Help!
A fürdő padlóján ülve a falnak döntöttem hátam és próbáltam felfogni, hogy mit is tettem. Könnyeim továbbra is megállíthatatlanul folytak, fojtogatni kezdett egy érzés és szédülni kezdtem. Próbáltam felkelni, elsétálni a szobámba, de két lépés után a talaj kicsúszott lábaim alól és a földön landoltam. Rájöttem, hogy feleslegesen erőlködöm, nincs elég erőm. A hátamra feküdtem és a plafont pásztáztam, de forgott velem az egész helyiség. Tudtam, hogy nincs sok hátra és a sötétség teljesen magával ragad. Gondolatok kavarogtak fejemben és nem tudtam, hogy ezek után mi lesz. Csak vártam... vártam, hogy felébredek-e valaha is.
- Úristen, Lexie! - hallottam egy hangot, de azt már nem láttam, hogy kitől jött. Még éreztem, hogy felemel a padlóról, de ezek után átkerültem egy másik világba. Egy olyan helyen voltam, ahol semmi zaj, semmi kellemetlen és zavaró tényező nem volt, csak madár csicsergés, virágok és nyugalom. Elfeküdtem a fűben és lehunytam szemem. Próbáltam kiélvezni a helyzetet. Régen nem éreztem ennyire érzelem mentesnek magam és most jólesik. A furcsa az volt, hogy tudtam, hogy álmodom, ami eddig soha nem fordult elő. Tisztában voltam mindennel, mégse érdekelt. Itt ezen a helyen nem. Olyan volt, mint egy még felfedezetlen világ, ami arra vár, hogy a lelkisérültek megtalálják és nekem most sikerült. Elindultam egy kis ösvényen, ami szó szerint vitt magával, mintha nem a saját lábaimon járnék és mégis. Leírhatatlan és elmondhatatlan érzés volt számomra. Úgy éreztem, hogy soha nem akarok eltűnni innen. Ha ez várna rám a halál után, akkor inkább ezt szeretném. A másik világban állandóan megaláztak már egészen kicsi korom óta, mindig bántottak azért, ahogy kinézek, mert én nem a legmárkásabb ruhákat vettem fel, hanem megelégedtem egy átlagos felsővel is. Mindig kinéztek, lelkileg terrorizáltak majd a saját szüleimet is elvesztettem az én hibámból... senkinek nem kívánom ezt az életet. Nyomorúság, amin Kevin és Mike enyhítenek egy kicsit. Ha ők nem lennének, szerintem már én sem. De most talán.... talán nem kell visszamennem. Itt minden annyira jó. A béke és nyugalom, ami körülvesz, mintha harmóniát hozna az életembe. Egy olyan megfizethetetlen érzést, amiben már régóta nem volt részem. Fárasztó mindig azon aggódni, hogy az emberek mikor fognak belém rúgni vagy éppen megalázni és most itt ez a nyugodtság. Ez az, amire szükségem van. Miközben gondolkodtam, különös illatra figyeltem fel. Sós és még is tiszta illatot éreztem. Pár perc múlva rá is jöttem, hogy mi ennek a könnyed aromának a forrása. A tenger. Levettem cipőmet és anélkül sétáltam a homokban. Hagytam, hogy lábam elérjék a hullámok és a vártnál melegebb volt a víz hőmérséklete. Kellemes és egyben vágyakozó érzést keltett bennem ez a pillanat. Nagyon régen jártam bármilyen tengerpart, illetve strand közelében és hiányzott már. Ledobtam pólóm és nadrágom, majd a lehető leglassabban, minden egyes lépést kiélvezve mentem egyre beljebb és beljebb. Mikor már úgy éreztem, hogy elértem a számomra tökéletes mélységét, lebuktam és úszni kezdtem. Az a könnyedtség és ahogy a víz vitt magával, felfoghatatlan. Feljöttem levegőért, de akkor hirtelen kezdett megváltozni minden. A fejem szörnyen hasogatni kezdett és nehéznek éreztem testem. Tudtam, mi történik. Valami, amit egyáltalán nem akartam.
- Lexie, kérlek nézz rám. - hallottam egy ismerős hangot és próbáltam engedelmeskedni kérésének, de nagyon fájt kinyitni szemeimet. Nagyon lassan, minden fénytől kímélve hunyorogva nyitottam ki szemem és megláttam Markot, ahogy mellettem ült és arcán különös érzés játszott. Mintha aggodalom és kétségbeesés látszott volna rajta. - Hál' isten. - láthatólag megkönnyebbült, mikor ránéztem. Nem tudtam mit keres itt, azt viszont tudtam, hogy miatta jutottam el eddig a pontig. Az viszont, hogy most segített, valamit enyhített előbbi tettén. - Kérlek szólalj meg... - könyörgőn nézett rám, mire szólásra nyitottam szám.
- Mit keresel itt? - hangom halk és erőtlen volt. Éreztem, hogy alig élek. Kezemet bekötötte, de úgy, mint aki ért is hozzá. Ez egy újabb megválaszolatlan kérdés számomra. Hogy lehet az, hogy ő mindenhez ért?
- Lelkiismeret furdalásom volt és bocsánatot akartam kérni, de mire ideértem már a fürdőben a földön feküdtél eszméletlen állapotban. Behoztalak ide, bekötöttem a kezed és pár perc múlva fel is ébredtél. - elmagyarázta, hogy mi volt, amíg én máshol jártam és őszintén megmondom furcsálltam a dolgot. Miért segített és miért akart bocsánatot kérni egy olyan ember, akinek milliószor jobb élete van, mint nekem, körbeugrálják és kiszolgálják, imádják? - De Lexie, mi fordult meg a fejedben, mikor ezt tetted? - hangja nyugtatólag hatott rám és tudtam, hogy válaszolnom kell neki. Hangja ellenkezést nem tűrő volt, mégis lágy. Tisztában voltam vele, ha most megvonom a vállam, megváltozik, újra magára ölti maszkját és nem akartam. Szerettem mikor megnyílt nekem.
- Csak elegem volt már. - tudtam, hogy ennyiből is érteni fog és láttam rajta, hogy felfogta miről beszélek. Nem állt szándékomban bántani őt, de megalázott, csalódtam benne. Mondjuk nem tudom miért reménykedtem, hogy egy ilyen pasi, mint ő, nőként tekint rám. Inkább egy sajnálatra méltó ember vagyok szemében és megértem. Nem hibáztatom érte. - Remélem tudod, hogy nem haragszom. Rosszul esett, ezt elismerem, de nem tehetsz róla. Tudom, hogy neked egy gyámoltalan kislány vagyok és csak segíteni akartál, de köszönöm szépen, megoldok magamtól mindent. Mert a látszat ellenére, igenis nagylány vagyok már. - láttam rajta, hogy váratlanul érte és egyben rosszul is esett neki, mégse mondott semmit. Beletörődtem, hogy igazam van. - Hány óra van? - hirtelen eszembe jutott Mike és a vacsora.
- Hat óra lesz pár perc múlva. - ahogy kijelentette, szemeim kikerekedtek és ülésbe tornáztam magam. - Ha a vacsora miatt aggódsz, inkább átrakatjuk másnapra, de neked pihenned kell. - próbált győzködni, de nem hagytam magam. Megígértem valamit a törpének és nem akarok csalódást okozni neki.
- Nem. Én nem bántom Mikeot. Elmegyek a vacsorára ha törik, ha szakad. De megkérhetlek valamire? - nem tudtam, hogy fog reagálni kérésemre, de bíztam benne, hogy most az egyszer nem hagyja figyelmen kívül akaratom. Tekintetével válaszolt, én meg elmosolyodtam és kissé szégyellősen, lesütöttem szemeim. - Ittmaradsz, amíg elkészülök? Nem tudom mi megy egyedül és mi nem... - meglepődött, látszott rajta, de bólintott és felsegített az ágyról. Eléggé instabil állapotban voltam, így segített elmásznom a fürdőig, ahol a padlóra nézve, kirázott a hideg. Gyorsan feltakarítottam és megkértem Markot keresse ki szekrényemből a ruhát, amit mondtam neki, amíg én letusolok és hajat mosok. Erőtlen voltam, így lassan ment minden, de nagy nehezen beimádtam magam a zuhanyzóba. Letusoltam és siettem a hajmosással is, ahogy csak tudtam. De ez most elég kimerítő volt számomra. Miután végeztem, megtámaszkodtam a csap széleiben és lehajtottam fejem, hogy egy kis erőt gyűjtsek a hajszárításhoz.
- Mi a baj? - erre a kérdésre felkaptam fejem és megláttam az ajtóban Markot. Egy szál törölközőben álltam előtte és nem tudtam, hogy szégyenembe merre nézzek. - Biztos jó ötlet ez a vacsora? - beljebb jött és mint aki tudná, hogy mit érzek, támaszt nyújtott. Ahogy keze csupasz vállaimhoz ért, kellemes bizsergés futott végig gerincemen és hirtelen nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Összenéztünk, de hamar elkaptam tekintetem és válaszul bólintottam kérdésére, majd leültetett egy székre, és kifésülte hajam. Annyira óvatosan és finoman csinálta, hogy még élveztem is. Megkereste hajszárítóm és nekilátott a nem kevés munkának, ugyanis elég hosszú hajam van. Apró mosoly kúszott ajkaimra és kicsit feloldódtam közelében, pedig csak egy szál törülközőben ültem előtte. Mikor már éreztem, hogy hajam veszít súlyából, tudtam, hogy már nincs sok hátra és végez. Így is lett, körülbelül öt perc múlva lerakta hajszárítóm, majd elém lépett. - Gyere, mutatok valamit. De most tényleg ígérd meg, hogy nem fogsz balhézni, csak kedveskedni akarok. - megforgattam szemeim, majd megfogta kezem és behúzott a szobába. Egy gyönyörű barack színű, pánt nélküli estélyi volt az ágyamon. Elsőre beleszerettem, de tudtam, hogy nem fogadhatom el.
- Nézd Mark, én értem, hogy kedveskedni akarsz, de nincs szükségem rá és különben is... soha nem tudnám meghálálni neked. Nekem... - sóhajtottam egy nagyot. - Nekem nincs ennyi pénzem. - szégyelltem is magam érte rendesen. Elvégre lehetne nekem is jobb életem, ha akkor nem teszem azt, amit.
- Nem kell meghálálni. Nem azért vettem, hogy kapjak érte valamit. Csak szeretném neked adni, ennyi. Kérlek fogadd el. - próbált győzködni, de nem akartam elfogadni. Megingattam fejem, de ő nem tágított. Pár perces győzködés után belementem. Elvittem a ruhát a fürdőbe és magamra öltöttem egy pánt nélküli melltartó kíséretében. Tetszett a ruha, nagyon is. De valami nem volt tökéletes. Gondolkodtam egy keveset, majd rájöttem. Hajam csak lógott a semmibe. Elővettem a hajsütőmet, amit még a tizenötödik születésnapomra kaptam és laza hullámokba sütöttem hajam alját. A végére már majdnem azt mondtam, hogy tetszett a látvány, de a kezem.... az rontott az összképen. Sóhajtottam egyet, majd az ajtóhoz léptem. Talán elfogadható a kinézetem és nem okozok csalódást a ruhával Marknak. Ilyen gondolatok játszódtak le bennem, majd kiléptem hozzá az előszobába. Megfordult és végignézett rajtam. Szemei úgy pásztáztak, hogy zavarba jöttem és lesütöttem tekintetem. Hozzám lépett majd államnál fogva felemelte fejem. - Gyönyörű vagy. - hangja simogatta lelkem és valahogy nyugodt voltam közelében. Mosolygott, amit csak ritkán láttam tőle és tetszett.
- Köszönöm. - elmosolyodtam, majd gondolkodni kezdtem, hogy milyen cipőt fogok felvenni én ehhez a ruhához!? Nekem nincsenek csili-vili magassarkúim, de talán akad valami régebbről. Szobámba mentem és kutakodni kezdtem. Tudtam, hogy valahol van egy fekete magassarkúm, még a szalagavatómra kaptam, de nem tudtam hova tettem. Hosszú keresés után megtaláltam egy cipős dobozban a szekrény legmélyén. Egyszerű volt, elegáns és kényelmes. Nem égig érő sarka volt, csak olyan amibe normálisan lehet sétálni és nem fájdul meg tőle az ember lába tíz perc után. Magamra kaptam, majd kimentem Markhoz és bejelentettem, hogy indulhatunk. Neki szerencséje van, mindig olyan elegáns, hogy sose kell másik ruhát magára kapnia, mikor megy valakihez.
- Asszonyom? - az ajtóban meghajolt előttem és hangjában éreztem a játékosságot. Nagyon tetszett a felszabadult és normális énje.
- Uram? - én is beszálltam ebbe az apró kis bolondságba és láttam rajta, hogy örül, amiért ilyen jól fogadtam. Kiléptünk az ajtón, majd belékarolva vezetett el autójáig. Mikor megláttam a kocsit, az állam a talajt verte. Ez egy Audi R8-as... és mattfekete. Gyönyörű! Újabb és újabb kérdések vele kapcsolatba, amik megválaszolatlanok. De addig nem nyugszom, amíg mindenre meg nem tudom a választ.
- Gyere. - megfogta kezem és közelebb húzott az autóhoz, mikor látta, hogy a csodálkozástól megmozdulni se tudtam. - Még pont időben vagyunk, ha most elindulunk pont hétre odaérünk. Ugye nem akarod lekésni? - tudta, mivel bírhat rá, hogy beüljek mellé és utáltam azért, amiért ennyire jól irányít. Beadtam derekam, majd beültem az anyósülésre. Becsukta az ajtót, én pedig bekötöttem magam. Hamar benn ült mellettem, majd már indultunk is. Furcsa volt nekem ez a luxus. Ennyi idő után már teljesen elfelejtettem, milyen a normális élet. Nekem csak egy egyszerű, szürke életem van, amit senki nem akarna a magáénak, neki pedig egy csillogó és hiánytalan világa, amit mindenki irigyel, köztük én is.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy egyszer le kell ülnöd velem egy hosszú beszélgetésre. - ahogy ránéztem, szája sarkában észrevettem egy apró mosolyt és tudtam, hogy benne van. - És bocsánat. - amint kimondtam, felém nézett, de nem időzött sokat, visszafordította tekintetét az útra. Értetlenség tükröződött arcán, én meg szólásra nyitottam szám. - A maiért. Csak kedves akartál lenni, de meg kell értened, hogy nekem ez egyfajta megalázás volt. Tudom, hogy reagálhattam volna máshogy is, de a hirtelen harag beszélt belőlem. - megfogta kezem, én meg értettem, hogy ezzel azt fejezi ki, hogy nem haragszik.
Mike nem lakott messze tőlem, így pár perc alatt ott is voltunk. Úriember módjára kinyitotta nekem az ajtót, amit egy mosollyal megköszöntem. Bezárta az autót majd derekamra vezette kezét és úgy csengettünk be. Már kint hallottam, ahogy Mike végigtrappol a lakáson és igazam is lett. Kitárta az ajtót és széles mosollyal köszöntött minket.
- Jövök már, jövök. - húzott egyre beljebb, én meg csak vigyorogtam rajta. Szép és egyszerű házuk volt. Tetszett, nagyon is. Otthonos és meghitt hangulat vett körül minket és ebbe már nagyon rég nem volt részem. - Jó estét. - köszöntöttem apukáját két arcra puszival, majd a nővérét is és picit hátrébb léptem. - Köszönjük a meghívást és remélem nem gond, hogy ittvagyunk. - Mike megforgatta szemeit, én meg afféle 'most mivan?' nézéssel nyugtáztam.
- Dehogy gond, szívesen látunk itt titeket. Akik ennyire szeretik a fiamat és ennyit törődnek vele, hozzánk tartoznak. - szavai megmelengették szívemet és úgy éreztem, hogy végre olyanok között vagyok, akik nem bántanak azért, aki vagyok és ez tetszett. - Gyertek, üljünk le vacsorázni, közbe is lehet beszélgetni, de Mike már nagyon éhes. - bevezetett minket a konyhába, ahol nem ültem le egyből, hanem segítettem felpakolni az asztalra és Joe nagyon szívesen fogadta a segítséget. Látszik rajta, hogy nagyon jó apa. Helyt áll és pótolja a gyerekek édesanyját is, de hiányzik neki a felesége és ez itt megmutatkozott. Régen nem mosolyoghatott ennyit, mint velünk és tetszett, hogy miattam van jó kedve és talán egy kis időre sikerül elfeledtetnem vele a problémákat.
- Mi történt a kezeddel? - Mike gyanakvóan nézett bekötött alkaromra, én meg csak legyintettem és arra fogtam, hogy ablakpucolás közben eltörött az üveg és elvágtam a kezem. Tudtam, hogy ezt csak Joe hiszi el, de Mike nem. Sarah, a nővére is először furán nézett, de nem kérdezett rá és szerintem elhitte. - Megyünk játszani? - odaugrott mellém a kis duracellnyuszi és már húzott is magával. A szobaajtóban levettem magassarkúm, majd bementem szobájába. - Miért hazudtál? - elém állt és szemei könnyesek voltak. A szívem szakadt meg, hogy ez miattam van.
- Mike...- magamhoz öleltem, ő meg csak bújt. - Nem akartam, hogy tudják. És kérlek bocsáss meg, nem akartam ezt tenni, de akkor nem láttam más megoldást. Kérlek törpém, ne haragudj. - éreztem, hogy pár percen belül én is sírni fogok, ha így folytatjuk.
- Nem haragszom. - kicsit eltávolodott tőlem és szemeimbe nézett. - De nem akarlak elveszíteni. Anyát már nem láthatom többet és te olyan vagy nekem, mint ő. Szeretlek és veled akarok lenni. - ahogy ezeket elmondta, már az én könnyeim is potyogtak. Minden egyes alkalommal rá kell jönnöm, hogy ő nem egy a többi kisfiú közül. Ő más. Érettebb és imádom.
- Nem foglak elhagyni. Ne félj ettől. Azóta a baleset óta én még senkit nem szerettem ennyire, mint téged Manó és ez nem fog változni. Értesz? - bólintott egyet, majd újra hozzámbújt. Hallottam, hogy kopog valaki, de hál istennek Mark volt az. Ahogy meglátta könnyes arcom, egyből leguggolt hozzánk. Mike szipogása volt az egyetlen zaj, ami megtörte a csendet. Mikor csillapodni kezdett, leültettem az ágyra és kicsit rendbeszedtem arcát. - Örökre? - tartottam a kisujjam, amit ő elfogadott és máris jobb kedve lett.
- Minden rendben? - halkan, suttogva kérdezett Mark, én meg bólintottam. Értette, hogy a kezemről volt szó és nem is kérdezett többet. - Na gyere te nagyfiú. - kapta fel Mikeot, majd az ágyra tette és csikizni kezdte. Hangos kacaj töltötte be a szobát, én meg nem hagyhattam, hogy így kínozza szegény gyereket, megcsikiztem oldalát, mire arrébb lépett. Léptem utána és folytattam. Csikis. Mikenak sikerült kiszabadulnia és mikor ketten támadtunk rá, kicsit váratlanul érte. Mark próbált védekezni, ami az elején a nevetéstől nem ment neki, majd fogást talált és sikerült leállítania mindkettőnket. Mikekal összenéztünk és tudtuk, hogy ebből baj lesz. Mark rámtámadt és a halálba csikizett és piszkált. Alig jött ki hang a számon, csak csapkodtam és próbáltam szabadulni, de nem sikerült. A törpe a hátára ugrott és próbálta visszafogni, de erősen lehetetlen volt.
- Eee...eel...elééég.. - lihegtem, mire Mark leállt és rám nézett. Arcunk alig volt pár centire egymástól és valami érdekeset láttam gyönyörű, tengerkék szemeiben. Nem tudtam megmagyarázni mit, de láttam. Mike leugrott a hátáról és dorgálón nézett rá.
- Na idefigyelj öregem. - csípőre tette kezeit és tiszteletet valamint figyelmet követelt magának. - Nem tudom miből vagy, de ha egyszer összekötöm a cipőfűződet, rájössz kivel húztál ujjat. - ahogy kijelentette elnevettük magunkat. Joe is nevetett az ajtóban és csak akkor vettük észre, hogy ott áll. Szemeiből csak úgy sütött a szeretet és ahogy a fiát nézte, rájöttem, hogy jobban hiányoznak a szüleim, mint gondoltam. Nekem ez már nem adatik meg és nagyon hiányzik a szeretet az életemből.
- Kekeckedsz haver? - Mark folytatta a játékot, mire Mike kidugta a nyelvét és menekülőre fogta. Mark is ment utána, én meg vigyorogtam az ágyon ülve.
- Lexie. - Joe leült mellém és megfogta kezem. - Remélem tisztában vagy vele, hogy mióta Mike megismert téged, sokkal jobb lelki állapotba került. És én ezért hálás vagyok neked. Elérted azt, amit én nem tudtam. Nem tudtam pótolni az édesanyját úgy, ahogy kellett volna, de most itt vagy neki te és ha szabad, akkor kérnék tőled valamit. - szavai meghatottak és kíváncsian vártam kérését. - Ne hagyd magára. Nagyon sokat jelentesz neki, talán mondhatom azt, hogy betöltöd az űrt a lelkében és erre szüksége van. Ő még kisgyerek, akkor is, ha ez magatartásában és mentalitásában nem nyilvánul meg. Hatalmas seb van a szívén és te ezt begyógyíthatod. - ahogy beszélt, láttam, hogy könnybe lábadtak szemei, én meg hirtelen nem tudtam, mit is mondjak.
- Természetesen nem hagyom magára. Rám számíthattok. Nagyon jól tudom, hogy Mike és ti is, min mentek keresztül és úgy gondolom, hogy ahogy ti nekem, úgy én is lehetek egyfajta lelki támaszotok. A kis törpe nagyon sokat segített rajtam és semmi pénzért nem hagynám magára. Bízhatsz bennem. - láttam rajta, hogy megnyugszik és megölelt. Váratlanul ért ugyan, de nagyon jól esett. Tudta, hogy nekem is hiányoznak a szüleim és próbált segíteni, amit nagyra értékeltem. Valaki, aki megért. Épp elengedtük egymást, mikor visszaértek a fiúk.
- LEEEXIIIIEEE!!! - Mike sikítva ugrott ölembe. Hirtelen azt sem tudtam, mi van. De hamar rájöttem. Mark még mindig szadizza szegény kis srácot. - Te gonosz. Ezt még visszakapod, majd meglátod!! - lihegtek mind a ketten, mire Joe kiment a szobából és ahogy hallottam innivalót töltött. - Vigyázz vele, mert bánt. Elkapott és csikizett és nem engedett el, csak ha kapott egy puszit. De Lexie, ő fiú és fiúkat én nem puszilgathatok.. - magyarázott, mutogatott, nekem pedig nevetnem kellett. Imádom és mindig felvidít. De azért kiálltam mellette.
- Na de Mark. Kisgyerekeket bántani nem szép dolog. Nem tanítottak meg rá? - próbáltam leszidni, de tudtam, hogy nem vesz komolyan. Már épp folytattam volna mondandóm, mikor Joe visszaért egy tálca innivalóval. Természetesen narancslé. - Köszönjük szépen! - rámosolyogtam, majd miután elfogyasztottuk, az órára néztem. Elég későre járt és Mikenak már aludnia kellett volna. - Nagyon szépen köszönjük a meghívást, a finom vacsorát és azt, hogy veletek lehettünk. - kezdtem hálálkodni, miután visszavettem cipőm. - Remélem tudjátok, hogy ez nekem többet jelentett most bárminél. Köszönöm. - megöleltem őket, majd hagytam, hogy Mark is elbúcsúzzon. Addig én Mikeot szeretgettem. - Holnap szombat. Gyere át délután és játszunk egyet meg elmehetünk sétálni. Oké? - szemei felcsillantak és minden nélkül igent mondott.
- Mark is jön? - kérdése meglepett, de tudtam, hogy Mark helyett nem válaszolhatok. Viszont őt sem akartam megbántani.
- Nem tudom, majd holnap kiderül. Megkérdezem tőle, jó? - hatalmasat bólintott majd megölelt és kikísért az ajtóig. Elköszöntünk még egyszer utoljára, majd elindultunk az autóhoz. Furcsának találtam, hogy Mark keze folyamatosan a derekamon volt, de egyben tetszett is. Eddig nem igen volt tapasztalatom a férfiak és gyengédség terén, szóval néha nem akartam reagálni, mert féltem, hogy nem úgy kéne, mint ahogy tenném. Most is, úgy tettem, mintha nem tűnne fel és beültem autójába. - Köszönöm, hogy eljöttél és boldoggá tetted Mikeot. - hálálkodtam, ő pedig megengedett magának egy mosolyt és örültem, hogy előttem nem a zord és megtörhetetlen énjét mutatja.
- Ne köszöngesd, én is kedvelem és látom, hogy igazad volt. Tényleg lelkileg sérült és szeretnék segíteni neki. Ő még egy gyerek és ezt átélni... hatalmas lelkierő kellett hozzá. - rátapintott a lényegre. Megértette, hogy miért is olyan fontos nekem Mike és fordítva. - Lehet egy kérdésem? - hirtelen megtörte a csendet és igazából szokatlan volt, hogy megkérdezi. Máskor csak nekem intézi a kérdést és letudja ennyivel.
- Már megvolt. - játszottam vele, ő meg szarkasztikus hangon felnevetett.
- Eljössz hozzám? - ahogy megkérdezte, szemeim kidülledtek és fel se fogtam hirtelen. Hogy én hozzá!? - Ne félj, semmi hátsó szándék nincs bennem. - gondolom látta, hogy megijedtem. Bevallom féltem. Annyira még nem ismerem, hogy el merjek menni hozzá. - Csak szeretném megismerni a múltad, a fájó dolgokat és segíteni akarok. Egy hosszú beszélgetést kérek, nem mást... - ebből gond nem lehet, de őszintén... nem tudtam, mit válaszoljak.
- Legyen, de ne sokáig. Aludni is szeretnék, fáradt vagyok. - belementem... hogy miért!? Magam se tudom. Önelégült mosoly játszott arcán, én meg nem tudtam megállni, hogy ne forgassam meg szemeim. Feltűnt, hogy nem is arra mentünk, amerre én lakom... mintha tudta volna, mit fogok válaszolni. Utálom, hogy ennyire, de ennyire kiismert két-három nap alatt. Uralkodik felettem és ez nagyon szokatlan. - De nekem is lesznek kérdéseim!! - ezt a kritériumot muszáj volt közölnöm vele és tudtam, hogy ez már nincs ínyére, de nem bántam. Én is tudni akarom, ki ő valójában. Úgy negyedórányi kocsikázás után megálltunk és mikor kiszálltam az állam a padlót súrolta és megszólalni se tudtam...
- Lexie, kérlek nézz rám. - hallottam egy ismerős hangot és próbáltam engedelmeskedni kérésének, de nagyon fájt kinyitni szemeimet. Nagyon lassan, minden fénytől kímélve hunyorogva nyitottam ki szemem és megláttam Markot, ahogy mellettem ült és arcán különös érzés játszott. Mintha aggodalom és kétségbeesés látszott volna rajta. - Hál' isten. - láthatólag megkönnyebbült, mikor ránéztem. Nem tudtam mit keres itt, azt viszont tudtam, hogy miatta jutottam el eddig a pontig. Az viszont, hogy most segített, valamit enyhített előbbi tettén. - Kérlek szólalj meg... - könyörgőn nézett rám, mire szólásra nyitottam szám.
- Mit keresel itt? - hangom halk és erőtlen volt. Éreztem, hogy alig élek. Kezemet bekötötte, de úgy, mint aki ért is hozzá. Ez egy újabb megválaszolatlan kérdés számomra. Hogy lehet az, hogy ő mindenhez ért?
- Lelkiismeret furdalásom volt és bocsánatot akartam kérni, de mire ideértem már a fürdőben a földön feküdtél eszméletlen állapotban. Behoztalak ide, bekötöttem a kezed és pár perc múlva fel is ébredtél. - elmagyarázta, hogy mi volt, amíg én máshol jártam és őszintén megmondom furcsálltam a dolgot. Miért segített és miért akart bocsánatot kérni egy olyan ember, akinek milliószor jobb élete van, mint nekem, körbeugrálják és kiszolgálják, imádják? - De Lexie, mi fordult meg a fejedben, mikor ezt tetted? - hangja nyugtatólag hatott rám és tudtam, hogy válaszolnom kell neki. Hangja ellenkezést nem tűrő volt, mégis lágy. Tisztában voltam vele, ha most megvonom a vállam, megváltozik, újra magára ölti maszkját és nem akartam. Szerettem mikor megnyílt nekem.
- Csak elegem volt már. - tudtam, hogy ennyiből is érteni fog és láttam rajta, hogy felfogta miről beszélek. Nem állt szándékomban bántani őt, de megalázott, csalódtam benne. Mondjuk nem tudom miért reménykedtem, hogy egy ilyen pasi, mint ő, nőként tekint rám. Inkább egy sajnálatra méltó ember vagyok szemében és megértem. Nem hibáztatom érte. - Remélem tudod, hogy nem haragszom. Rosszul esett, ezt elismerem, de nem tehetsz róla. Tudom, hogy neked egy gyámoltalan kislány vagyok és csak segíteni akartál, de köszönöm szépen, megoldok magamtól mindent. Mert a látszat ellenére, igenis nagylány vagyok már. - láttam rajta, hogy váratlanul érte és egyben rosszul is esett neki, mégse mondott semmit. Beletörődtem, hogy igazam van. - Hány óra van? - hirtelen eszembe jutott Mike és a vacsora.
- Hat óra lesz pár perc múlva. - ahogy kijelentette, szemeim kikerekedtek és ülésbe tornáztam magam. - Ha a vacsora miatt aggódsz, inkább átrakatjuk másnapra, de neked pihenned kell. - próbált győzködni, de nem hagytam magam. Megígértem valamit a törpének és nem akarok csalódást okozni neki.
- Nem. Én nem bántom Mikeot. Elmegyek a vacsorára ha törik, ha szakad. De megkérhetlek valamire? - nem tudtam, hogy fog reagálni kérésemre, de bíztam benne, hogy most az egyszer nem hagyja figyelmen kívül akaratom. Tekintetével válaszolt, én meg elmosolyodtam és kissé szégyellősen, lesütöttem szemeim. - Ittmaradsz, amíg elkészülök? Nem tudom mi megy egyedül és mi nem... - meglepődött, látszott rajta, de bólintott és felsegített az ágyról. Eléggé instabil állapotban voltam, így segített elmásznom a fürdőig, ahol a padlóra nézve, kirázott a hideg. Gyorsan feltakarítottam és megkértem Markot keresse ki szekrényemből a ruhát, amit mondtam neki, amíg én letusolok és hajat mosok. Erőtlen voltam, így lassan ment minden, de nagy nehezen beimádtam magam a zuhanyzóba. Letusoltam és siettem a hajmosással is, ahogy csak tudtam. De ez most elég kimerítő volt számomra. Miután végeztem, megtámaszkodtam a csap széleiben és lehajtottam fejem, hogy egy kis erőt gyűjtsek a hajszárításhoz.
- Mi a baj? - erre a kérdésre felkaptam fejem és megláttam az ajtóban Markot. Egy szál törölközőben álltam előtte és nem tudtam, hogy szégyenembe merre nézzek. - Biztos jó ötlet ez a vacsora? - beljebb jött és mint aki tudná, hogy mit érzek, támaszt nyújtott. Ahogy keze csupasz vállaimhoz ért, kellemes bizsergés futott végig gerincemen és hirtelen nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Összenéztünk, de hamar elkaptam tekintetem és válaszul bólintottam kérdésére, majd leültetett egy székre, és kifésülte hajam. Annyira óvatosan és finoman csinálta, hogy még élveztem is. Megkereste hajszárítóm és nekilátott a nem kevés munkának, ugyanis elég hosszú hajam van. Apró mosoly kúszott ajkaimra és kicsit feloldódtam közelében, pedig csak egy szál törülközőben ültem előtte. Mikor már éreztem, hogy hajam veszít súlyából, tudtam, hogy már nincs sok hátra és végez. Így is lett, körülbelül öt perc múlva lerakta hajszárítóm, majd elém lépett. - Gyere, mutatok valamit. De most tényleg ígérd meg, hogy nem fogsz balhézni, csak kedveskedni akarok. - megforgattam szemeim, majd megfogta kezem és behúzott a szobába. Egy gyönyörű barack színű, pánt nélküli estélyi volt az ágyamon. Elsőre beleszerettem, de tudtam, hogy nem fogadhatom el.
- Nézd Mark, én értem, hogy kedveskedni akarsz, de nincs szükségem rá és különben is... soha nem tudnám meghálálni neked. Nekem... - sóhajtottam egy nagyot. - Nekem nincs ennyi pénzem. - szégyelltem is magam érte rendesen. Elvégre lehetne nekem is jobb életem, ha akkor nem teszem azt, amit.
- Nem kell meghálálni. Nem azért vettem, hogy kapjak érte valamit. Csak szeretném neked adni, ennyi. Kérlek fogadd el. - próbált győzködni, de nem akartam elfogadni. Megingattam fejem, de ő nem tágított. Pár perces győzködés után belementem. Elvittem a ruhát a fürdőbe és magamra öltöttem egy pánt nélküli melltartó kíséretében. Tetszett a ruha, nagyon is. De valami nem volt tökéletes. Gondolkodtam egy keveset, majd rájöttem. Hajam csak lógott a semmibe. Elővettem a hajsütőmet, amit még a tizenötödik születésnapomra kaptam és laza hullámokba sütöttem hajam alját. A végére már majdnem azt mondtam, hogy tetszett a látvány, de a kezem.... az rontott az összképen. Sóhajtottam egyet, majd az ajtóhoz léptem. Talán elfogadható a kinézetem és nem okozok csalódást a ruhával Marknak. Ilyen gondolatok játszódtak le bennem, majd kiléptem hozzá az előszobába. Megfordult és végignézett rajtam. Szemei úgy pásztáztak, hogy zavarba jöttem és lesütöttem tekintetem. Hozzám lépett majd államnál fogva felemelte fejem. - Gyönyörű vagy. - hangja simogatta lelkem és valahogy nyugodt voltam közelében. Mosolygott, amit csak ritkán láttam tőle és tetszett.
- Köszönöm. - elmosolyodtam, majd gondolkodni kezdtem, hogy milyen cipőt fogok felvenni én ehhez a ruhához!? Nekem nincsenek csili-vili magassarkúim, de talán akad valami régebbről. Szobámba mentem és kutakodni kezdtem. Tudtam, hogy valahol van egy fekete magassarkúm, még a szalagavatómra kaptam, de nem tudtam hova tettem. Hosszú keresés után megtaláltam egy cipős dobozban a szekrény legmélyén. Egyszerű volt, elegáns és kényelmes. Nem égig érő sarka volt, csak olyan amibe normálisan lehet sétálni és nem fájdul meg tőle az ember lába tíz perc után. Magamra kaptam, majd kimentem Markhoz és bejelentettem, hogy indulhatunk. Neki szerencséje van, mindig olyan elegáns, hogy sose kell másik ruhát magára kapnia, mikor megy valakihez.
- Asszonyom? - az ajtóban meghajolt előttem és hangjában éreztem a játékosságot. Nagyon tetszett a felszabadult és normális énje.
- Uram? - én is beszálltam ebbe az apró kis bolondságba és láttam rajta, hogy örül, amiért ilyen jól fogadtam. Kiléptünk az ajtón, majd belékarolva vezetett el autójáig. Mikor megláttam a kocsit, az állam a talajt verte. Ez egy Audi R8-as... és mattfekete. Gyönyörű! Újabb és újabb kérdések vele kapcsolatba, amik megválaszolatlanok. De addig nem nyugszom, amíg mindenre meg nem tudom a választ.
- Gyere. - megfogta kezem és közelebb húzott az autóhoz, mikor látta, hogy a csodálkozástól megmozdulni se tudtam. - Még pont időben vagyunk, ha most elindulunk pont hétre odaérünk. Ugye nem akarod lekésni? - tudta, mivel bírhat rá, hogy beüljek mellé és utáltam azért, amiért ennyire jól irányít. Beadtam derekam, majd beültem az anyósülésre. Becsukta az ajtót, én pedig bekötöttem magam. Hamar benn ült mellettem, majd már indultunk is. Furcsa volt nekem ez a luxus. Ennyi idő után már teljesen elfelejtettem, milyen a normális élet. Nekem csak egy egyszerű, szürke életem van, amit senki nem akarna a magáénak, neki pedig egy csillogó és hiánytalan világa, amit mindenki irigyel, köztük én is.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy egyszer le kell ülnöd velem egy hosszú beszélgetésre. - ahogy ránéztem, szája sarkában észrevettem egy apró mosolyt és tudtam, hogy benne van. - És bocsánat. - amint kimondtam, felém nézett, de nem időzött sokat, visszafordította tekintetét az útra. Értetlenség tükröződött arcán, én meg szólásra nyitottam szám. - A maiért. Csak kedves akartál lenni, de meg kell értened, hogy nekem ez egyfajta megalázás volt. Tudom, hogy reagálhattam volna máshogy is, de a hirtelen harag beszélt belőlem. - megfogta kezem, én meg értettem, hogy ezzel azt fejezi ki, hogy nem haragszik.
Mike nem lakott messze tőlem, így pár perc alatt ott is voltunk. Úriember módjára kinyitotta nekem az ajtót, amit egy mosollyal megköszöntem. Bezárta az autót majd derekamra vezette kezét és úgy csengettünk be. Már kint hallottam, ahogy Mike végigtrappol a lakáson és igazam is lett. Kitárta az ajtót és széles mosollyal köszöntött minket.
- Jövök már, jövök. - húzott egyre beljebb, én meg csak vigyorogtam rajta. Szép és egyszerű házuk volt. Tetszett, nagyon is. Otthonos és meghitt hangulat vett körül minket és ebbe már nagyon rég nem volt részem. - Jó estét. - köszöntöttem apukáját két arcra puszival, majd a nővérét is és picit hátrébb léptem. - Köszönjük a meghívást és remélem nem gond, hogy ittvagyunk. - Mike megforgatta szemeit, én meg afféle 'most mivan?' nézéssel nyugtáztam.
- Dehogy gond, szívesen látunk itt titeket. Akik ennyire szeretik a fiamat és ennyit törődnek vele, hozzánk tartoznak. - szavai megmelengették szívemet és úgy éreztem, hogy végre olyanok között vagyok, akik nem bántanak azért, aki vagyok és ez tetszett. - Gyertek, üljünk le vacsorázni, közbe is lehet beszélgetni, de Mike már nagyon éhes. - bevezetett minket a konyhába, ahol nem ültem le egyből, hanem segítettem felpakolni az asztalra és Joe nagyon szívesen fogadta a segítséget. Látszik rajta, hogy nagyon jó apa. Helyt áll és pótolja a gyerekek édesanyját is, de hiányzik neki a felesége és ez itt megmutatkozott. Régen nem mosolyoghatott ennyit, mint velünk és tetszett, hogy miattam van jó kedve és talán egy kis időre sikerül elfeledtetnem vele a problémákat.
- Mi történt a kezeddel? - Mike gyanakvóan nézett bekötött alkaromra, én meg csak legyintettem és arra fogtam, hogy ablakpucolás közben eltörött az üveg és elvágtam a kezem. Tudtam, hogy ezt csak Joe hiszi el, de Mike nem. Sarah, a nővére is először furán nézett, de nem kérdezett rá és szerintem elhitte. - Megyünk játszani? - odaugrott mellém a kis duracellnyuszi és már húzott is magával. A szobaajtóban levettem magassarkúm, majd bementem szobájába. - Miért hazudtál? - elém állt és szemei könnyesek voltak. A szívem szakadt meg, hogy ez miattam van.
- Mike...- magamhoz öleltem, ő meg csak bújt. - Nem akartam, hogy tudják. És kérlek bocsáss meg, nem akartam ezt tenni, de akkor nem láttam más megoldást. Kérlek törpém, ne haragudj. - éreztem, hogy pár percen belül én is sírni fogok, ha így folytatjuk.
- Nem haragszom. - kicsit eltávolodott tőlem és szemeimbe nézett. - De nem akarlak elveszíteni. Anyát már nem láthatom többet és te olyan vagy nekem, mint ő. Szeretlek és veled akarok lenni. - ahogy ezeket elmondta, már az én könnyeim is potyogtak. Minden egyes alkalommal rá kell jönnöm, hogy ő nem egy a többi kisfiú közül. Ő más. Érettebb és imádom.
- Nem foglak elhagyni. Ne félj ettől. Azóta a baleset óta én még senkit nem szerettem ennyire, mint téged Manó és ez nem fog változni. Értesz? - bólintott egyet, majd újra hozzámbújt. Hallottam, hogy kopog valaki, de hál istennek Mark volt az. Ahogy meglátta könnyes arcom, egyből leguggolt hozzánk. Mike szipogása volt az egyetlen zaj, ami megtörte a csendet. Mikor csillapodni kezdett, leültettem az ágyra és kicsit rendbeszedtem arcát. - Örökre? - tartottam a kisujjam, amit ő elfogadott és máris jobb kedve lett.
- Minden rendben? - halkan, suttogva kérdezett Mark, én meg bólintottam. Értette, hogy a kezemről volt szó és nem is kérdezett többet. - Na gyere te nagyfiú. - kapta fel Mikeot, majd az ágyra tette és csikizni kezdte. Hangos kacaj töltötte be a szobát, én meg nem hagyhattam, hogy így kínozza szegény gyereket, megcsikiztem oldalát, mire arrébb lépett. Léptem utána és folytattam. Csikis. Mikenak sikerült kiszabadulnia és mikor ketten támadtunk rá, kicsit váratlanul érte. Mark próbált védekezni, ami az elején a nevetéstől nem ment neki, majd fogást talált és sikerült leállítania mindkettőnket. Mikekal összenéztünk és tudtuk, hogy ebből baj lesz. Mark rámtámadt és a halálba csikizett és piszkált. Alig jött ki hang a számon, csak csapkodtam és próbáltam szabadulni, de nem sikerült. A törpe a hátára ugrott és próbálta visszafogni, de erősen lehetetlen volt.
- Eee...eel...elééég.. - lihegtem, mire Mark leállt és rám nézett. Arcunk alig volt pár centire egymástól és valami érdekeset láttam gyönyörű, tengerkék szemeiben. Nem tudtam megmagyarázni mit, de láttam. Mike leugrott a hátáról és dorgálón nézett rá.
- Na idefigyelj öregem. - csípőre tette kezeit és tiszteletet valamint figyelmet követelt magának. - Nem tudom miből vagy, de ha egyszer összekötöm a cipőfűződet, rájössz kivel húztál ujjat. - ahogy kijelentette elnevettük magunkat. Joe is nevetett az ajtóban és csak akkor vettük észre, hogy ott áll. Szemeiből csak úgy sütött a szeretet és ahogy a fiát nézte, rájöttem, hogy jobban hiányoznak a szüleim, mint gondoltam. Nekem ez már nem adatik meg és nagyon hiányzik a szeretet az életemből.
- Kekeckedsz haver? - Mark folytatta a játékot, mire Mike kidugta a nyelvét és menekülőre fogta. Mark is ment utána, én meg vigyorogtam az ágyon ülve.
- Lexie. - Joe leült mellém és megfogta kezem. - Remélem tisztában vagy vele, hogy mióta Mike megismert téged, sokkal jobb lelki állapotba került. És én ezért hálás vagyok neked. Elérted azt, amit én nem tudtam. Nem tudtam pótolni az édesanyját úgy, ahogy kellett volna, de most itt vagy neki te és ha szabad, akkor kérnék tőled valamit. - szavai meghatottak és kíváncsian vártam kérését. - Ne hagyd magára. Nagyon sokat jelentesz neki, talán mondhatom azt, hogy betöltöd az űrt a lelkében és erre szüksége van. Ő még kisgyerek, akkor is, ha ez magatartásában és mentalitásában nem nyilvánul meg. Hatalmas seb van a szívén és te ezt begyógyíthatod. - ahogy beszélt, láttam, hogy könnybe lábadtak szemei, én meg hirtelen nem tudtam, mit is mondjak.
- Természetesen nem hagyom magára. Rám számíthattok. Nagyon jól tudom, hogy Mike és ti is, min mentek keresztül és úgy gondolom, hogy ahogy ti nekem, úgy én is lehetek egyfajta lelki támaszotok. A kis törpe nagyon sokat segített rajtam és semmi pénzért nem hagynám magára. Bízhatsz bennem. - láttam rajta, hogy megnyugszik és megölelt. Váratlanul ért ugyan, de nagyon jól esett. Tudta, hogy nekem is hiányoznak a szüleim és próbált segíteni, amit nagyra értékeltem. Valaki, aki megért. Épp elengedtük egymást, mikor visszaértek a fiúk.
- LEEEXIIIIEEE!!! - Mike sikítva ugrott ölembe. Hirtelen azt sem tudtam, mi van. De hamar rájöttem. Mark még mindig szadizza szegény kis srácot. - Te gonosz. Ezt még visszakapod, majd meglátod!! - lihegtek mind a ketten, mire Joe kiment a szobából és ahogy hallottam innivalót töltött. - Vigyázz vele, mert bánt. Elkapott és csikizett és nem engedett el, csak ha kapott egy puszit. De Lexie, ő fiú és fiúkat én nem puszilgathatok.. - magyarázott, mutogatott, nekem pedig nevetnem kellett. Imádom és mindig felvidít. De azért kiálltam mellette.
- Na de Mark. Kisgyerekeket bántani nem szép dolog. Nem tanítottak meg rá? - próbáltam leszidni, de tudtam, hogy nem vesz komolyan. Már épp folytattam volna mondandóm, mikor Joe visszaért egy tálca innivalóval. Természetesen narancslé. - Köszönjük szépen! - rámosolyogtam, majd miután elfogyasztottuk, az órára néztem. Elég későre járt és Mikenak már aludnia kellett volna. - Nagyon szépen köszönjük a meghívást, a finom vacsorát és azt, hogy veletek lehettünk. - kezdtem hálálkodni, miután visszavettem cipőm. - Remélem tudjátok, hogy ez nekem többet jelentett most bárminél. Köszönöm. - megöleltem őket, majd hagytam, hogy Mark is elbúcsúzzon. Addig én Mikeot szeretgettem. - Holnap szombat. Gyere át délután és játszunk egyet meg elmehetünk sétálni. Oké? - szemei felcsillantak és minden nélkül igent mondott.
- Mark is jön? - kérdése meglepett, de tudtam, hogy Mark helyett nem válaszolhatok. Viszont őt sem akartam megbántani.
- Nem tudom, majd holnap kiderül. Megkérdezem tőle, jó? - hatalmasat bólintott majd megölelt és kikísért az ajtóig. Elköszöntünk még egyszer utoljára, majd elindultunk az autóhoz. Furcsának találtam, hogy Mark keze folyamatosan a derekamon volt, de egyben tetszett is. Eddig nem igen volt tapasztalatom a férfiak és gyengédség terén, szóval néha nem akartam reagálni, mert féltem, hogy nem úgy kéne, mint ahogy tenném. Most is, úgy tettem, mintha nem tűnne fel és beültem autójába. - Köszönöm, hogy eljöttél és boldoggá tetted Mikeot. - hálálkodtam, ő pedig megengedett magának egy mosolyt és örültem, hogy előttem nem a zord és megtörhetetlen énjét mutatja.
- Ne köszöngesd, én is kedvelem és látom, hogy igazad volt. Tényleg lelkileg sérült és szeretnék segíteni neki. Ő még egy gyerek és ezt átélni... hatalmas lelkierő kellett hozzá. - rátapintott a lényegre. Megértette, hogy miért is olyan fontos nekem Mike és fordítva. - Lehet egy kérdésem? - hirtelen megtörte a csendet és igazából szokatlan volt, hogy megkérdezi. Máskor csak nekem intézi a kérdést és letudja ennyivel.
- Már megvolt. - játszottam vele, ő meg szarkasztikus hangon felnevetett.
- Eljössz hozzám? - ahogy megkérdezte, szemeim kidülledtek és fel se fogtam hirtelen. Hogy én hozzá!? - Ne félj, semmi hátsó szándék nincs bennem. - gondolom látta, hogy megijedtem. Bevallom féltem. Annyira még nem ismerem, hogy el merjek menni hozzá. - Csak szeretném megismerni a múltad, a fájó dolgokat és segíteni akarok. Egy hosszú beszélgetést kérek, nem mást... - ebből gond nem lehet, de őszintén... nem tudtam, mit válaszoljak.
- Legyen, de ne sokáig. Aludni is szeretnék, fáradt vagyok. - belementem... hogy miért!? Magam se tudom. Önelégült mosoly játszott arcán, én meg nem tudtam megállni, hogy ne forgassam meg szemeim. Feltűnt, hogy nem is arra mentünk, amerre én lakom... mintha tudta volna, mit fogok válaszolni. Utálom, hogy ennyire, de ennyire kiismert két-három nap alatt. Uralkodik felettem és ez nagyon szokatlan. - De nekem is lesznek kérdéseim!! - ezt a kritériumot muszáj volt közölnöm vele és tudtam, hogy ez már nincs ínyére, de nem bántam. Én is tudni akarom, ki ő valójában. Úgy negyedórányi kocsikázás után megálltunk és mikor kiszálltam az állam a padlót súrolta és megszólalni se tudtam...
