! - lihegtek mind a ketten, mire Joe kiment a szobából és ahogy hallottam innivalót töltött. - Vigyázz vele, mert bánt. Elkapott és csikizett és nem engedett el, csak ha kapott egy puszit. De Lexie, ő fiú és fiúkat én nem puszilgathatok.. - magyarázott, mutogatott, nekem pedig nevetnem kellett. Imádom és mindig felvidít. De azért kiálltam mellette.
- Na de Mark. Kisgyerekeket bántani nem szép dolog. Nem tanítottak meg rá? - próbáltam leszidni, de tudtam, hogy nem vesz komolyan. Már épp folytattam volna mondandóm, mikor Joe visszaért egy tálca innivalóval. Természetesen narancslé. - Köszönjük szépen! - rámosolyogtam, majd miután elfogyasztottuk, az órára néztem. Elég későre járt és Mikenak már aludnia kellett volna. - Nagyon szépen köszönjük a meghívást, a finom vacsorát és azt, hogy veletek lehettünk. - kezdtem hálálkodni, miután visszavettem cipőm. - Remélem tudjátok, hogy ez nekem többet jelentett most bárminél. Köszönöm. - megöleltem őket, majd hagytam, hogy Mark is elbúcsúzzon. Addig én Mikeot szeretgettem. - Holnap szombat. Gyere át délután és játszunk egyet meg elmehetünk sétálni. Oké? - szemei felcsillantak és minden nélkül igent mondott.
- Mark is jön? - kérdése meglepett, de tudtam, hogy Mark helyett nem válaszolhatok. Viszont őt sem akartam megbántani.
- Nem tudom, majd holnap kiderül. Megkérdezem tőle, jó? - hatalmasat bólintott majd megölelt és kikísért az ajtóig. Elköszöntünk még egyszer utoljára, majd elindultunk az autóhoz. Furcsának találtam, hogy Mark keze folyamatosan a derekamon volt, de egyben tetszett is. Eddig nem igen volt tapasztalatom a férfiak és gyengédség terén, szóval néha nem akartam reagálni, mert féltem, hogy nem úgy kéne, mint ahogy tenném. Most is, úgy tettem, mintha nem tűnne fel és beültem autójába. - Köszönöm, hogy eljöttél és boldoggá tetted Mikeot. - hálálkodtam, ő pedig megengedett magának egy mosolyt és örültem, hogy előttem nem a zord és megtörhetetlen énjét mutatja.
- Ne köszöngesd, én is kedvelem és látom, hogy igazad volt. Tényleg lelkileg sérült és szeretnék segíteni neki. Ő még egy gyerek és ezt átélni... hatalmas lelkierő kellett hozzá. - rátapintott a lényegre. Megértette, hogy miért is olyan fontos nekem Mike és fordítva. - Lehet egy kérdésem? - hirtelen megtörte a csendet és igazából szokatlan volt, hogy megkérdezi. Máskor csak nekem intézi a kérdést és letudja ennyivel.
- Már megvolt. - játszottam vele, ő meg szarkasztikus hangon felnevetett.
- Eljössz hozzám? - ahogy megkérdezte, szemeim kidülledtek és fel se fogtam hirtelen. Hogy én hozzá!? - Ne félj, semmi hátsó szándék nincs bennem. - gondolom látta, hogy megijedtem. Bevallom féltem. Annyira még nem ismerem, hogy el merjek menni hozzá. - Csak szeretném megismerni a múltad, a fájó dolgokat és segíteni akarok. Egy hosszú beszélgetést kérek, nem mást... - ebből gond nem lehet, de őszintén... nem tudtam, mit válaszoljak.
- Legyen, de ne sokáig. Aludni is szeretnék, fáradt vagyok. - belementem... hogy miért!? Magam se tudom. Önelégült mosoly játszott arcán, én meg nem tudtam megállni, hogy ne forgassam meg szemeim. Feltűnt, hogy nem is arra mentünk, amerre én lakom... mintha tudta volna, mit fogok válaszolni. Utálom, hogy ennyire, de ennyire kiismert két-három nap alatt. Uralkodik felettem és ez nagyon szokatlan. - De nekem is lesznek kérdéseim!! - ezt a kritériumot muszáj volt közölnöm vele és tudtam, hogy ez már nincs ínyére, de nem bántam. Én is tudni akarom, ki ő valójában. Úgy negyedórányi kocsikázás után megálltunk és mikor kiszálltam az állam a padlót súrolta és megszólalni se tudtam... 

4. fejezet

Sziasztok! Ide nem igazán szoktam írni, de most úgy gondoltam, szólok, hogy van egy zene felirat a második kép alatt, ami egy link.. kérlek nyissátok meg és úgy olvassátok el a fejezetet! :) Előre is köszönöm! :) Zs.

My fault

Másnap reggel olyan fitten ébredtem, hogy még nekem is furcsa volt. Láttam, hogy az infúziót kivették, vele együtt a tűt is eltávolították kezemből. Az asztalon egy tálca étel ékeskedett, de a kórteremben senkit nem találtam. Ülőhelyzetbe tornásztam magam, ölembe vettem a tálcát és nekiláttam reggelimnek. Rendes ételt másfél napja nem juttattam szervezetembe, szerintem már ideje volt. Mikor végeztem vele, bejött az orvos. Kedvesen rámmosolygott, majd leült mellém a székre.

- Jó reggelt Miss Davis. Hogy érzi magát? - szemeivel arcomat fürkészte és elővette kórlapomat, ráírt valamit, majd visszatette a helyére.
- Jó reggelt! Furcsán jól. Mint akinek semmi baja se volt. - ahogy elmondtam, mosolygott.

- Ez jó jel. Sikerült nagyjából kipihennie magát és ahogy látom, evett is. Ma még bent tartjuk, de ha minden jól megy, akkor délután három fele hazamehet. De lehet, hogy csak este hét óra körül érek vissza. Nyugodjon meg, a lényeg, hogy ma már otthon töltheti az éjszakát. - nyugtatóan megfogta kezem, majd elköszönt és kiment. Örültem, hogy nem kell több napot benn maradnom. Sose szerettem a kórházakat, orvosokat. Kisebb koromban is, inkább szenvedtem, de dokihoz nem mentem el. Ezt anyutól örökölhettem... ő is gyűlölt orvoshoz járni. Elmosolyodtam, mikor eszembejutott, hogy anya elbújt apu elől, mikor az ujjába rozsdás szög állt és tetanuszt kellett volna kapnia. Apuval ketten győzködtük, de nem akart engedni. Aztán mikor rájött, hogy apa az erősebb... hát igen, ehhez az kellett, hogy a vállára rakva kivigye és berakja a kocsiba, utána hagyta, hogy beadják neki az oltást. Arcomra egy apró mosoly kúszott az emlék hatására, de nem tartott sokáig, hamar elsírtam magam. Én tehetek arról, hogy ők most nincsenek... Minden az én hibám!

- Lexie, minden rendben!? - rohant ágyamhoz főnököm, mikor belépett a terembe. Gondolom megijedt, mert sírok. Bólintottam egyet és már tudta is hogy mi a baj. Magához ölelt, fejem pedig mellkasába fúrtam. Egyszerűen nem tudom túltenni magam ezen. Sose bocsátom meg, amit tettem. A belülről mardosó fájdalom, lelkiismeret furdalás és a tudat, hogy miattam van...felemészt és nem tudok mit tenni ellene. Nem hazudhatok másnak és magamnak se. - Szöszi. - emelte fel fejem Kevin és letörölte a könnycseppeket arcomról. - Nekem arról fogalmam sincs, hogy mit érezhetsz vagy min mész keresztül. Csak a töredékét látom és tudom, csak azt, amit kimutatsz és elmondasz. Ez semmi ahhoz képest, ami benned van. De jól figyelj rám! Egyet tudok! Ez nem a te hibád volt, hanem azé a baromé, aki ittasan vezetett! Hidd el nekem, hogy ez nem miattad volt! - próbált meggyőzni, de nem ment neki. Erről a véleményem nem fog változni. Én éltem túl egyedül a balesetet, azért, hogy megkapjam a magamét. Nekem a halál csak kegyelem lett volna. - Csak próbálj kicsit hinni nekem... csak egy kicsit. - könyörgőn nézett rám, mikor látta, hogy a könnyek szememből ugyanúgy szüntelenül folynak. Nem bírtam tartani vele a szemkontaktust, így elnéztem oldalra és akkor láttam meg az ajtóban álló személyt, aki szerintem majdnem az egésznek fültanúja volt. Szemeiből hatalmas mértékű sajnálat tükröződött, annak ellenére, hogy fogalma sincs miről van szó. Kevin is odanézett, mikor már egy ideje egy irányba néztem, és beinvitálta látogatómat. Maga mögött becsukta az ajtót és odajött mellénk.
- Nem akartam megzavarni semmit, csak gondoltam megnézem, hogy vagy. - hangjából sugárzott a nyugodtság és ez hatott rám is. Letöröltem könnyeimet és erőt vettem magamon. Sokan voltunk ahhoz, hogy kimutassam, mennyire gyenge is vagyok valójában. Magamra erőltettem egy apró mosolyt és úgy tettem, mintha megnyugodnék és elfelejteném az előbbieket.
- Már sokkal jobban, azt mondta az orvos, hogy délután vagy este hazamehetek. Tehát az éjszakát már otthon töltöm. - tudattam velük, hogy rendben vagyok, megleszek, nem kell értem annyit aggódni és láthatóan megkönnyebbültek. - És hogy halljatok még jó hírt, már ha annak számít.... akkor ma már ettem is. - ahogy kijelentettem, mindkettejük arcán egy kósza mosoly jelent meg.
- Na, ezek tényleg jó hírek. - főnököm megsimogatta kezem, amit Mark végigkövetett a szemével. Kevin minden egyes mozdulatát figyelte, mint aki bármikor képes ugrani, ha csak egy rossz mozdulatot tesz felém. Nem értem ezt a férfit. Alig pár napja keveredett az életembe és elkezdi felforgatni. Megjelenik, mikor nem számítok rá, elvisz randizni, hogy megismerjen, itt van a kórházban, közben meg senkije se vagyok... nem értem.- De nekem most mennem kell. - kelt fel főnököm, mikor az órájára nézett. - Elizabethnek megígértem, hogy lefoglaljuk az esküvő időpontját. - az ajtóhoz lépett, majd visszafordult egy gonosz vigyorral az arcán. - Ezek a nők. - gondterhelt hagneme megmosolyogtatott, de természetesen szúrós szemekkel néztem rá. Azért na... mintha a férfiakkal nem lenne semmi gond. Meg se várta, hogy mondjak bármit is, már el is tűnt. Nem is ő lett volna, ha nem ezt csinálja.
Időközben tekintetem Markra tévedt, aki leült ágyam mellé. Őt még mindig nem tudtam hova tenni. Annyira furcsa minden vele kapcsolatban. Semmit nem tudok róla, csak a nevét. Arra már rájöttem, hogy valami jólmenő állása lehet, hiszen mindig öltönyben van és kifinomultsága is mutatja, hogy nem egy magamfajta pincér munkát végez.
- Nyugodtan elmehetsz, biztos van jobb dolgod is, mint itt ülni. - rámosolyogtam, ő pedig meglepődött, de hamar magára varázsolta maszkját. Most tűnt fel, hogy szinte mindig csak az elkötelezett és céltudatos férfit láttam rajta. Apró mosolyokat enged meg magának, de nem többet. Nem mutatja ki, mit érez. Azt hiszem... ebben hasonlítunk.
- Hát jobbnak nem jobb, de vár a munka. - felkelt és elindult az ajtó felé. - Majd még délután visszajövök és ha szeretnéd, hazaviszlek. - felajánlotta, de én kedvesen megingattam fejem.
- Nem szükséges. Körülbelül negyed órára lakom innen, annyit sétálni is tudok. - bólintott, hogy megértette, elköszönt és már ott se volt. Az mondjuk szokatlan volt, hogy nem látszott rajta a határozottság. Na mindegy. Egész nap feküdnöm kellett, mást nem engedtek a nővérek. Szóval keresztrejtvény fejtettem egészen délután háromig, amikor az orvos kopogott majd belépett és hatalmas mosolyt villantott felém. Ez jót jelent! Még elvégzett egy-két utolsó rutinvizsgálatot, majd kezébe vette kórlapom.
- Nos Miss Davis úgy néz ki, hogy teljesen rendbejött. Hazamehet, ha megígéri, hogy odafigyel az étkezésre! - hatalmasat bólintottam, felpattantam, megköszöntem a segítséget a dokinak, majd ki is ment, én pedig elkezdtem öltözködni. Amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem magam és rendberaktam a kórtermet. Az ajtóból még visszanéztem, hátha itt marad valami, de nem láttam semmit, így végre itt hagyhattam ezt a helyet. Kiléptem a napfényre és egyszerűen csak felüdülés volt számomra. Utálom a kórházakat, még a hangulatom is rosszabb az ilyen helyeken. Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a kórház területét és elindultam haza. Már a ház előtt jártam, mikor megpillantottam két embert a lépcsőn. Beszélgettek és nem vettek észre, aminek örültem, mert nem tudtam, hogy mit mondjak nekik. Úgy döntöttem, hogy inkább a kávézóba megyek, hátha főnököm ott van már, de tervemet megzavarták.
- Lexie!! - hallottam meg Mike hangját, mire megfordultam és felkaptam. - Szia, úgy hiányoztál! - szorosan magához ölelt, mire elmosolyodtam. Annyi szeretet van ebbe a kisfiúba, mint három másik felnőttben együtt. - Jól vagy? - aggódó tekintettel nézett szemeimbe, én pedig megnyugtatásképp széles mosollyal bólintottam. - Kevin mondta, hogy mi történt és elmeséltem otthon. Apu azt mondta, ha kell valami, mi segítünk. - megmelengette szívemet, hogy ennyire törődik velem.
- Köszönöm Mike, de nincs szükségem semmire. - leraktam, majd odasétáltunk az ajtóhoz, ahol Mark várt ránk. - Szia. - egy kis mosolyt varázsoltam arcomra, amit ő viszonzott. Most még ez az apró gesztus is jólesett. - Bejöttök? - fejemmel az ajtó felé biccentettem. Mike már járt nálam, de Mark még nem és nem tudom mit szól majd ehhez. Ő nyílván nem ehhez szokott. Ez az egy szobás lakás nekem tökéletesen megfelel, de másnak biztos szemet szúr, hogy milyen kicsi. Mike szeret itt lenni és aludt már nálam, szóval ő hatalmas mosollyal bólintott és szinte meg se várta, hogy kinyissam az ajtót. Belépett és tetszett, hogy ilyen otthonosan mozog. Bement a szobámba és gondolom rajzolni kezdett, mert papír zörgést hallottam. A konyhába léptem, ahol még ott tündököltek a virágaim. Igaz, hogy már nem olyan pompájukban, mint az első nap, de még mindig szépek voltak. Ledobtam táskám az asztalra, majd megfordultam azzal a céllal, hogy Mike után megyek, de eszembejutott, hogy itt van Mark is. Arcán láttam az értetlenséget és meg akart szólalni, de gondolom nem akart tolakodónak vagy bunkónak tűnni, mert magába fojtotta. Nem is foglalkoztam vele. Ahogy a szobámba léptem, megláttam a törpét az asztalnál firkálni. Szemeiben akkora öröm volt. Mintha ez lenne a világ legjobb helye, ahol a kedvenc elfoglaltságát csinálhatja, pedig messze nem.
- Lexie! - nagy mosollyal fordult felém, én meg érdeklődve vártam, hogy mit akar mondani. - Apu szeretné ha eljönnél hozzánk. - hirtelen nem tudtam mit reagáljak, de ahogy szemeiben láttam a reményt, nem tudtam volna nemet mondani. - És te is Mark. - eléállt és afféle "jössz, mert én azt mondtam" nézéssel pásztázta. Elmosolyodtam rajta. Tudja, hogy kell hatni az emberekre.
- Benne vagyok. Mikor menjünk? - úgy kezelte, mintha egy tárgyaláson lennének és Mike elég jól hozta a formáját. Megbeszélték, hogy ma vacsorára megyünk, ami körülbelül 3-4 óra múlva esedékes. Fel se fogtam mit beszélnek és hogy rólam is szól ez az egész. - Lexie? - Mark felém fordult és várta, hogy mit válaszolok. Nem akartam csalódást okozni Mikenak, így bólintottam és megegyeztünk, hogy este 7-re ottvagyunk. Mike szó szerinte hazafutott, hogy elmondja apukájának a hírt, Mark viszont még maradt.
- Köszönöm, hogy így viselkedsz vele. Tudom, hogy másfél napja ismered és nem lenne

Zene

kötelességed, de köszönöm. - felnéztem gyönyörű kék szemeibe és mintha egy másik helyre kerültem volna. Teljesen magával ragadott és nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Eddig még nem igazán történt velem ilyen vagy hasonló. Nagyon furcsa...
- Aranyos kissrác és megnyerő személyiség. Inkább én köszönöm, hogy megismerhettem. Már csak egy kérdésem van vele kapcsolatban. - itt már éreztem, hogy ennek köze lesz hozzám. - Szabad? - látta rajtam, hogy kicsit hátrahőköltem, hiszen sejtettem mit akar kérdezni. Jól átgondoltam és bólintottam. Előbb-utóbb úgy is meg kell tudnia. - Ha ő nem rokonod, akkor honnan ismered és mióta ápoltok ilyen mély kapcsolatot? Mintha a nővére vagy az édesanyja lennél. - éreztem, hogy érdekli mi közöm
van nekem Mikehoz. Elmosolyodtam, hiszen imádom a törpét.
- Az egész ott kezdődött, mikor Kevin felvett a kávézóba. Már egy ideje ott dolgoztam, mikor Mike bejött a nővérével és kért egy forrócsokit kevés fahéjjal. - ahogy visszaemlékeztem, rájöttem, hogy annak a napnak minden egyes perce belém égett. Annyira megnyert magának már az első megszólalásával, hogy nem tudtam nem vele foglalkozni. - Ahogy csináltam neki az italát, észrevette a hegeket karomon és elmondott egy történetet, amivel egyszerre megsiratott és megmosolyogtatott. - könny szökött a szemembe, amit gyorsan le is töröltem, erőt vettem magamon és folytattam. - Felnéztem egy hat éves kisfiúra, amiért ilyen bölcs és rájöttem, hogy ő átélt már olyan rosszat, amit egy kisgyereknek nem szabadna. Volt és van bennünk egy kevés közös, ami összetart minket. Azóta a nap óta elválaszthatatlan barátok lettünk, mindennap meglátogat és tényleg olyan, mintha az öcsém lenne. Nagyon szeretem. - Mark türelmesen végighallgatott, de közbe láttam, hogy szemeit nem veszi le karomról. A hegek... tudtam, hogy az is érdekelni fogja, de azzal is tisztában voltam, hogy nem most fog rákérdezni.
- Már értem. Nézd, Lexie... nem tudom hogy mi történt veletek a múltban, csak azt látom, hogy elég meghatározó szerepe van. - ahogy beszélt, éreztem, ha folytatja, ennek sírás lesz a vége. Meghatározó szerepe... a legmeghatározóbb. - Ha bármivel vagy bármiben tudok segíteni, csak szólnod kell. Tudom, hogy nem ismersz. Tudom, hogy egy idegen vagyok és tudom, hogy álltál és állsz hozzám, de azt is tudom, hogy szükséged van olyan emberekre, akikre támaszkodhatsz. Legyen az egy barát, egy kisfiú vagy egy... - itt elhallgatott, amin csodálkoztam. Nem úgy ismertem meg, mint aki határozatlan lenne bármiben is. Azt már tudom, hogy Kevin beszélt vele, legalább is szavaiból levettem. - Tudod mit? - érdeklődve pillantottam rá, ő pedig felpattant ágyamról és engem is magával húzott. - Engedd, hogy kezdésnek meglepjelek valamivel. - itt már afféle "te őrült vagy " fejjel nézhettem rá, mert elmosolyodott. - Csak engedd, hogy adjak neked valamit. Nem nagy dolog és kérlek ne vedd tolakodásnak. Nem annak szánom, csak szimplán kedvességből. - fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, de valamiért belementem. Ahogy hozzám ért és közben győzködött, annyira más volt. Annyira nyugodt. Akarva akaratlanul is a közelében akartam maradni, így hát belementem. Felkaptam a cipőm, majd már kinn is voltunk és egyenesen a pláza felé indultunk. Próbáltam nem észrevenni, de mintha fotóztak volna minket. Egy idő után kezdett zavarni, hogy rengetegen néznek meg minket, iszonyatosan mennyiségű kamera villant előttem és hogy mindenki sugdolózik.
- Mark, én nem szeretnék tolakodó lenni, de ez a sok ember, miért fotóz minket? - kérdőn néztem rá, ő meg elmosolyodott.
- Tetszik, hogy ilyen naiv és tudatlan vagy. Annyira ártatlan. - ahogy ezt kijelentette, rájöttem, hogy kitért a válasz elől, így hát nem is kérdeztem többet. Meg amúgy is megérkeztünk a célhoz. Benn egy méregdrága üzletbe vitt, aminek az ajtajában megálltam és karomat összefontam mellkasom előtt.
- Mi ez az egész? - kezdtem felháborodni. Most tényleg öltöztetni akar? Ez komoly? - Ne mond, hogy megsajnáltál és azért hoztál ide, hogy jobb cuccaim is lehessenek... Kérlek Mark, ezt ne. - láttam rajta, hogy erre számított. Várta, hogy ideges legyek, csak azt tudnám, miért?
- Nem akarlak öltöztetni. Csak egy szép gesztus lenne. Kérlek válassz egyet innen. - megfogta karom, de én kihúztam kezei közül. Ezt ne. Ennyire még nem aláztak meg és ő tényleg nem fogja fel, hogy ez nekem milyen? - Lexie, kérlek. - próbált meggyőzni, de nem tágítottam.
- Most csalódtam benned. Te, aki mindig öltönyben és méregdrága cuccokban járkál megsajnáltál egy lányt, aki kávézóban dolgozik és még telefonra vagy egy jobb nadrágra is alig telik neki. Megalázol mindenki előtt? Idehozol, eljátszod a nagy hőst, hogy segítesz egy árva lányon és közben mindenki téged néz és fényképez. Ki vagy te valójában? És miért pont én? Nem volt már szerencsétlen aki a pártfogoltad lehetett volna? Köszönöm ezt a csodálatos meglepetést kezdésnek, vagy inkább lezárásnak. - ezzel a mondatommal kiviharoztam az üzletből és elindultam haza. Azt hittem, hogy ő más. Hogy ő nem sajnálatból van mellettem, de tévedtem. Ugyanolyan, mint a többi, aki próbálkozott. Nekem soha nem jöhet össze semmi. Minden az én hibám és ezt érdemlem. Beletörődök lassan, hogy ennél jobb nekem nem jár és ezzel tisztában vagyok. Mérgemben bevágtam a bejárati ajtómat, majd a cipőimet lerúgva a szobámba rohantam és az ágyra roskadtam. Miért? Miért kellett ezt csinálnia? Miért szánalomból érdeklem? De legfőképp... miért fáj ez nekem ennyire? Könnyeim elhomályosították látásom, levegő után kapkodtam és csak sírtam és sírtam. Fogalmam sincs miért készített ki ennyire, de megérdemeltem. Egy újabb pofon az élettől, hogy rájöjjek, semmi keresnivalóm az olyanok között, mint Mark. Örülhetek ha egyáltalán egy ekkora barom kell majd valakinek. Elég bizonyíték van már arra, hogy egy csődtömeg vagyok. A szüleim, az életem és a sok "barát".... Mindig csak elnyomtak, megaláztak és bántottak. Egész életemben. Hozzászokik az ember egy idő után, ha csak rosszat hall. Minden megmarad egy életen át, elkísér és hiába akarsz, szabadulni nem tudsz tőle. Örök sebek, melyek sosem gyógyulnak be igazán. Isten azért adta nekem ezt az életet, mert tudta, hogy képes leszek megbirkózni vele. De kezdem úgy érezni, hogy tévedett. Túl sok... Túl sok ez így mind.
Felpattantam az ágyról és a fürdőbe siettem. Matatni kezdtem a cuccaim közt és megtaláltam amit kerestem. Tudtam, hogy nem lenne szabad, tudtam, hogy meg fogom bánni és tudtam, hogy visszazuhanok a senki énemhez, ha ezt elkövetem, de jelen pillanatban más kiutat nem láttam. Egy penge. Egy penge és egy vágás örökre megváltoztathat mindent...

3. fejezet

 Breakable

- Jó estét. - küldött egy halvány mosolyt felém, én pedig hirtelen megszólalni se tudtam. Ahogy a szemébe néztem, mintha egyfajta csapdába keveredtem volna. Nem tudtam elfordítani tekintetem és szégyelltem magam, hogy még köszönni se tudok és csak állok ott, földbe gyökerezett lábakkal. - Mivel én tudom már a neved, úgy fer, ha te is az enyémet. - térített magamhoz, mire végre egy fél.... vagyis inkább egy negyed mosolyt magamra tudtam erőltetni. - Mark Fewer. - nyújtotta kezét, amit elfogadtam. Az én apró kezem elveszett az övében. Ahogy bőröm hozzáért, kellemes bizsergés futott végig gerincemen és ezt az érzést nem tudtam hova tenni. Csak egyet tudtam... hogy jól esett és szeretném még érezni. - Mit szólnál egy sétához? - érdeklődve pillantott rám, mire bólintottam egy nagyot. Elindultunk a közeli park felé. Kínos csend lett hirtelen, és feszengni kezdtem. Még egy szót se nyögtem ki az este folyamán és félek, hogy ezzel csak elrontok mindent. De nem tudom mit kérdezhetnék vagy mondhatnék. Illetve... egy kérdés van, ami nagyon foglalkoztat és sehogyse találtam rá értelmes választ.
- Öhm... - próbáltam egy rendezett és egész, kerek mondatot összerakni, ami nagy nehezen sikerült. - Lehetne egy kérdésem? - csodálkoztam, hogy hangom normálisnak hatott, pedig hatalmas gombóc volt torkomban.
- Természetesen. - mosolyogva nézett le rám, én meg mély levegőt vettem és még egyszer utoljára átgondoltam, hogy biztosan meg akarom-e kérdezni? De úgy döntöttem, hogy miért ne!? Tudnom kell...
- Emlékszel rám? - ahogy megkérdeztem, máris zavarban voltam. Részben amiatt is, hogy ezt így rögtön, elsőre, másrészt viszont a múltam miatt. Tudom, hogy butaság, hiszen annyi emberrel találkozik nap, mint nap, hogy csak egy arc vagyok a sok közül, de talán... hátha..
Vártam a válaszára. Nem tudtam, min gondolkodik ennyit, de ebből kiindulva már tudom a választ. Nem szóltam semmit, csak sétáltam és nézelődtem, viszont felemésztett a várakozás.
- Igen. - hosszú csend után válaszolt, én pedig meglepődöttségemben még meg is botlottam. - Vigyázz! - kapott el, mire felkuncogtam. - Tudom, mire gondolsz. Valóban így találkoztunk akkor is. - mosolygott ő is és most éreztem azt, hogy kezdek feloldódni a közelében. Csak olyan emberi és egyszerű pillanat volt és tetszett. - Lexie, megmondom őszintén, azóta a nap óta próbáltalak megtalálni. Nagyon megbántam, hogy akkor nem mentem utánad. - nem akartam hinni a füleimnek. Ez igaz!? Ezt tényleg ő mondta!?
- Nézd, Mark... tudom, hogy csak azért, mert az utcán voltam. Semmi másért. Engem nem lehet szeretni vagy kedvelni. Két barátom van összesen, a főnököm és egy hat éves kisfiú. Szerintem ez mindent elmond. - ahogy elhadartam mondanivalómat, szúrós szemekkel nézett rám. Nem igazán foglalkoztam vele, csak legyintettem és sétáltam tovább. Hallottam, hogy nem tetszését egy nagy sóhajjal fejezte ki, majd elindult utánam. Hosszú lábaival hamar utolért, de nem mondott semmit és nem bántam. Nem szívesen lelkiztem volna egy idegennel. Lehet, hogy emlékszik rám, tudja a nevem és azt, hol dolgozom, de mást nem. Nem is értem, mit keresek itt.
- Mark, én nem tudom, hogy hazudtál-e vagy sem, csak abban vagyok biztos, hogy nem ismerlek. Nehezen bízok meg másokban és ezt meg kell értened. Én nem olyan vagyok, mint a többi lány és ez így más, furcsa és idegen... Remélem megérted. Ha nem bánod, most hazamegyek. Jó éjt és örültem a találkozásnak. - hátatfordítottam neki és sietős léptekkel indultam haza. Nem laktam messze a parktól. Körülbelül tíz percre, így viszonylag hamar otthon voltam. Benn nekidőltem az ajtónak és gondolkodtam. Megvan, amit akartam.... Emlékszik rám, beszéltünk és erre otthagyom. Végül is..
- Hülye vagy Lexie. - beszéltem magamhoz. Beletörődtem, hogy ezt is elszúrtam, csakúgy, mint mindent. Gondolhattam volna, hogy ez se jön össze, hiszen nekem miért sikerülne bármi is!? Ez jár...
Fáradt és nyúzott voltam, nehéz és pörgös nap volt a mai. Vacsorázni se volt erőm. Csak lezuhanyoztam és bevágódtam ágyamba. Plüssömet kezembe véve, újra átgondoltam a mai napot és arra jutottam, hogy reménytelen vagyok.

- Jó reggelt! - léptem be a kávézóba, mire Kevin csodálkozó tekintettel fordult felém. Igen, kicsit korai voltam. Általában kettőre jövök, most viszont nem volt kedvem otthon maradni, úgyis csak gondolkodtam volna.
- Hello. Hogy-hogy téged itt látni... ööö.... - ránézett az órájára, majd vissza rám. - Kilenckor? - vont kérdőre, mire én sóhajtottam egyet és készen álltam a fejtágításra. - Na mi történt? A tegnapról van szó? - gondolom látta rajtam, hogy más vagyok. Én is éreztem, de nem tudnám megmondani, hogy mi is kavargott bennem pontosan. Egyszerűen csak üres voltam.
- Hagyjuk Kevin. Legyen elég annyi, hogy ennyi volt. Megtudtam, amit akartam. Más nem is kell. - ezzel hátramentem az öltözőbe és levettem kabátom. Magamra kötöttem fekete kötényem, lófarokba fogtam hosszú szőke hajam, majd visszamentem előre. Még csak egy-két vendég lézengett benn, akiket Kevin már ki is szolgált, így én lemostam a pultot, előkészítettem a helyet a sütiknek, majd bementem a mosdóba, hogy megnézzem mi a helyzet, de ahogy láttam, Kevin már ezt is megcsinálta. - Köszi, hogy elvégezted helyettem a melót, de nem szükséges. Tudom, hogy a takarítás az én dolgom és nem a főnöké. - próbáltam egy apró mosolyt magamra erőltetni, ő pedig felvonta szemöldökét.
- Itt nincs olyan, hogy te munkád, én munkám. Közösen csináljuk ezt az egészet és punk tum. Értettem? - nézett szemembe, mire bólintottam. Szorosan magához ölelt, ami most jól esett és nagy szükségem volt rá. Ha ő nem lenne.... abba bele se akarok gondolni. Sokat köszönhetek neki. - Lexie. - fogta meg arcom és kényszerített, hogy szemeibe nézzek. - Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni és nem is kell, csak arra kérlek bízz bennem és ha úgy érzed, hogy tudok segíteni, nyugodtan fordulj hozzám tanácsért. - szemeiből csak úgy sugárzott az őszinteség és a törődés. Hogyan ne bíznék benne? Azok után, amit értem tett? Hálával tartozom neki... de ez még nem minden. Mindig mellettem állt az elmúlt fél évben és támogatott. Viszont ezt most nem akartam elmondani. Valamiért úgy éreztem, hogy jobb, ha megtartom magamnak. Bólintottam egyet, jelezve, hogy felfogtam, majd mindenki ment a maga dolgára. Ahogy néztem, ma is elég pörgős napunk lesz. Csak úgy özönlöttek az emberek. Alig volt pár perc szünetünk, ebből kifolyólag nem ettem valami sokat... ha jobban belegondolok, három-négy korty teán kívül nincs bennem semmi. De nem baj, első a vendég. Ezt a szabályt betartva, egész nap ugráltam az asztalok és a pult között, főnököm szintén. Fél négy körül megérkezett Mike. Meglátott és széles mosollyal futott hozzám. Nyakamba ugrott és megölelgetett. A vendégek többsége mosolyogva figyelte a jelenetet, volt aki még fényképet is csinált rólunk és ez megmosolyogtatott.
- Lexi, képzeld! Apu tanított egy mondókát. - akkora örömmel mesélte, hogy én is kicsit jobb kedvre derültem és nagyon örültem, hogy ismerhetem ezt a törpét. - Elmondjam? - szemei csillogtak, mire bólintottam. Hogy mondhattam volna neki nemet!? - Bal-jobb, bal-jobb, jönnek a majmok. Térdig érő gatyába, úgy mennek a csatába! - menetelt közbe, játszott és annyira gondtalan pillanat volt ez, hogy elkezdtem kivirulni. A sok felnőtt arcán is láttam idább-odább széles mosolyokat, de akadt olyan is, aki csak nézte. - Nem jössz  ki egy kicsit? Olyan szépen süt a nap... - nézett rám kölyökkutya szemekkel, de meg kellett ráznom a fejem. Nem hagyom itt Kevint, fél percre se...
- De igen, megy! - hallottam meg drága főnököm hangját, mire kérdőn néztem rá. - Menj ki fél órára, kérlek. Rengeteget dolgoztál a napokban, megérdemled. - kacsintott rám, de én megráztam fejem. - Nem kérés volt... parancs! - tessékelt ki az ajtón, kötényemet egy hirtelen mozdulattal lekapta, majd már kinn is voltam az utcán. Mikenak igaza volt. A nap gyönyörűen sütött és kellemes idő volt. Érezni már, hogy pár hét és itt a nyár.
- Nővéred? - fogtam meg Mike kezét és elindultunk a park felé. Feltűnt, hogy most egyedül van, pedig általában a nővére vagy apukája is jön vele.
- Megengedték, hogy egyedül jöjjek. - rám vigyorgott, majd a másik zsebébe nyúlt és egy fényképezőt húzott elő. - Szeretnék csinálni egy fényképet rólad. - szemeim kikerekedtek. Rólam!? Minek akar ő képet rólam!? - Ne nézz így... ha elmegyek nyaralni, legyen mit nézegetnem. Te is a nővérem vagy, csak te nem jöhetsz velünk. - hozzámbújt, én pedig hirtelen nem tudtam hova tegyem ezt az egészet. Nővére? Ennyire szeretne? Szemembe könny szökött, már régen nem éreztem azt, hogy valaki ennyire őszintén szeressen. Ráadásul engem...
- Benne vagyok, ha előbb én csinálhatok rólad. Még egy ilyen menő és jól öltözött csávó nincs a környéken. - rákacsintottam, elvettem tőle a gépet. Lőttem egy sor képet. Hol pózolt, hol hülyéskedett, hol pedig nekem magyarázott. Vicces képsorozat lett. - Ez a kedvencem.

- rámutattam az egyikre, ami szerintem a legjobban sikerült. - Büszke vagyok rá, hogy ismerhetlek. - magamhoz öleltem, ő pedig adott egy puszit arcomra.
- Bocsánat, hogy megzavarom a pillanatot, de láttalak és gondoltam, köszönök. - hallottam meg egy ismerős hangot mögöttem, mire az ütő is megállt bennem. Csak nem..!? A lehető leglassabban álltam fel és fordultam meg. Mark...
- Hello! Te tegnap ott voltál Lexie munkahelyén, ugye? - Mike kérdezősködni kezdett, én pedig hagytam. Nekem nem sok kedvem volt beszélgetni. Mark bólintott, mire Mike kérte, hogy hajoljon le hozzá és súgott neki valamit.
- Megígérem. - fogott vele kezet, én pedig értetlenkedve néztem ezt a kis eszmecserét köztük. Nem értettem semmit, de nem is akartam. - Megnézhetem a képet? - mutatott rá a törpe kezében lévő gépre, ő pedig bólintott, majd nekiadta. A kép láttán elmosolyodott. - Pár év múlva a lányok döglenek majd utánad. - visszaadta a fényképezőt, mire Mike kihúzta magát.
- Már most is. - ahogy kijelentette, felkuncogtam. Mark se bírta türtőztetni magát és nevetve nézett le Mikera. - Ne nevessetek, így van! - karba tette kezeit, mint aki megsértődött, de én tudtam, hogy nem. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ezzel csak elakarja érni célját, ami általában egy forrócsoki és süti. De azért kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. Szép csendben figyeltem őket, várva, Mark hogyan reagál.
- Mi lenne, ha elmennénk fagyizni? - próbálkozott, Mike pedig felé fordult és egy darabig csendben nézte, majd a nyakába ugrott. Láttam, hogy Marknak ez váratlan volt és elsőre nem is tudott reagálni, de mikor megbarátkozott a helyzettel, visszaölelte. Mind a ketten rámnéztek, de én megráztam fejem.
- Visszamegyek dolgozni, de ti menjetek csak. - megölelgettem a törpét, majd hátatfordítottam nekik és elindultam a kávézóhoz.
- LEXIIIEEEE! - hallottam meg Mike hangját, mire visszanéztem. - Nem csináltunk rólad képet! - futott utánam. Sóhajtottam egy nagyot, majd hagytam, hogy lefényképezzen. - Hűűűű... gyönyörű vagy! - tátott szájjal fordította felém a gépet, mire felvontam szemöldököm. Tiszta kóc vagyok és csak szimplán rossz a kép. - Ne vágj ilyen fejet! - mérgesen nézett rám, mire elmosolyodtam.
- Megnézhetem én is? - sétált hozzánk Mark. Megráztam a fejem, de ezzel egy időben Mike megmutatta neki a képet. Lesütöttem szemeimet és a talajt kezdtem pásztázni. - Igaza van a kissrácnak. Gyönyörű! - bókolt, de én nem reagáltam rá. Nem szeretem ha valaki nem őszinte velem... márpedig az a kép nagyon rossz.
- Én visszamegyek dolgozni. - sietős léptekkel indultam vissza és örültem, hogy nem tartottak fel. Beléptem, Kevin rám nézett és mosolygott. Visszamosolyogtam, hogy ne kérdezősködjön. Felkötöttem derekamra a kötényemet, majd folytattam a munkát. Már eszembe jutott, hogy kéne enni valamit, de egyszerűen nem volt időm rá. Lassan hat óra és még mindig rengetegen vannak. Épp az egyik elmosogatott csészét raktam vissza a helyére, mikor megszédültem. Szerencsémre sikerült megkapaszkodnom a pultban. Lehajtottam fejem és ittam egy pohár vizet, hátha segít.
- Jól vagy? - gyanakvóan nézett rám főnököm. Bólintottam, de láttam rajta, hogy nem hitte el, viszont nem kérdezett többet. Dolgozott tovább, de tudtam, hogy szeme sarkából figyel. Csináltam tovább a dolgom. Elmosogattam és pakoltam vissza a poharakat, csészéket, tányérokat a helyükre. Kicsit fellélegeztem, mikor az emberek elkezdtek hazaszállingózni. Még két óra volt zárásig, én pedig nem voltam fényesen. Nem tudtam mitől vagyok rosszul, de nem akart múlni és egyre inkább azt éreztem, hogy gyenge vagyok. Néha volt olyan pillanatom, hogy azt hittem egy tányérat nem bírok megemelni. És ha ez még nem lenne elég, fél nyolc fele Mark is betévedt a kávézóba. Ahogy rám nézett kék szemeivel, éreztem valami megmagyarázhatatlant. Gondoltam, éreztem, hogy ma még találkozni fogunk. Visszamentem a pultba, leraktam a tálca mosogatni valót, majd elé léptem.
- Mit adhatok? - próbáltam leplezni, hogy rosszul vagyok és azt hiszem, sikerült is.
- Egy teát kérnék. Epreset, ha lehet. Két cukorral. - halvány mosoly jelent meg arcán. Azonnal nekiláttam és pár perc múlva már kész is volt. Leraktam elé, megköszönte, én pedig folytattam a mosogatást. Alig volt pár edény, szóval gyorsan végeztem velük. Kevin odalépett hozzám és jelentőségteljes pillantást vetett rám.
- Szöszi... tudom, hogy nem érzed magad jól. Mi a baj? - úgy viselkedett, mint egy testvér, amin elmosolyodtam. Megráztam fejem, jelezve, hogy semmi, megvagyok, de ő nem tágított. - Lexie! - kicsit megemelte hangját, mire felvontam szemöldököm. Nem akartam ezzel foglalkozni. Gondoltam, nem veszek tudomást róla, hátha felhagy ezzel.
- Mark... - még magamon is meglepődtem, hogy most én kezdeményeztem a beszélgetést. - Mike? - azért mégis csak érdekelt, hogy mi történt délután. Hallottam, hogy főnököm sóhajtott egyet, de hál' Isten nem folytatta.
- Elmentünk fagyizni, beszélgettünk, aztán hazakísértem. Megnyugodhatsz, épségben hazaért. - egy mosollyal köszöntem meg neki, hogy vigyázott rá. - Egyébként nagyon aranyos srác. - felállt a székről, megfogta csészéjét és besétált vele a pult mögé. Hirtelen meglepődtem rajta. Lerakta a mosogatóba és felém fordult. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem tette, csak engem nézett. Egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, hogy forog velem minden és, hogy a talaj kicsúszik lábam alól. - Lexie! - hallottam meg Mark hangját, de utána csak én voltam meg a sötétség.
- Hozzátartozók? - hallottam, hogy valakik beszélgetnek, de testem nem akart engedelmeskedni nekem és nem tudtam kinyitni szemeimet. Tudtam és hallottam mindent, de nem láttam semmit.
- Nem... én a főnöke vagyok, ő pedig egy ismerős. - Kevin beszélt, de fogalmam se volt róla, hogy kihez és hogy hol vagyok. Hallottam, ahogy körülöttem csipog valami gép, meg mintha a bal kezembe kést szúrtak volna. Nagy nehezen sikerült résnyire kinyitnom szemem, de mindenhol csak fehérséget láttam. Aztán megláttam, hogy a kórházban vagyok és be van kötve egy infúzió.
- Kevin... - hangom halk és erőtlen volt, de főnököm azonnal az ágyam mellett állt. - Mi történt? - hirtelen nem tudtam mást kérdezni.
- Mire emlékszel? - megfogta kezem és figyelte minden mozdulatomat.
- Húú.... a kávézóban voltam, Mark bejött a pult mögé, lerakta a csészéjét és aztán itt vagyok a kórházban. - ahogy körülnéztem a szobában, rájöttem, hogy Mark is itt van, amin meglepődtem, de mégis jó érzéssel töltött el.
- Elájultál, Mark kapott el. Hívtuk a mentőket és azóta itt vagyunk. - ahogy elmondta, rájöttem, hogy nem maradt ki sok dolog. - Az orvos azt mondta, hogy kimerült a szervezeted és túlhajszoltad magad. De azért meg kell kérdeznem... ettél te ma valamit? - szemei engem pásztáztak és mikor megingattam fejem, mérges lett. - Lexie, az a kávézó nem ér ennyit. Nem arról szól, hogy tönkretedd magad. - tényleg ideges volt. Ritkán láttam ilyennek. Általában nagyon nyugodt ember. - Többet ilyet ne.. értve vagyok? - bólintottam, mire kicsit leengedett. Mark megköszörülte torkát, mire Kevin felkelt. - Kimegyek pár percre, beszélek egy nővérrel. - azzal kilépett az ajtón és egyedül hagyott minket. Odalépett hozzám és szemeiben láttam az aggodalmat. Megfogta kezem, várta, hogy elhúzzam, de nem tettem. Magam se tudom, miért nem, de most jól esett a törődés. Leült oda, ahol az előbb Kevin ült és szemembe nézett. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, de azt se, hogy miért van itt. Senkije se vagyok, csak egy kósza "ismerős", semmi több.
- Köszönöm. - kinyögtem ezt az egy szót, mire ő értetlen fejjel meredt rám. - Azt, hogy segítettél, hogy megmentetted az életem és a virágokat. - ahogy ezt így elsoroltam, rájöttem, hogy sokkal tartozom neki. Ráadásul még nem is ismerem.
- Ezeken nincs mit köszönni. - hangja nyugtatóan hatott rám és most jöttem csak rá, hogy semmi okom félni tőle. Nem feszengtem a közelében és számomra ez már haladás. - Inkább én köszönöm... - ahogy kimondta, felvontam szemöldököm. Semmit... ismétlem semmit nem csináltam, amit ő megköszönhetne. - Ha te nem vagy... illetve nem találkozok veled fél éve, akkor még mindig egy önző újgazdag lennék. Megmutattad, hogy nem mindenkinek fényűző az élete és ezáltal az én véleményem is megváltozott sok dologban. Megváltoztattál engem. Jobb irányba tereltél és ez több, mint egy csokor virág. - végig szemembe nézve beszélt, én pedig nem akartam hinni a füleimnek... ez igaz!? Ekkora hatással lettem volna rá? De ki ő? Itt ül mellettem egy férfi, aki csupa rejtély és titok, erre közöl velem egy olyat, hogy megváltoztattam. Miben!? Milyen volt eddig és milyen lett?
- Bocsánat a zavarásért, de jöttem kicserélni az infúziót. - lépett be a szobába egy nővér. Gyorsan megcsinálta, amit akart, majd felém fordult. - Ez inkább altató hatású, szóval ne lepődjön meg ha fáradtságot érez. Az orvos rendelte el. Ha minden jól megy, holnap lesz egy rutin vizsgálat és este el is hagyhatja a kórházat. Addig pedig kitartást. - rámmosolygott, majd kiment. Mark megkönnyebbült és én is. Akkor még sincs akkora baj.
- Aludj nyugodtan. - Mark felkelt, nyomott egy puszit homlokomra, mikor látta rajtam, hogy kezd hatni az infúzió. Kisétált a teremből és ahogy becsukta az ajtót, lehunytam szemem és már aludtam is.

2. fejezet

Kevin

Másnap reggel szokásosan ébredtem, olyan fél tíz - tíz fele. Hál' isten a kávézót nem én nyitom, hanem Kevin és ennek örülök, így legalább addig alhatok, ameddig szeretnék, mert csak kettőre kell bemennem. Pár percnyi lustálkodás után kimásztam ágyamból és a fürdő felé vettem az irányt. Benn belenéztem a tükörbe és valahogy nem tetszett a látvány. Nagyon nehezen tudom összeszedni magam és én megértem, hogy két év mégis csak két év, de nem akartam elhinni, hogy ennyire igénytelennek nézek ki. Valahogy próbáltam magam mindig rendbeszedni, de ez az utcán lehetetlen. Mindössze csak egy ócska fésűm volt, amit használni tudtam. Ennyim maradt a régi életemből és egy plüss. Egy hópárduc. Kiskorom óta elkísér és ragaszkodom hozzá, eszmei értéke van. Még Apától kaptam pár évesen. Ez az egyetlen emlékem tőle, ami megmaradt és ami emlékeztet arra, hogy mekkora hülyeséget csináltam... Egy könnycsepp gördült le arcomon, amit követett több ezer. Sose fogom megbocsátani magamnak és valószínű, hogy soha nem fogok tudni megbékélni az életemmel. Én rontottam el, én tehetek róla és most iszom a levét. Alakulhatott volna máshogy is és most mennyivel jobb lenne minden...
- Szedd össze magad Lexie!! - tükörképemhez beszéltem és próbáltam megállítani szüntelenül folyó könnyeimet, de nem akart sikerülni. Egy kis hideg vízzel megmostam arcom, ami minimális segítséget nyújtott az adott pillanatban, de reménytelen

volt. Lenéztem kezeimre és a hegek, mik rendszertelenül helyezkedtek el alkaromon, emlékek voltak. Emlékek a két évről. Emlékek a rosszról és mindenről, amit el akarok felejteni. Bár ez lehetetlen. Sokan bámulják meg kezem a kávézóban, bátrabb kisgyerekek rá is kérdeznek, de én csak mosolyogva pillantok rájuk és próbálom nem elsírni magam. De múltkor túlságosan elgyengültem, mikor egy kisfiú megmagyarázta a sebhelyek jelentését. Nagyon meghatott vele és azóta is bennem kavarognak mondatai. Azóta mindennap betér a kissrác, nővérével együtt és minden egyes alkalommal megölelget. Mikor ránézek, a vidámságot és örömet látom rajta. Azt a boldogságot, amit gyerekként érez mindenki... de mélyebbről ismerem már és tudom, hogy nem boldog. Nem teljesen és ő nem érdemelte ezt. Egy kisgyerek, akinek még fogalma sincs a világról és már akkora fájdalmakat kellett átélnie, ami egy felnőtt ember számára is sok. És nem fizikai fájdalmakat... ilyenkor eszembe jut, hogy ő tud mosolyogni és önfeledten játszani. Nem mutatja a világnak, hogy nem él teljes életet, nincs meg neki mindene, amire szüksége van és mégis boldog. Hihetetlen és felfoghatatlan. Ő segített nekem megmutatni, hogy bármi történt is, tovább kell lépni és bár eszünkbe jut minden, erősnek kell maradnunk. Egy hat éves kisfiú, tele élettel és bölcsességekkel. Egy hat éves kisfiú, aki példakép.
Erőt vettem magamon és miután fogatmostam, valamint lófarokba fogtam hajam, visszamentem szobámba és próbáltam valami normális kinézetű ruhát találni. Sok választási lehetőségem nem volt... Miután beágyaztam és kiszellőztettem, átmentem a konyhába és csináltam magamnak egy szendvicset reggeli gyanánt. Tekintetem a rózsákra tévedt és elmosolyodtam. Már nem éreztem gondnak, hogy nem tudom, kitől kaptam. Csak egyszerűen .... talán boldog voltam egy pillanatra. Jó érzéssel töltött el, hogy valaki gondolt rám. Legyen az bárki.
Reggeli után kicsit rendbe szedtem a házat és beraktam egy adag mosnivalót a gépbe, majd miután ezzel megvoltam, felsöpörtem és felmostam, majd magamra kaptam a cipőm és ballonkabátom. Bezártam az ajtót, táskámba süllyesztettem a kulcsot és elindultam a kávézóhoz. Lassú tempóban negyed órás az út gyalog, ami nekem már csak két percnek tűnik. Elég hamar odaértem, beléptem, köszöntem Kevinnek, majd hátra mentem, leraktam a kabátom, felkötöttem a derekamra az egyenruha címszó alapján fekete combközépig érő kötényemet, majd visszamentem előre.
- Szia. Na hogy ment a lánykérés? - álltam be főnököm mellé, aki hirtelen hozzám fordult és magához ölelt. Olyan erősen szorított, azt hittem a lelket is kinyomja belőlem, de jólesett. - Akkor ezek szerint jól. Sugárzol és boldog vagy. Örülök nektek. - mosolyogtam rá. Egyszerűen le se tudta volna tagadni, hogy boldog. Szemei csillogtak, arcán száz wattos mosoly ékeskedett és ez engem is jó érzéssel töltött el.
- Lexie, el se tudom mondani, hogy ez milyen érzés. - kezdtünk el beszélgetni, miközben ő épp egy capuccinot készített, én pedig azon voltam, hogy az akkor érkezett sütiket kitegyem a helyükre. - Egyrészről megkönnyebbülés, mert igent mondott. Bevallom nagyon féltem, hogy máshogy alakul... De hál' isten nem. Másrészről meg hihetetlenül nagy öröm. Végre úgy érzem, hogy teljes az életem. - annyira jó volt őt hallgatni. Felnéztem rá, csodáltam de egyben irigyeltem is. Nekem ez a boldogság nem adatott meg. Nem igazán tudom milyen egy kapcsolat vagy hogyan működik. De ahogy ő meséli, olyan varázslatos és nem utolsó sorban, jó. Nekem jó részt csak rossz élményeim vannak.. - Bocsánat... - bűnbánó tekintettel nézett rám, én pedig meglepett arccal fordultam felé.
- Miért kérsz bocsánatot? Lemaradtam valamiről? - csodálkozva kérdeztem és továbbra sem értettem. Fél percre abbahagytuk a munkát és vártam a választ. Közben hallottam, hogy a kávézóban egyre többen lesznek és tudtam, sokáig nem lazsálhatunk.
- A múltad és a jelened.... ajj Lexie. Nem akarok hencegni neked. Tudom, hogy mindennél jobban vágysz egy normális és boldog életre. Meg is érdemelnéd már. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad vagy olyan érzésed legyen, hogy elnyomlak. Egyáltalán nem. Csak tudod... rajtad kívül nem igazán van olyan ember, akiben ennyire megbízok. Az, hogy fél éve rád találtam az utcán, nem csak a te életedet változtatta meg, de az enyémet is. Addig a pillanatig nem hittem volna, hogy lehetséges vagy hogy egyáltalán létezik olyan ember, mint te. Ártatlan, megbízható és sajnálatos módon... megkeseredett. Valahogy úgy éreztem, hogy rád bármit rád bíznék, még a legféltettebb titkaimat is. - éreztem, hogyha folytatja, akkor egy-két könnycseppnek utat kell, hogy engedjek. Még soha nem mondta el, hogy valójában miért is karolt fel és segített nekem. Azt hittem, hogy csak megszánt, erre kiderül, hogy ismeretlenül is bízott már bennem. - Mint az örökbefogadott húgom, olyan vagy nekem és nem akarlak bántani. Nem ezt az életet érdemled és azon vagyok, hogy segítsek. Szóval ha már zavar, hogy ennyit beszélek az én boldogságomról, csak szólj. Tudod, hogy Lori és a családom után te vagy a legfontosabb. - itt már nem bírtam tovább, kigördült egy könnycsepp. - Ne sírj picur. - magához húzott és szorosan körém fonta karjait. - Ha tehetném, ténylegesen a húgommá fogadnálak. Bár ha több mindent tehetnék, elérném, hogy boldogan élj valaki mellett. Kijárna már neked. - szemembe nézett és egy enyhe mosolyt küldött felém.
- Khm... - köszörülte meg a torkát az egyik vendég, mire odakaptuk fejünket, de én rögtön le is sütöttem szemeimet. Kevin ezt látta és tudtam, hogy rá fog kérdezni. - Egy hosszú kávét kérek két cukorral. - bólintottam és rögtön nekiláttam. Kevin addig előhívott pár blokkot, mert néhány vendég távozni szeretett volna. Én elkészültem a kávéval és leraktam a pultra az ismeretlen elé.
- Más valamit? - próbáltam őszinte mosolyt küldeni felé, de ma valahogy nem ment. Kevinnek is sikerült megsiratnia, ráadásul Ő is megjelent... újra. Vajon mennyit hallott a beszélgetésből? Eleget ahhoz, hogy leszűrje, nem élek fényűző életet?
- LEXIEEE !!! - ugrott hátamra a törpe, mire felkuncogtam. A visszatérő vendégeink már csak mosolyogtak rajtunk, de voltak olyanok is, akik megrökönyödve vagy éppen csodálkozva nézték a jelenetet. Beleértve a velem szemben helyet foglaló idegent is.
- Szia Mike. A szokásos lesz? - mosolyogtam rá, ő pedig heves bólogatásba kezdett és felült a pultra. - Aztán mesélj, történt veled valami érdekes? - kérdezősködtem, miközben a forrócsokiját készítettem, pont úgy ahogy szereti... egy kevés fahéjjal és jó sok cukorral.
- Képzeld... apával van egy alkunk. - kezdett bele a mesélésbe, majd körülnézett, hogy hallja-e valaki és mivel látta, hogy sokan vannak a kávézóban, a fülemhez hajolt és suttogni kezdett. - Azt mondta, ha egy hónapig én takarítom a szobámat, akkor elmegyünk nyáron nyaralni. - látszott szemeiben az izgatottság és hogy ez sokat jelentene neki. Tudtam, hogy betartja az alku ráeső részét, mert tisztában vagyok vele, hogy mióta az édesanyja meghalt, nem mentek sehova. Viszont Mike még gyerek és szüksége van egy kis szórakozásra ahhoz, hogy könnyebb legyen átvészelnie ezt az időszakot. Szeptemberben kezdi az iskolát, szerintem az édesapja rájött, hogy addig a lelkivilágát kicsit helyre kéne rakni, hogy sikerüljön neki a beilleszkedés és, hogy barátokat szerezzen.
- Igen!? Hűhaaa... akkor most makulátlan legyen ám a szobád! - leraktam mellé a forrócsokiját, ő pedig megfogta kezemet. Érdeklődve néztem rá, mire elmosolyodott. - Törpém. - magamhoz öleltem, ő pedig amennyire csak tudott, közel bújt hozzám. - Várj egy picit, kiszolgálok pár vendéget, utána visszajövök. - bólintott egyet, én pedig gyorsan beálltam a helyemre. Páran fizettek vagy sütit kértek és éppen letöröltem a pultot, mikor belém hasított a tudat... Ő még itt van. Szemem sarkából ránéztem és láttam, hogy elfogyasztotta kávéját.
- Hozhatok esetleg még valamit? - kérdeztem, miközben elvettem előle az üres csészét, azzal a céllal, hogy a mosogatóba teszem. Kék szemeivel rám nézett és láttam rajta, hogy gondolkodik. Valamit mondani szeretne, de nem tudja, hogy megtegye-e... idegesített, hogy nem tudom mi kavarog benne. Kíváncsian néztem rá, hogy megszólal-e, de nem tette. A koszos csészét a mosogatóba raktam a többi közé, majd engedtem vizet, gondoltam, elmosogatok.
- Miss Davis! - hallottam meg egy hangot, mire hátrafordultam. - Remélem nem veszi tolakodásnak, ha azt mondom, hogy zárás után szeretném kicsit jobban megismerni magát. - tekintete, kisugárzása és kiállása egyszerűen csak magabiztos volt. Egyszerre megnyugtató és mégis uralkodó. - Kilenc után az ajtó előtt. Addig is minden jót! - a pultra tette a pénzt, rám nézett, majd sarkon fordult és elhagyta a kávézót. Ez váratlan volt. Meglepődöttségemben csak álltam ott, mint egy zsák krumpli és néztem magam elé. Most ez!?
Kevin és Mike egyszerre álltak elém, de én csak bámultam előre. Nem voltam biztos benne, hogy ez tényleg megtörtént-e vagy csak képzeltem.
- Ez ki volt és mit akart? - Kevin hangja hozott vissza a valóságba, én meg csak megvontam a vállam.
- Tegnap este bejött miután elmentél, kért egy italt és tudni akarta a nevem. Megmondtam, majd fizetett és húsz font borravalót hagyott itt, amit beleszámoltam a tegnapi forgalomba. Este pedig kaptam egy csokor vörös rózsát és ma is megjelent. Szeretne este, zárás után jobban megismerni... - hadartam el mindent egy szuszra, ők ketten pedig figyelmesen végighallgattak. - De nem tudom mihez kéne kezdenem. Tudjátok nagyon jól, hogy nem igazán volt még dolgom pasikkal. Akivel volt is.... - hangom elcsuklott, mire Mike megfogta kezem és megrázta, jelezve, hogy ne gondoljak a múltra. Lemosolyogtam rá, majd segítség kérőn Kevinre néztem. Láttam, hogy átgondolja a helyzetet és vártam, mit mond.
- Szerintem ismerd meg. A kinézetéből megítélve, nem akar bántani és nincs benne rossz indulat. Egy találkozás. Ha nem szimpatikus, akkor otthagyod. Ő is megnyugszik, hogy elmentél vele és te is, hogy adtál magadnak egy esélyt. Lexie, még csak húsz éves vagy, mindjárt huszonegy. Nem gondolod, hogy meg kéne próbálnod? Csak egy lehetőség. Nem kötelező élned vele, de inkább azt bánd meg, hogy megtetted, mint azt, hogy nem. - szemeibe nézve gondolkodtam el szavain. Igaza van... végülis veszteni nem veszthetek vele.
- Köszönöm, hogy vagytok nekem. - picit megkönnyebbültem. Magamhoz öleltem mindkettőjüket, majd folytattuk a munkát ott ahol abbahagytuk. Mike elköszönt és mondta, hogy még jön estefelé. Megölelgettem és nyomtam egy puszit arcára, mire hatalmas mosolyt villantott. Nagyon szeretem ezt a srácot. Kevin mellett Ő az egyetlen, aki számít nekem.
Délután szinte megállás nélkül pörögtem. Rengetegen voltak ma, Kevinnel alig győztünk futkozni. De nem baj. Legalább egy sikeres napot zárhatunk. Előhoztam a felmosó vödröt, mert már csak ez maradt hátra, miközben Kevin a napi bevételt számolta. Nekiálltam a felmosásnak, minél hamarabb végezzünk és mehessünk haza pihenni. Elég gyorsan kész voltam vele, így hátramentem az öltözőbe és leültem egy székre. Szívem majd kiugrott a helyéről, kezeim remegni kezdtek és egyszerűen rám jött egy pánik roham. Körülbelül tíz perc múlva találkozóm van egy vadidegennel, aki semmit nem tud rólam. Semmit... és félek. Nem tudom, hogy álljak hozzá és az ő öltönyös, előkelő világához. Nem tartozom bele, nem érzem, hogy ott lenne a helyem.
- Lexie... - jött be Kevin és rámnézett. - Megjöttek érted. - ahogy kimondta, még idegesebb lettem. Odajött hozzám és leguggolt elém. - Kislány, nézz rám. - ujjaival állam alá nyúlva gyengéd erőszakkal kényszerített, hogy szemeibe nézzek. - Ne félj semmitől, nem fog bántani. Nem rossz minden ember! Ő nem úgy néz ki. Az én kedvemért kérlek.. csak egy próbát tegyél. Nem kell több, csak egy alkalom és a végére érezni fogod, hogy szeretnél-e többet vagy sem, mert abban biztos vagyok, hogy az a srác ott kinn, téged akar a barátnőjének. És ebben olyan biztos vagyok, mint hogy most itt vagyok veled. Kérlek Lexie.. - arcáról sugárzott az őszinteség, én pedig minden meggondolás nélkül rábólintottam. Megölelt bátorításképp, majd segített felvennem kabátom, összeszedtem táskám és már el is indultunk kifele. Ahogy megláttam őt az ajtó előtt ácsorogni... be kell, hogy valljam, tetszett a látvány. Kevin gyengéden oldalba bökött, elköszönt és még utoljára küldött egy bátorító mosolyt, majd kiléptem az ajtón...

1. fejezet

Chance

- Lexie, ma te zársz. - lépett hozzám főnököm, kezembe adta a kulcsokat és afféle 'nagy dolgot bízok rád' fejjel nézett szemembe. - Tudod mi a dolgod, ugye? - próbált meggyőződni arról, hogy rendben leszek-e, de nem értem miért aggódik. Nem ez lenne az első eset, hogy én zárom a kávézót.
- Nyugodj meg, máskor is rendben volt minden, nem? - rámosolyogtam, ő pedig bólintott, majd már el is tűnt. Igen sietősre vette a figurát, mert pár perc múlva öltönyben állt előttem egy nyakkendővel a kezében. Elnevettem magam, mire rájöttem, hogy nem tudja megkötni és a segítségemre vár. - Most komolyan Kevin!? Majdnem harminc éves vagy és nem tudsz nyakkendőt kötni? - próbáltam dorgálón ránézni, de nem ment. Mióta felvett ide úgy kezel, mintha a húga lennék és köszönettel tartozom neki. Lassan fél éve hogy neki dolgozok. Ezzel adott nekem egy lehetőséget a jobb életre. Neki köszönhetően van egy kis lakásom, ami bár nem egy királyi lakosztály, nekem mégis az otthont jelenti. Ha ő nincs, még mindig az utcán lennék.
- Lexie kérlek, ez egy büntetés a férfiaknak. Én is csak azért veszem fel, mert elhatároztam, hogy megkérem a barátnőm kezét. - szemeiben ott égett az a bizonyos tűz. Láttam rajta a szeretetet és a rajongást, mikor arról a bizonyos nőről beszélt. Láttam már, tudom kiről van szó és teljes mértékben egyetértek a kapcsolatukkal.
- Szurkolok! - biztató mosolyt küldtem felé, mire ő magához húzott, megölelt és fél másodperc múlva már ott sem volt. Ő az egyetlen olyan ember, akivel beszélek és akiben megbízok. Rajta kívül nincs senkim. Ez vicces, hiszen ő a főnököm, de mégse... Olyan, mintha a bátyám lenne. Tudja a múltam, ő talált meg az utcán és kért fel erre a munkára. Ő segített ezt a kis egyszemélyes lakást megtalálni és igazából neki köszönhetem azt, hogy egyáltalán emberi körülmények között élek és mozgok. Ha ő nem lenne, kitudja hol lennék...
Zárásig még volt egy órám, szóval nekiálltam kicsit rendbeszedni a helyet. Éppen letöröltem a pultot és felkaptam a tálcát, hogy a most megüresedett asztalról leszedem a poharakat és a sütis tányérokat, mikor az ajtó kinyílt, beengedve ezzel az üde, kellemes tavaszi levegőt. Odakaptam fejem és abban a pillanatban elejtettem a tálcát. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak...
- Jó estét! - ült le a vendég a pult előtt lévő székek egyikére és kezébe vette az itallapot. Gyorsan felkaptam a földről az előbb leejtett tárgyat és már vissza is álltam helyemre. Nem akartam elhinni. Tényleg ő az!? Személyesen? Bár.. feleslegesen izgulok ennyire. Nem hiszem, hogy megismer. Annyi emberrel találkozik nap, mint nap az utcán, hogy csak egy arc lehetek a sok közül. Lenyugtattam magam és elé léptem.
- Jó estét! Mit adhatok? - rámosolyogtam jó pincér módjára, mire rám emelte tekintetét. Szemei szó szerint megigéztek és csapdába ejtettek. Láttam bennük valami különös csillogást, mintha neki is rémlene valami, de nem biztos benne. Próbáltam másfele nézni, de nem ment.
- Egy Latte Machiatot extra cukorral legyen kedves. - hangja annyira lágy és mégis annyira férfias, hogy végigfutott a hideg hátamon, de jólesett. Órákig képes lennék elhallgatni.
Rögtön hozzáláttam és pár perc múlva a kész itallal álltam meg előtte. Szemeivel minden mozdulatomat végigkövette és magát nem szégyellve, elég rendesen végignézett rajtam. Nem vagyok gazdag és még csak plusz vagy felesleges pénzem sincs, így méreg drága ruháim szintén nincsenek, ami látszik. Az átlagos legalja. Egy sima farmer és fehér póló, fekete tornacipővel. Telefonom még nincs, mert a fizetésem elmegy az albérletre, rezsire és az ételre. Semmi luxust nem engedhetek meg magamnak, egyelőre. Majd később. Fizetés emelésre nincs szükségem, mert ennyi bőven elég, majd a sors diktálja, hogy hogyan tovább.
- Parancsoljon. Adhatok még valamit? - úgy tettem, mintha nem zavarna, hogy megbámult. Mintha ez teljesen rendben lett volna, pedig nem és továbbra is csak néz. Miért!? Miért tud zavarba hozni ilyen könnyen? Éreztem, ahogy a vér arcomba tódul és lesütöttem szemeimet.
- Igen. - határozott volt és hangjából érződött, hogy ő a főnök. - A nevedet, ha szabad kérnem. - még mindig nem néztem rá, megfogtam a pulton lévő rongyot és úgy tettem, mintha takarítanám a már amúgy is tiszta felületet.
- Lexie. - alig tudtam kinyögni, úgy éreztem magam, mint egy óvodás, aki dadog. - Lexie Davis. - végre sikerült egy kis erőt is vinnem hangomba, így azért tűrhetőbb volt. Még mindig nem pillantottam rá, csak törölgettem. Közben az egyik asztalnál jeleztek, hogy fizetnének, így előhívtam a blokkot és a brifkóval kezemben odasétáltam. Fizettek és kaptam borravalót is. Kevin olyan kedves velem, nem győzöm eléggé megköszönni neki... a borravalót nem kéri el tőlem, mint ahogy más főnök teszi az alkalmazottjaival. Az enyém lehet.
Végig éreztem, hogy az 'idegen' engem néz. Tekintete lyukat égetett hátamba. De nem akartam foglalkozni vele. Gyorsan leszedtem az asztalt és mivel ők voltak az utolsó vendégek az üzletben RAJTA kívül, így elővettem a seprűt, jelezve ezzel, hogy mindjárt záróra és szeretnék takarítani. Viszont vagy nem figyelt vagy nem akarta észrevenni. Nyugodtan ült tovább, iszogatott és telefonozott. Felsöpörtem a helyet és már fel is mostam, mikor ő jelzett, hogy fizetne. Előhívtam a blokkot és mikor leraktam elé, mondani akartam az összeget, de hirtelen egy hang se jött ki torkomon.
- Köszönöm Lexie Davis. A borravaló a tiéd. - felállt a pulttól és férfias kecsességgel sétált ki az ajtón. Az asztalon húsz font volt borravaló címszóval. Életemben nem kaptam ennyit és most miért? Ennyire látszik, hogy semmim sincs ? Mert ennyi borravalóra nem lehet azt mondani, hogy csupán csak kedvességből adta, ennek oka van. Viszont én ennyit nem akarok zsebre rakni. Oké, hogy az enyém, Kevin már sokszor győzködött, hogy nyugodtan tegyek el minden centet, amit kapok... de ezt nem. Én ezt nem. A pénzt is beleszámoltam az aznapi forgalomba, majd egy borítékba beleraktam és bevittem Kevin irodájába, behelyeztem a zárható fiókba. Miután magamra kaptam bézs színű, vékony kabátkámat, bekapcsoltam a riasztó rendszert és bezártam a kávézót. Kinn kellemes levegő volt, már érezni lehetett, hogy hamarosan itt a nyár.
Hazafelé végig csak agyaltam, szokásomhoz híven. Nem számítottam rá, hogy egyáltalán látom még őt valaha is.. bármikor. Erre tessék. És már a nevem is tudja. Bár nem értettem, hogy azt miért kérdezte meg, elvégre csak egy kávéra ült be és nem hiszem, hogy egy magamfajta lány érdekelné. Az ő öltönyös és jómódú világába egy nincstelen lány... hát, nem éppen tökéletes.
Hirtelen előtört belőlem a nevetés. Csak egy kávé volt és a nevem, de én már azon gondolkodom, hogy vajon akar-e tőlem valamit. Nevetséges. Nevetséges vagyok... és a lényeg, hogy senki nem nézett dilisnek az utcán. Mondjuk ez nem igazán érdekel. Általában nem foglalkozom azzal, hogy ki mit gondol rólam. Majd ha végigjárták az utam és mindenki megbotlott azon a kövön, amelyen én is, utána esetleg kinevethet és megcímkézhet, addig nem. Utálom, mikor valaki a kinézet alapján mond véleményt és lusta arra, hogy jobban megismerjen. Ezért nincsenek barátaim. Mindenkinek a szemében csak a sajnálatot és azt a szánalmas tekintetet látom. Erre pedig nincs szükségem. Egyedül is megoldok mindent, az élet már megtanított egy-két dologra és lehet, hogy nem vagyok boldog, de legalább két lábbal állok a földön és keményen dolgozok azért, hogy jobb legyen az életem. Innentől kezdve pedig más nem érdekel. Egyelőre csak a saját utam és jövőm egyengetése. Szeretném kicsit többre vinni és kijavítani a múltbéli hibáimat. Muszáj...
- Hát ez? - hajoltam le az ajtóm előtt és felvettem egy hosszúkás barna dobozt. Előhalásztam a lakáskulcsomat táskámból és miután kinyitottam az ajtót, beléptem a lakásba. A konyhába mentem és letettem az asztalra a csomagot. Kabátomat az egyik szék támlájára helyeztem, majd leültem a doboz elé. Levettem róla a kis cetlit és kinyitottam.

"Lexie Davis, 

A kilétem titok, 

Hogy miért? 

Majd megtudod! 

M. "

Összevont szemöldökkel tettem félre a kártyát és levettem a doboz tetejét. Hat szál vörös rózsából álló csokor volt benne. Elképedtem mikor megláttam. Egyszerűen gyönyörű volt a maga egyszerűségében. Rögtön kerestem neki egy vázát, megtöltöttem vízzel és beleraktam a virágokat. Nem akartam elhinni... még sose kaptam virágot és most? Ki és miért!? Egyfolytában ezen kattogott az agyam. Csak nem...? Az nem lehet. De más nem tudja a nevem Kevinen kívül, csak Ő... De hogyan és mégis ki ő?
- Ajjj... - nem hagyott nyugodni a gondolat. Ha ő az, akkor honnan tudja a címem? Nyomoz utánam? Vagy ki ő valójában? Miért nem tudok semmit? Kérdések sokasága, válaszok nélkül. Utálok tudatlan lenni. Rettenetesen. Ez az egyik legrosszabb érzés...
Úgy döntöttem, hogy most nem foglalkozom ezzel. Túl fáradt voltam ehhez. Ettem pár falat vacsorát, majd elmentem lezuhanyozni és amilyen gyorsan csak tudtam, bebújtam az ágyba. Egy ideig csak a plafont néztem és gondolkodtam. Sok ötlet fordult meg fejemben és nem tudtam, hogy mit képzeljek bele ebbe az egészbe. A kávézós jelenetbe, a virágokba és mindenbe. Furcsa, bár lehet, hogy csak nekem. Egy lány, aki majdnem teljes két évig élt az utcán... fogalmam sincs arról, hogy az ilyen helyzeteket hogy kéne kezelnem és mit kéne tennem. Új még ez az egész és félek.. félek, hogy ez nem valami jó kezdete, hanem pont ellenkezőleg. Túl sok rosszat kaptam már és a jövőben ezeket el akarom kerülni. Viszont Ő... úgy érzem, hogy jó. Hogy helyes lenne, ha kicsit több közvetlenséget mutatnék felé, de nem merem.
- Lexi... veled csak a gond van. - mondtam magamnak és hirtelen elgondolkodtam azon, hogy vajon egyáltalán normális vagyok-e? Magamban beszélek... kezdek begolyózni, azt hiszem... 

Prológus

Innocent
(ártatlan) 

Egy élet...
Ez az, amit elvesztettem és amire most mindennél jobban vágyom. Semmim nincs... Se családom, se barátaim, se jövőm. Csak a múltam, ami néha mosolyt csal az arcomra, máskor pedig sírógörcsöm kiváltó oka. Lehet, hogy jogosan kaptam minden egyes pofont és lehet, hogy ezt érdemeltem, fogalmam sincs. Minden erőmmel azon vagyok, hogy változtassak sorsomon, ami egy magamfajta lánynak nem megy könnyen. Olyan ember senkinek nem kell, aki nem ért semmihez, nem jó semmire, egyszóval haszontalan. De próbálkozom... Elég már a hidegből, az éhezésből, a bűntudatból és minden egyes napból, amit az utcán töltök. Nem tudok mindent helyrehozni, mert lehetetlen, de amit igen, azért küzdeni fogok. Húsz éves vagyok, még előttem az élet és nem így akarom leélni! Mindenhol csak tócsa, sár és hideg. Az autók és az emberek jönnek-mennek, én pedig maradok a saját, nyomorúságos világomban.
- Vigyázz! - megéreztem egy erős szorítást karomon, ami visszarántott a járdára. Nekicsapódtam az idegen mellkasának, de szégyenemben nem mertem felnézni. Nem akartam hogy lássa arcom és észrevegye, mennyire gyámoltalan vagyok. Bár ez első ránézésre világos mindenkinek.
Szívem hevesen dobogott, elvégre fél centin múlt az életem.
- Köszönöm. - ezt az egy szót nyögtem ki halkan, majd megfordultam és próbáltam minél gyorsabban eltűnni, de lehetetlennek bizonyult. Az idegen nem akart elengedni, bárhogy próbálkoztam.
- Kérlek, nézz rám! - kezét állam alá helyezve próbálta megemelni fejem, de én tiltakoztam. El akartam menni, olyan helyen akartam lenni, ahol senki nem bánthat, ahol senki nem talál meg. Karomat igyekeztem kihúzni keze közül és nagy megkönnyebbülésemre megmentőm elengedett. - Ne félj tőlem, nem bántalak. - hangja simogatta lelkemet és bármennyire is akartam hinni neki, nem ment. Vásott cipőm orrát bámultam és kezeimmel szakadt pulóverem alját markolásztam. Megijedtem, féltem és remegtem. - Legalább a neved áruld el, ha már nem nézel rám. - próbált szóra bírni. Igyekezett csekély kommunikációt kialakítani köztünk, de én ebbe nem voltam partner. Szégyelltem magam azért, ahogyan kinézek, amilyen életet élek és hogy ide jutottam. A szégyenem nagyobb volt, mint bármi más. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, amit próbálkoztam legyűrni, hogy legalább azt az egy szót kinyögjem és végre egyedül lehessek. Hatalmas nehézségek árán, szólásra nyitottam számat.
- Lexi. - hangom erőtlen volt és olyannyira halk, hogyha nem figyelt rám, biztos nem hallotta. Szemeibe nézni még mindig nem mertem, cipőm pedig továbbra is érdekesebb elfoglaltság volt. De nem akartam többet az idegen közelében lenni. Megfordultam és most alaposan körülnéztem, csak úgy mentem át az út túloldalára. Szemem sarkából visszanéztem a helyre, ahol az előbb álltunk és Ő még mindig ott volt. Fogalmam sincs, hogy ki ő és miért akarta tudni a nevem. Nem tudom, hogy egyáltalán miért mentett meg és akart beszélgetni velem, de azt az egyet tudom, hogy tartozok neki. Biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom tudni meghálálni amit tett, de egy életre megjegyeztem.
Az én Megmentőm.