Chance
- Lexie, ma te zársz. - lépett hozzám főnököm, kezembe adta a kulcsokat és afféle 'nagy dolgot bízok rád' fejjel nézett szemembe. - Tudod mi a dolgod, ugye? - próbált meggyőződni arról, hogy rendben leszek-e, de nem értem miért aggódik. Nem ez lenne az első eset, hogy én zárom a kávézót.
- Nyugodj meg, máskor is rendben volt minden, nem? - rámosolyogtam, ő pedig bólintott, majd már el is tűnt. Igen sietősre vette a figurát, mert pár perc múlva öltönyben állt előttem egy nyakkendővel a kezében. Elnevettem magam, mire rájöttem, hogy nem tudja megkötni és a segítségemre vár. - Most komolyan Kevin!? Majdnem harminc éves vagy és nem tudsz nyakkendőt kötni? - próbáltam dorgálón ránézni, de nem ment. Mióta felvett ide úgy kezel, mintha a húga lennék és köszönettel tartozom neki. Lassan fél éve hogy neki dolgozok. Ezzel adott nekem egy lehetőséget a jobb életre. Neki köszönhetően van egy kis lakásom, ami bár nem egy királyi lakosztály, nekem mégis az otthont jelenti. Ha ő nincs, még mindig az utcán lennék.
- Lexie kérlek, ez egy büntetés a férfiaknak. Én is csak azért veszem fel, mert elhatároztam, hogy megkérem a barátnőm kezét. - szemeiben ott égett az a bizonyos tűz. Láttam rajta a szeretetet és a rajongást, mikor arról a bizonyos nőről beszélt. Láttam már, tudom kiről van szó és teljes mértékben egyetértek a kapcsolatukkal.
- Szurkolok! - biztató mosolyt küldtem felé, mire ő magához húzott, megölelt és fél másodperc múlva már ott sem volt. Ő az egyetlen olyan ember, akivel beszélek és akiben megbízok. Rajta kívül nincs senkim. Ez vicces, hiszen ő a főnököm, de mégse... Olyan, mintha a bátyám lenne. Tudja a múltam, ő talált meg az utcán és kért fel erre a munkára. Ő segített ezt a kis egyszemélyes lakást megtalálni és igazából neki köszönhetem azt, hogy egyáltalán emberi körülmények között élek és mozgok. Ha ő nem lenne, kitudja hol lennék...
Zárásig még volt egy órám, szóval nekiálltam kicsit rendbeszedni a helyet. Éppen letöröltem a pultot és felkaptam a tálcát, hogy a most megüresedett asztalról leszedem a poharakat és a sütis tányérokat, mikor az ajtó kinyílt, beengedve ezzel az üde, kellemes tavaszi levegőt. Odakaptam fejem és abban a pillanatban elejtettem a tálcát. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak...
- Jó estét! - ült le a vendég a pult előtt lévő székek egyikére és kezébe vette az itallapot. Gyorsan felkaptam a földről az előbb leejtett tárgyat és már vissza is álltam helyemre. Nem akartam elhinni. Tényleg ő az!? Személyesen? Bár.. feleslegesen izgulok ennyire. Nem hiszem, hogy megismer. Annyi emberrel találkozik nap, mint nap az utcán, hogy csak egy arc lehetek a sok közül. Lenyugtattam magam és elé léptem.
- Jó estét! Mit adhatok? - rámosolyogtam jó pincér módjára, mire rám emelte tekintetét. Szemei szó szerint megigéztek és csapdába ejtettek. Láttam bennük valami különös csillogást, mintha neki is rémlene valami, de nem biztos benne. Próbáltam másfele nézni, de nem ment.
- Egy Latte Machiatot extra cukorral legyen kedves. - hangja annyira lágy és mégis annyira férfias, hogy végigfutott a hideg hátamon, de jólesett. Órákig képes lennék elhallgatni.
Rögtön hozzáláttam és pár perc múlva a kész itallal álltam meg előtte. Szemeivel minden mozdulatomat végigkövette és magát nem szégyellve, elég rendesen végignézett rajtam. Nem vagyok gazdag és még csak plusz vagy felesleges pénzem sincs, így méreg drága ruháim szintén nincsenek, ami látszik. Az átlagos legalja. Egy sima farmer és fehér póló, fekete tornacipővel. Telefonom még nincs, mert a fizetésem elmegy az albérletre, rezsire és az ételre. Semmi luxust nem engedhetek meg magamnak, egyelőre. Majd később. Fizetés emelésre nincs szükségem, mert ennyi bőven elég, majd a sors diktálja, hogy hogyan tovább.
- Parancsoljon. Adhatok még valamit? - úgy tettem, mintha nem zavarna, hogy megbámult. Mintha ez teljesen rendben lett volna, pedig nem és továbbra is csak néz. Miért!? Miért tud zavarba hozni ilyen könnyen? Éreztem, ahogy a vér arcomba tódul és lesütöttem szemeimet.
- Igen. - határozott volt és hangjából érződött, hogy ő a főnök. - A nevedet, ha szabad kérnem. - még mindig nem néztem rá, megfogtam a pulton lévő rongyot és úgy tettem, mintha takarítanám a már amúgy is tiszta felületet.
- Lexie. - alig tudtam kinyögni, úgy éreztem magam, mint egy óvodás, aki dadog. - Lexie Davis. - végre sikerült egy kis erőt is vinnem hangomba, így azért tűrhetőbb volt. Még mindig nem pillantottam rá, csak törölgettem. Közben az egyik asztalnál jeleztek, hogy fizetnének, így előhívtam a blokkot és a brifkóval kezemben odasétáltam. Fizettek és kaptam borravalót is. Kevin olyan kedves velem, nem győzöm eléggé megköszönni neki... a borravalót nem kéri el tőlem, mint ahogy más főnök teszi az alkalmazottjaival. Az enyém lehet.
Végig éreztem, hogy az 'idegen' engem néz. Tekintete lyukat égetett hátamba. De nem akartam foglalkozni vele. Gyorsan leszedtem az asztalt és mivel ők voltak az utolsó vendégek az üzletben RAJTA kívül, így elővettem a seprűt, jelezve ezzel, hogy mindjárt záróra és szeretnék takarítani. Viszont vagy nem figyelt vagy nem akarta észrevenni. Nyugodtan ült tovább, iszogatott és telefonozott. Felsöpörtem a helyet és már fel is mostam, mikor ő jelzett, hogy fizetne. Előhívtam a blokkot és mikor leraktam elé, mondani akartam az összeget, de hirtelen egy hang se jött ki torkomon.
- Köszönöm Lexie Davis. A borravaló a tiéd. - felállt a pulttól és férfias kecsességgel sétált ki az ajtón. Az asztalon húsz font volt borravaló címszóval. Életemben nem kaptam ennyit és most miért? Ennyire látszik, hogy semmim sincs ? Mert ennyi borravalóra nem lehet azt mondani, hogy csupán csak kedvességből adta, ennek oka van. Viszont én ennyit nem akarok zsebre rakni. Oké, hogy az enyém, Kevin már sokszor győzködött, hogy nyugodtan tegyek el minden centet, amit kapok... de ezt nem. Én ezt nem. A pénzt is beleszámoltam az aznapi forgalomba, majd egy borítékba beleraktam és bevittem Kevin irodájába, behelyeztem a zárható fiókba. Miután magamra kaptam bézs színű, vékony kabátkámat, bekapcsoltam a riasztó rendszert és bezártam a kávézót. Kinn kellemes levegő volt, már érezni lehetett, hogy hamarosan itt a nyár.
Hazafelé végig csak agyaltam, szokásomhoz híven. Nem számítottam rá, hogy egyáltalán látom még őt valaha is.. bármikor. Erre tessék. És már a nevem is tudja. Bár nem értettem, hogy azt miért kérdezte meg, elvégre csak egy kávéra ült be és nem hiszem, hogy egy magamfajta lány érdekelné. Az ő öltönyös és jómódú világába egy nincstelen lány... hát, nem éppen tökéletes.
Hirtelen előtört belőlem a nevetés. Csak egy kávé volt és a nevem, de én már azon gondolkodom, hogy vajon akar-e tőlem valamit. Nevetséges. Nevetséges vagyok... és a lényeg, hogy senki nem nézett dilisnek az utcán. Mondjuk ez nem igazán érdekel. Általában nem foglalkozom azzal, hogy ki mit gondol rólam. Majd ha végigjárták az utam és mindenki megbotlott azon a kövön, amelyen én is, utána esetleg kinevethet és megcímkézhet, addig nem. Utálom, mikor valaki a kinézet alapján mond véleményt és lusta arra, hogy jobban megismerjen. Ezért nincsenek barátaim. Mindenkinek a szemében csak a sajnálatot és azt a szánalmas tekintetet látom. Erre pedig nincs szükségem. Egyedül is megoldok mindent, az élet már megtanított egy-két dologra és lehet, hogy nem vagyok boldog, de legalább két lábbal állok a földön és keményen dolgozok azért, hogy jobb legyen az életem. Innentől kezdve pedig más nem érdekel. Egyelőre csak a saját utam és jövőm egyengetése. Szeretném kicsit többre vinni és kijavítani a múltbéli hibáimat. Muszáj...
- Hát ez? - hajoltam le az ajtóm előtt és felvettem egy hosszúkás barna dobozt. Előhalásztam a lakáskulcsomat táskámból és miután kinyitottam az ajtót, beléptem a lakásba. A konyhába mentem és letettem az asztalra a csomagot. Kabátomat az egyik szék támlájára helyeztem, majd leültem a doboz elé. Levettem róla a kis cetlit és kinyitottam.
- Nyugodj meg, máskor is rendben volt minden, nem? - rámosolyogtam, ő pedig bólintott, majd már el is tűnt. Igen sietősre vette a figurát, mert pár perc múlva öltönyben állt előttem egy nyakkendővel a kezében. Elnevettem magam, mire rájöttem, hogy nem tudja megkötni és a segítségemre vár. - Most komolyan Kevin!? Majdnem harminc éves vagy és nem tudsz nyakkendőt kötni? - próbáltam dorgálón ránézni, de nem ment. Mióta felvett ide úgy kezel, mintha a húga lennék és köszönettel tartozom neki. Lassan fél éve hogy neki dolgozok. Ezzel adott nekem egy lehetőséget a jobb életre. Neki köszönhetően van egy kis lakásom, ami bár nem egy királyi lakosztály, nekem mégis az otthont jelenti. Ha ő nincs, még mindig az utcán lennék.
- Lexie kérlek, ez egy büntetés a férfiaknak. Én is csak azért veszem fel, mert elhatároztam, hogy megkérem a barátnőm kezét. - szemeiben ott égett az a bizonyos tűz. Láttam rajta a szeretetet és a rajongást, mikor arról a bizonyos nőről beszélt. Láttam már, tudom kiről van szó és teljes mértékben egyetértek a kapcsolatukkal.
- Szurkolok! - biztató mosolyt küldtem felé, mire ő magához húzott, megölelt és fél másodperc múlva már ott sem volt. Ő az egyetlen olyan ember, akivel beszélek és akiben megbízok. Rajta kívül nincs senkim. Ez vicces, hiszen ő a főnököm, de mégse... Olyan, mintha a bátyám lenne. Tudja a múltam, ő talált meg az utcán és kért fel erre a munkára. Ő segített ezt a kis egyszemélyes lakást megtalálni és igazából neki köszönhetem azt, hogy egyáltalán emberi körülmények között élek és mozgok. Ha ő nem lenne, kitudja hol lennék...
Zárásig még volt egy órám, szóval nekiálltam kicsit rendbeszedni a helyet. Éppen letöröltem a pultot és felkaptam a tálcát, hogy a most megüresedett asztalról leszedem a poharakat és a sütis tányérokat, mikor az ajtó kinyílt, beengedve ezzel az üde, kellemes tavaszi levegőt. Odakaptam fejem és abban a pillanatban elejtettem a tálcát. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak...
- Jó estét! - ült le a vendég a pult előtt lévő székek egyikére és kezébe vette az itallapot. Gyorsan felkaptam a földről az előbb leejtett tárgyat és már vissza is álltam helyemre. Nem akartam elhinni. Tényleg ő az!? Személyesen? Bár.. feleslegesen izgulok ennyire. Nem hiszem, hogy megismer. Annyi emberrel találkozik nap, mint nap az utcán, hogy csak egy arc lehetek a sok közül. Lenyugtattam magam és elé léptem.
- Jó estét! Mit adhatok? - rámosolyogtam jó pincér módjára, mire rám emelte tekintetét. Szemei szó szerint megigéztek és csapdába ejtettek. Láttam bennük valami különös csillogást, mintha neki is rémlene valami, de nem biztos benne. Próbáltam másfele nézni, de nem ment.
- Egy Latte Machiatot extra cukorral legyen kedves. - hangja annyira lágy és mégis annyira férfias, hogy végigfutott a hideg hátamon, de jólesett. Órákig képes lennék elhallgatni.
Rögtön hozzáláttam és pár perc múlva a kész itallal álltam meg előtte. Szemeivel minden mozdulatomat végigkövette és magát nem szégyellve, elég rendesen végignézett rajtam. Nem vagyok gazdag és még csak plusz vagy felesleges pénzem sincs, így méreg drága ruháim szintén nincsenek, ami látszik. Az átlagos legalja. Egy sima farmer és fehér póló, fekete tornacipővel. Telefonom még nincs, mert a fizetésem elmegy az albérletre, rezsire és az ételre. Semmi luxust nem engedhetek meg magamnak, egyelőre. Majd később. Fizetés emelésre nincs szükségem, mert ennyi bőven elég, majd a sors diktálja, hogy hogyan tovább.
- Parancsoljon. Adhatok még valamit? - úgy tettem, mintha nem zavarna, hogy megbámult. Mintha ez teljesen rendben lett volna, pedig nem és továbbra is csak néz. Miért!? Miért tud zavarba hozni ilyen könnyen? Éreztem, ahogy a vér arcomba tódul és lesütöttem szemeimet.
- Igen. - határozott volt és hangjából érződött, hogy ő a főnök. - A nevedet, ha szabad kérnem. - még mindig nem néztem rá, megfogtam a pulton lévő rongyot és úgy tettem, mintha takarítanám a már amúgy is tiszta felületet.
- Lexie. - alig tudtam kinyögni, úgy éreztem magam, mint egy óvodás, aki dadog. - Lexie Davis. - végre sikerült egy kis erőt is vinnem hangomba, így azért tűrhetőbb volt. Még mindig nem pillantottam rá, csak törölgettem. Közben az egyik asztalnál jeleztek, hogy fizetnének, így előhívtam a blokkot és a brifkóval kezemben odasétáltam. Fizettek és kaptam borravalót is. Kevin olyan kedves velem, nem győzöm eléggé megköszönni neki... a borravalót nem kéri el tőlem, mint ahogy más főnök teszi az alkalmazottjaival. Az enyém lehet.
Végig éreztem, hogy az 'idegen' engem néz. Tekintete lyukat égetett hátamba. De nem akartam foglalkozni vele. Gyorsan leszedtem az asztalt és mivel ők voltak az utolsó vendégek az üzletben RAJTA kívül, így elővettem a seprűt, jelezve ezzel, hogy mindjárt záróra és szeretnék takarítani. Viszont vagy nem figyelt vagy nem akarta észrevenni. Nyugodtan ült tovább, iszogatott és telefonozott. Felsöpörtem a helyet és már fel is mostam, mikor ő jelzett, hogy fizetne. Előhívtam a blokkot és mikor leraktam elé, mondani akartam az összeget, de hirtelen egy hang se jött ki torkomon.
- Köszönöm Lexie Davis. A borravaló a tiéd. - felállt a pulttól és férfias kecsességgel sétált ki az ajtón. Az asztalon húsz font volt borravaló címszóval. Életemben nem kaptam ennyit és most miért? Ennyire látszik, hogy semmim sincs ? Mert ennyi borravalóra nem lehet azt mondani, hogy csupán csak kedvességből adta, ennek oka van. Viszont én ennyit nem akarok zsebre rakni. Oké, hogy az enyém, Kevin már sokszor győzködött, hogy nyugodtan tegyek el minden centet, amit kapok... de ezt nem. Én ezt nem. A pénzt is beleszámoltam az aznapi forgalomba, majd egy borítékba beleraktam és bevittem Kevin irodájába, behelyeztem a zárható fiókba. Miután magamra kaptam bézs színű, vékony kabátkámat, bekapcsoltam a riasztó rendszert és bezártam a kávézót. Kinn kellemes levegő volt, már érezni lehetett, hogy hamarosan itt a nyár.
Hazafelé végig csak agyaltam, szokásomhoz híven. Nem számítottam rá, hogy egyáltalán látom még őt valaha is.. bármikor. Erre tessék. És már a nevem is tudja. Bár nem értettem, hogy azt miért kérdezte meg, elvégre csak egy kávéra ült be és nem hiszem, hogy egy magamfajta lány érdekelné. Az ő öltönyös és jómódú világába egy nincstelen lány... hát, nem éppen tökéletes.
Hirtelen előtört belőlem a nevetés. Csak egy kávé volt és a nevem, de én már azon gondolkodom, hogy vajon akar-e tőlem valamit. Nevetséges. Nevetséges vagyok... és a lényeg, hogy senki nem nézett dilisnek az utcán. Mondjuk ez nem igazán érdekel. Általában nem foglalkozom azzal, hogy ki mit gondol rólam. Majd ha végigjárták az utam és mindenki megbotlott azon a kövön, amelyen én is, utána esetleg kinevethet és megcímkézhet, addig nem. Utálom, mikor valaki a kinézet alapján mond véleményt és lusta arra, hogy jobban megismerjen. Ezért nincsenek barátaim. Mindenkinek a szemében csak a sajnálatot és azt a szánalmas tekintetet látom. Erre pedig nincs szükségem. Egyedül is megoldok mindent, az élet már megtanított egy-két dologra és lehet, hogy nem vagyok boldog, de legalább két lábbal állok a földön és keményen dolgozok azért, hogy jobb legyen az életem. Innentől kezdve pedig más nem érdekel. Egyelőre csak a saját utam és jövőm egyengetése. Szeretném kicsit többre vinni és kijavítani a múltbéli hibáimat. Muszáj...
- Hát ez? - hajoltam le az ajtóm előtt és felvettem egy hosszúkás barna dobozt. Előhalásztam a lakáskulcsomat táskámból és miután kinyitottam az ajtót, beléptem a lakásba. A konyhába mentem és letettem az asztalra a csomagot. Kabátomat az egyik szék támlájára helyeztem, majd leültem a doboz elé. Levettem róla a kis cetlit és kinyitottam.
"Lexie Davis,
A kilétem titok,
Hogy miért?
Majd megtudod!
M. "
Összevont szemöldökkel tettem félre a kártyát és levettem a doboz tetejét. Hat szál vörös rózsából álló csokor volt benne. Elképedtem mikor megláttam. Egyszerűen gyönyörű volt a maga egyszerűségében. Rögtön kerestem neki egy vázát, megtöltöttem vízzel és beleraktam a virágokat. Nem akartam elhinni... még sose kaptam virágot és most? Ki és miért!? Egyfolytában ezen kattogott az agyam. Csak nem...? Az nem lehet. De más nem tudja a nevem Kevinen kívül, csak Ő... De hogyan és mégis ki ő?
- Ajjj... - nem hagyott nyugodni a gondolat. Ha ő az, akkor honnan tudja a címem? Nyomoz utánam? Vagy ki ő valójában? Miért nem tudok semmit? Kérdések sokasága, válaszok nélkül. Utálok tudatlan lenni. Rettenetesen. Ez az egyik legrosszabb érzés...
Úgy döntöttem, hogy most nem foglalkozom ezzel. Túl fáradt voltam ehhez. Ettem pár falat vacsorát, majd elmentem lezuhanyozni és amilyen gyorsan csak tudtam, bebújtam az ágyba. Egy ideig csak a plafont néztem és gondolkodtam. Sok ötlet fordult meg fejemben és nem tudtam, hogy mit képzeljek bele ebbe az egészbe. A kávézós jelenetbe, a virágokba és mindenbe. Furcsa, bár lehet, hogy csak nekem. Egy lány, aki majdnem teljes két évig élt az utcán... fogalmam sincs arról, hogy az ilyen helyzeteket hogy kéne kezelnem és mit kéne tennem. Új még ez az egész és félek.. félek, hogy ez nem valami jó kezdete, hanem pont ellenkezőleg. Túl sok rosszat kaptam már és a jövőben ezeket el akarom kerülni. Viszont Ő... úgy érzem, hogy jó. Hogy helyes lenne, ha kicsit több közvetlenséget mutatnék felé, de nem merem.
- Lexi... veled csak a gond van. - mondtam magamnak és hirtelen elgondolkodtam azon, hogy vajon egyáltalán normális vagyok-e? Magamban beszélek... kezdek begolyózni, azt hiszem...
- Ajjj... - nem hagyott nyugodni a gondolat. Ha ő az, akkor honnan tudja a címem? Nyomoz utánam? Vagy ki ő valójában? Miért nem tudok semmit? Kérdések sokasága, válaszok nélkül. Utálok tudatlan lenni. Rettenetesen. Ez az egyik legrosszabb érzés...
Úgy döntöttem, hogy most nem foglalkozom ezzel. Túl fáradt voltam ehhez. Ettem pár falat vacsorát, majd elmentem lezuhanyozni és amilyen gyorsan csak tudtam, bebújtam az ágyba. Egy ideig csak a plafont néztem és gondolkodtam. Sok ötlet fordult meg fejemben és nem tudtam, hogy mit képzeljek bele ebbe az egészbe. A kávézós jelenetbe, a virágokba és mindenbe. Furcsa, bár lehet, hogy csak nekem. Egy lány, aki majdnem teljes két évig élt az utcán... fogalmam sincs arról, hogy az ilyen helyzeteket hogy kéne kezelnem és mit kéne tennem. Új még ez az egész és félek.. félek, hogy ez nem valami jó kezdete, hanem pont ellenkezőleg. Túl sok rosszat kaptam már és a jövőben ezeket el akarom kerülni. Viszont Ő... úgy érzem, hogy jó. Hogy helyes lenne, ha kicsit több közvetlenséget mutatnék felé, de nem merem.
- Lexi... veled csak a gond van. - mondtam magamnak és hirtelen elgondolkodtam azon, hogy vajon egyáltalán normális vagyok-e? Magamban beszélek... kezdek begolyózni, azt hiszem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése