11. fejezet

Mad World

- Megígéritek nekem, hogy szánalmat nem látok majd rajtatok? Annál rosszabb nincs... nekem arra nincs szükségem. Kérlek titeket, hogy bármit is mesélek, ne szánakozzatok. - még mielőtt belekezdtem volna, ezt mindenképp tisztázni akartam velük, mert mindig is utáltam, ha valaki szánalmat érzett irántam. Nem!! Nekem annál több erkölcsöm van, minthogy szánjanak... 

Miután rábólintottak, mély levegőt vettem és kicsit összegeztem a gondolatokat fejemben, mert hatalmas katyvasz volt benn. - Nos... akkor három évvel ezelőttről kezdem. Onnantól változott meg igazán minden. - Pablo összeráncolta szemöldökét majd várta a folytatást. Tudtam, hogy innen nincs visszaút, így leültem és belekezdtem. - Idén három éve, hogy elvesztettem szüleimet és ami ennél is szörnyűbb, hogy az én hibám volt az egész. - már most kikívánkoztak könnyeim, de még visszatartottam őket, mert ha már most elsírom magam, akkor nem fogom tudni végigmondani az elmúlt évek történéseit. - Szóval... amikor hazatértem innen, még minden rendben volt. Utolsó év, érettségire készülés, ballagás. Minden ment a maga rendjén. A baj ott kezdődött, mikor bankettre készülődtem otthon. Minden jó volt az elején, megbeszéltük, hogy tízre jönnek értem az étteremhez, azonban éreztem valami furcsát és rosszat, tudtam, hogy otthon kéne maradnom, de elmentem. Jól éreztem magam és olyan hamar eljött a tíz óra, hogy mikor beszálltunk a kocsiba, kiabálni kezdtem velük, miért teszik tönkre az estémet és hogy mennyire rossz szülők... azt hozzá kell tenni, hogy ehhez a viselkedésemhez az alkohol is hozzájárult. Nem ittam sokat, de épp eleget ahhoz, hogy viszályt szítsak és veszekedjek. Azóta nem is iszok, vagy csak nagyon keveset. Pattanásig feszült volt a légkör az autóban és nem segített rajta az eső sem. Éppen egy újabb veszekedésbe kezdtünk bele, amikor hatalmas puffanás következett,megpördültünk az autóval. Sikongatás és a következő pillanatban irdatlan fájdalom hasított belém, miközben hallottam, hogy anya a nevemet kiáltja és elájultam. A következő emlékem az, mikor megérkezett a mentő és a tűzoltó. Kivágtak minket az autóból. Minden tiszta vér volt, az autó totálkáros lett és hirtelen azt sem tudtam merre nézzek. Vártam, hogy mondjanak valamit, vagy hogy anyáék nyugtassanak, minden rendben lesz, de ez nem történt meg. Egy kérdést akartam feltenni a mentősnek, de felesleges volt. Oldalra néztem és láttam, hogy a szüleim testét lefedik fekete lepellel. - Eddig bírtam tartani magam. Könnyeim utat törtek maguknak és patakokban folytak le arcomon. Leon mellém ült és átkarolta vállam, ezzel jelezve, hogy mellettem van és támogat. Pablo adott zsebkendőt és csinált egy teát, mondván, hogy nyugtató hatású. Ittam egy kortyot, majd mikor úgy éreztem, hogy kicsit visszanyertem erőmet, folytattam. - Tudtam, hogy én vagyok a hibás ezért. Ha nem kezdek el veszekedni és kiabálni, apa nyugodtabb lett volna és valahogy el tudta volna kerülni a szembejövő részeg sofőrt. Ha akkor hallgatok az érzéseimre és otthon maradok, még mindig lennének szüleim és nem kéne egy egyszobás, pici kis lyukba laknom, nem kéne meggondolnom, hogy mit engedhetek meg magamnak és mit nem, vagy egyáltalán élhetnék normális életet. De tudom... ez a büntetésem azért, amilyen hülye voltam. Na mindegy is. A baleset után a kórházban fogtak pár napra, mert igaz, hogy kisebb sérülésekkel megúsztam, de agyrázkódást kaptam, amitől minden szilárd ételt, amit a szervezetembe juttattam, viszontláttam és emellett megmozdulni sem bírtam, ugyanis sérült a gerincem. Kaptam merevítőt és erős fájdalomcsillapítókat. Ott feküdtem egyedül és tudjátok mi az ennél is szomorúbb!? Senki nem látogatott meg. Senki! A nagyszüleim elfordultak tőlem, miután beszéltek a rendőrrel, aki engem is kihallgatott. Gondolom elmondta nekik, hogy mi történt pontosan... Három éve egyedül élek. A kórházban is végig egyedül voltam, egyedül az orvosok és nővérek néztek rám néha és váltottak velem pár szót. Miután kikerültem, hazamentem. Beléptem a házba és minden úgy volt, ahogy anyáék hagyták mikor értem indultak. Apának be volt készítve az aktatáskája a másnapi munkába, anyának pedig az asztalon volt a félbehagyott bevásárlólistája. Borzalmas volt belegondolni, hogy minden miattam van és mardosott és mai napig megöl a bűntudat. Összekaptam a házat és felbontottam a leveleket. Számla, számla hátán és ahogy nézegettem őket, tisztában voltam vele, hogy nekem nincs annyi pénzem és nem is lesz, amiből kifizethetnék mindent. Szüleim spórolt pénzét megkerestem és abból egy darabig éldegéltem egymagam. Rendeztem egy gyönyörű temetést számukra és ebben a második legrosszabb dolog volt, hogy egyedül álltam a sír körül. Senki nem jött oda hozzám. Semelyik rokonom. Megvetően néztek rám, hiszen ők is engem hibáztattak. Ezzel nem is volt gondom, de elvártam volna egy kis támogatást, nem sokat... csak épp annyit, hogy egy ölelés erejéig hozzám fordulnak. Elvégre tizennyolc évesen egyedül voltam, minden segítség nélkül. A temetés után egy évig megoldottam még a dolgokat, hogy legyen hol laknom és mit ennem, de túl nőtt rajtam a dolog. Miután elárverezték a házat, el kellett tűnnöm. Tizenkilenc éves voltam, mikor utcára kerültem. - itt volt a történetem egy újabb mélypontja. Felfelé pislogtam, hogy ne kezdjek el újra sírni és több-kevesebb sikerrel, de megakadályoztam. Ellenben Pablo. Ott ült előttem egy erős férfi és sírt. Megfogtam kezét és megráztam fejem, jelezve, hogy nem kell. Ez járt, megérdemeltem. 

- Lexie...-  kezdett volna bele Leon, de leállítottam. 

- Kérlek, majd a végén, különben nem fogom tudni végig mondani. - bólintott, hogy értette, én pedig gyorsan le akartam tudni a végét. - Fél évet éltem mocsokban, piszokban, szakadt ruhában a hidegben és a legszörnyűbb, hogy annyi, de annyi pénzes ember nézett rám az utcán és egynek sem jutott eszébe, hogy egy pohár forrócsokit a kezembe nyomjon, holott eszméletlenül hideg volt, én pedig csak egy pulcsiba éltem napjaimat. Emlékszem rá, egy nap sétálgattam az utcán és gondolkodtam. Leléptem a járdáról és majdnem elütött egy autó, de valaki visszarántott. Mark volt az, bár akkor ezt még nem tudtam. Nem sokkal ezután segítettem az utcán egy Kevin nevű férfinek, aki munkát ajánlott egy kávézóban és tőle kaptam ezt a kis lakást is. Húsz évesen dolgozni kezdtem és leraktam az alapokat ahhoz, hogy megteremtsem magamnak az ételt és tudjak tisztálkodni, valamint egy-egy rongyot venni magamnak. Kevin, a főnököm rendkívül segítőkész ember és rajtatok kívül ő az, aki tudja még a történetem. Mindenben segített és olyan, mintha a bátyám lenne. Neki köszönhetem azt, hogy legalább egy megszokott rend uralkodik életembe és nem akkora káosz, mint amikor az utcán éltem és sikátorok szemeteseiben aludtam. Fogalmatok nincs arról, hogy ami nektek megvan, és van, ami csak az öletekbe hullott... hogy az másnak mekkora hatalmas kincs. Nektek van telefonotok, internetetek és olyan luxust megengedhettek magatoknak, amiről én csak álmodozok. Nektek ez a hétköznapi, nekem ez már csak álom. Illetve... belekóstolhatok. Mark egyszer betért a kávézóba, ahol dolgozom, akkor nem tudtam még, hogy Kevin testvére és ezt jól el is titkolták előlem. Emlékezett rám és akkor úgy gondoltam, hogy megsajnált, ezért hívott randira, de később kiderült, hogy nem. Elárulom nektek, hogy egy hete ismerem. - Leon szemei kidülledtek, de nem szólt közbe. - Megbántott, veszekedtünk, de hatalmas támaszom és úgy érzem bízhatok benne. Jó ember. - Ez részben Leonnak szólt, hogy nyugodjon meg egy kicsit. - Mielőtt idejöttünk volna, vele töltöttem egy napot, ami hatalmas kudarcba fulladt. Este miután Miketól eljöttünk, elmentünk Markhoz. Nyilván ti is tudjátok, vagy sejtitek, hogy tehetős ember és ezt igazolom is. Ruhákat vesz nekem, cipőt, táskát és meg sem kell szólalnom. Sosem kértem tőle semmit és ő mégis elhalmoz. Neki köszönhetem, hogy megjelenhetek itt emberként. Na de... Londonban töltött utolsó estémen, elszöktem tőle, mert nem akartam nála aludni. Ennek az lett a vége, hogy megtámadott az utcán egy csapat kigyúrt férfi és hát mondanom sem kell, hogy mit akartak csinálni velem... Ők okozták ezt is. - a pólót áthúztam a másik oldalra, hogy a véraláfutásos lapockám látszódjon ki, ezek után lesokkoltam őket derekammal, amelyen tisztán látszottak kéznyomaik. Pablo csak ingatta fejét, Leonon pedig látszott, hogy ideges és egyre jobban felhúzza magát. - Egy srác kimentett a kezeik közül és visszavitt Markhoz, ahol egy orvos megvizsgált, majd Marknál maradtam éjjel. Ellátott mindennel és gondomat viselte. Másnap hajnalban keltünk, összeszedtük a törpét és jöttünk ide. A többit pedig már tudjátok. - lezártam mondókámat és belekortyoltam teámba. Langyos volt, pont jó. Vártam a reakciókat, de egyelőre semmi visszajelzést nem kaptam. Lesokkolódtak. Pablo volt az, aki hamarabb magához tért. Felkelt és átsétált mellém. Leült és megfogta kezem. 

- Csodállak Lexie. - ennyit nyögött ki, én pedig felvontam szemöldököm. Lemaradtam valamiről!? - Ez a hatalmas kitartás és életerő ami benned van. Tudod... én már a felénél feladtam volna. Mindig is tudtam, hogy különleges lány vagy, de azt sosem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe kerülsz és te így megállod a helyed. Elképesztő vagy! - ölelt meg, amire én alig tudtam reagálni. Nem hallották, hogy mit tettem?? vagy most mi van? 

- Srácok... nem figyeltetek!? Miattam haltak meg a szüleim. Szerintem ez minden lehet, csak életerő és kitartás nem. Egy undorító alak vagyok. - lesütöttem tekintetem, mire Pablo kezei közé vette enyémeket és nyugtatóan simogatni kezdett. Nem tudott hirtelen mit mondani, de megértettem. Elvégre igazam van. - Tudom, hogy most milyen véleménnyel vagytok rólam. De örülnék ha ettől nem tekintenétek rám másként. Ugyanúgy szeretlek titeket és szükségem van a támogatásotokra. Kérlek... ne forduljatok el tőlem. Annak ellenére se, hogy ilyen ocsmány ember vagyok. - szabályosan könyörögtem nekik, mert féltem, hogy elijesztettem őket és magamra hagynak. Nem akartam, hogy ez megtörténjen, mert akkor végleg elveszíteném az összes barátomat és velük együtt azt a kevés kis emberi mivoltomat is. 

- Pablo, kicsit magunkra hagysz minket? - fordult felé Leon, de láttam és éreztem is Pablon, hogy mellettem akar maradni és ez nagyon mélyen megmosolyogtatott. Nagyon nehezen adta be a derekát és csak a sokadik kérésre volt hajlandó kimenni és kettesben hagyni minket. 

Miután betette maga után az ajtót, hatalmas és furcsán kínzó csend állt be. Nagyon ritkán éreztem ezt Leon közelébe, szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy összesen hányszor... Pár percig csak csendben ültünk egymás mellett. Én gondolkodtam és próbáltam lenyugodni, valamint kicsit rendbe szedni magam, Leon pedig végig engem vizslatott. 

- Nézd Leon... - törtem meg végül a csendet. - Tudom, hogy mit gondolsz, de hidd el, hogy mardos a bűntudat azóta is szüntelenül. Remélem tudod, hogy... - nem hagyta végigmondani amit akartam, befogta a szám és tekintetéből kiolvastam, hogy fogjam be, ő következik. 

- Sosem néznék rád másként, ezt tisztázzuk le itt és most. Nem a te hibád, ami történt, hanem azé a részeg sofőré, aki miatt megtörtént a baleset. Ne bántsd és ne marcangold magad. Erős lány vagy, aki a semmiből építgeti az életét és ez hatalmas szó. Itt vagy mindjárt húsz éves és saját magad intézel mindent. A legtöbb veled egykorúnak fogalma sincs az önállóságról és arról, hogy milyen ha saját magáról kell gondoskodnia. Emellett pedig.... nagyon sajnálom, hogy magadra hagytalak. Ha ezt tudom, soha nem hagytam volna, hogy csak reménykedj. Ott lettem volna melletted és támogattalak volna, de én hülye nem is próbálkoztam. Azt hittem, jobb lesz neked és most kiderül, hogy a lehető legrosszabb döntésemet hoztam meg három éve. Lexie... - Leon szeméből ki tudtam olvasni, hogy lelkiismeret furdalása van. Tudtam, hogy sajnálja a múltat és ha tehetné, megváltoztatná. Ezzel én is így vagyok. De mint tudjuk, ez lehetetlen. Kezemmel gyengéden megfogtam arcát és megsimogattam, hogy érezze, nem haragszom és hálás vagyok, hogy most mellettem van. - Miért vagy velem ilyen kedves azok után, hogy a legrosszabbkor hagytalak cserben? - hangja alig hallható és sírástól küszködő volt. Nem is akart a szemembe nézni. 

- Egyszerű Leon. Mert három évvel ezelőtt is és még most is az életem része vagy. Kedveltelek és kedvellek. Ahogy már mondtam, gyökeresen a részem maradtál és ez ellen senki semmit nem tehet. Ha akkor nem így alakulnak a dolgok, lehet, hogy már a harmadik évfordulónkat ünnepelnénk. - arcán meglepődöttség látszott és ez nekem örömet okozott. Tudtam, hogy azt hiszi, utálom. Hirtelen magához rántott és hajamba túrt. Éreztem rajta a megkönnyebbülést és azt is, hogy együtt érez velem és támogatni szeretne. - De gyere, menjünk a srácokhoz. Várnak ránk és a legfontosabb, hogy a koncertjeitek tökéletesek legyenek! - megpaskoltam kicsit arcomat, hogy egy kis színem legyen. Elpakoltam magam után a bögrét és kidobtam a zsepiket. Rendbe szedtem magam, mint aki nem is sírt és Leon is úgy nézett ki, ahogyan egy boldog embernek kell. Mosolygott és kicsit jobban érezte magát. Épp kinyitottam volna az ajtót, mikor megállított és pólóm visszaigazította a másik oldalra, hogy a még ép vállam látszódjon ki. Megköszöntem neki, hogy figyelmes és kiléptünk az ajtón. Pablo tekintete még mindig aggódó volt, de rámosolyogtam és bólintottam, jelezve, hogy megnyugodhat. Picit leengedett, majd együtt mentünk be a nagyterembe, ahol már Mark és Mike is jelen volt. A törpe annyira örült nekem, hogy a nyakamba ugrott és megszorongatott. Rossz helyen fogta meg vállam, így picit felszisszentem, de sikerült elterelnem magamról a figyelmet, nehogy mindenki kérdezősködni kezdjen, hogy mi a baj, mi történt... nem volt kedvem, hogy még egyszer elmeséljem a történetem. 

- Most hogy mindenki itt van. - kezdett bele Mark és éreztem, hogy ez elég erőteljes célzás volt nekem. Szúrós szemekkel válaszoltam, ő pedig amolyan "beszélni fogunk" fejjel válaszolt. - Sikerült kiválasztanotok az utolsó négy dalt? - érdeklődött, mire a srácok összenéztek és bólintottak. Valami rosszat sejtettem, de kíváncsian vártam, hogy mi az a négy dal. Markkal elolvastuk és nem akartam hinni a szememnek. Hitetlenkedve néztem rájuk, ők pedig széles mosollyal álltak előttünk. - De a negyedik szám rajt sem volt a listákon. Azt honnan szedtétek?? Ugye tudjátok, hogy csak saját számot adhattok elő? - kérdezősködött Mark, én pedig felé fordultam, hogy megmagyarázzam. 

- Azt a számot még én írtam mikor itt jártam. Életem első és utolsó zenéje volt egyben, amit én írtam és énekeltem. - miután vele letisztáztam, a többiekre néztem. - Megmagyarázzátok? - tettem fel a kérdést, mire Leon előrébb lépett. 

- Szeretnénk ha fellépnél velünk. - ahogy kijelentette, ledöbbentem. Hogy micsoda?? Én!? Normálisak? - Tudjuk, hogy erre nem mindig lesz lehetőség, de bízunk benne, hogy egy-két koncerten két szám erejéig szerepelhetsz velünk. Ez lenne az egyik, a másik pedig amivel anno búcsúztattunk. Nélküled egyik se ugyanaz. - győzködött, de tudtam, hogy nekem ebbe nincs beleszólásom és különben meg... nem tudok annyi ember előtt énekelni. 

- Akkor lássuk, hogy mit találtatok ki. - szólalt meg hirtelen Mark, majd feltessékelt a színpadra. - Tiéd a terep Lexie. - riadtan tekintettem rá, de arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Mint egy jéghegy. Merev és hideg tekintete belém hatolt és fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Pablo természetesen asszisztált ehhez az őrültséghez és beindította a zenét. Ahogy leültünk és felidéztem a koreográfiát, le is nyugodtam és csak élveztem az egészet. Próbáltam mindent beleadni és reméltem, hogy amiről a dal szól, azoknak is át tudom adni, akik csak nézik. Kicsit felszabadultam és jobban éreztem magam. Ez a hely mindig is jó érzéseket keltett bennem és ahogy nézem, ez most sem változott. Egyszerűen csak jó érzés volt előadni ezt a számot és azokkal énekelni, akikre számíthatok és akiket a barátaimnak mondhatok. Ritka az én életemben az ilyen. Láttam, hogy Mark is megértette, mit is jelent ez nekem és vigyorogva nézte végig az egészet. Nem sűrűn látom őszinte mosollyal az arcán, sőt... alig mosolyog. Mindig elrejtőzik a jól megszokott maszkja mögé és ez valamelyest bosszant. Alig enged a közelébe, nagyon nehezen beszél magáról és a bizalma rettentő törékeny, de ilyenkor mintha más ember állna előttem. Ilyenkor látom hogy tényleg az a huszonhat éves fiatal férfi akinek lennie kell és nem egy keménykezű, komoly vállalkozó akit a világnak mutat.

Tekintetünk összefonódott mikor a színpadon álltam és egyszerűen azt éreztem, hogy mosolyognom kell. A látványa, a kedve és maga az egész lénye mosolygásra késztet. Leon is látta ezt a pillanatot és gondolom szándékosan ölelt magához, hogy gratuláljon, hogy ilyen jól emlékszem. Annyira átlátszó volt, de megértettem. Mind a két srácnak kellemetlen a helyzet, de talán nekem jobban. Nem akarok játszani velük... egyáltalán nem. Az nem az én műfajom és ha sokáig folytatom, nem fogok tudni belenézni a tükörbe. 

Amilyen gyorsan csak tudtam, kibontakoztam Leon karjaiból és leugrottam a színpadról, hogy csak az övüké legyen a figyelem és gyakorolhassanak. Már nincs sok idejük, hogy a koreográfus és a sok tanár ideérjen. 

- Sziasztok! - ahogy gondoltam, be is lépett az ajtón egy elég színes csapat. Ránézésre mindenki el tudta dönteni, hogy melyik személyhez mi tartozik. A srácok kicsit megilletődtek, elvégre teljesen új nekik ez az egész és meg is értem őket, hogy tartanak tőle. Teljes átalakulás a turné előtt, magyarul kikupálják őket, aztán alig van idejük betanulni mindent. Kicsit sajnáltam is őket, de tudtam, hogy menni fog nekik, hiszen profikká nőtték ki magukat. 

- Srácok, magatokra hagyunk titeket, had ismerkedjetek és nekiláthattok a munkának. Sok szerencsét, holnap délben találkozunk ugyanabban az étteremben, ahol tegnap este vacsoráztunk! Várok mindenkit szeretettel! - fogta meg Mark Mike kezét és elindultunk kifelé. Még intettünk egy utolsót és már ott sem voltunk. - Visszamegyünk a hotelbe, eszünk valamit aztán megmutatjuk Mikenak a város egy kis részét. Mit szóltok? - nézett ránk Mark, mire mind a ketten hatalmas mosollyal bólintottunk. Beszálltunk az autóba, ahol egy aktányi papír várt Markra. Rögtön a kezébe kapta és mint a legféltettebb kincsét, meg se mutatta, rá se nézhettünk jóformán. Nem értettem, mi ez a hirtelen titkolózás, de nem is érdekelt. Mike lekötötte minden figyelmem. 

- De ugye megnézünk mindent??? Lexiiiiieee... kérlek, kérlek, kérlek! - pattogott a kis törpe, én meg csak mosolyogni tudtam izgatottságán. Örömmel töltött el, hogy ennyire boldog. Főleg, hogy közöm van a boldogságához. Adhatok neki valami maradandót, valami olyan emléket, ami talán örökre elkíséri és mindig emlékezni fog rá. 

- Nyugi manó... mindent megnézünk, ami ma belefér, lesz még nap holnap is. - rákacsintottam, mire átölelt, majd kiszálltunk az autóból, mivel megérkeztünk a hotel elé. Mark egész végig telefonált és alig foglalkozott velünk, de nem kerítettünk neki nagy feneket, mert üzletember, biztos dolgozik. De felfigyeltem egy kis részletre. 

- Nem, még nem mesélte, de most hogy már tudom, megértem. - hirtelen elgondolkodtam, hogy vajon kiről lehet szó. Nem tudtam elképzelni az előzményét ennek a mondatnak és úgy tűnt, hogy számomra nem lényeges, mert ha a srácokról lenne szó, biztos szólna vagy kérdezne. Megvontam vállam majd Mike megfogta kezem és berángatott a liftbe, mondván hogy igyekezzek mert ő farkas éhes. Felkuncogtam tettén. Annyira gyermeki és tiszta még a lénye, hogy öröm ránézni. 

- Mit eszünk? - rontott be Mike és már le is ült az asztalhoz, ahol természetesen már ott várt minket az étel. Mark mindig előttünk jár pár lépéssel. - Aztaaaaa!! - szemei csillogtak ahogy végignézett a finomabbnál finomabb falatokon. 

- Nekem el kell mennem ebéd után egy kis időre, de utána csatlakozok hozzátok. - ült le mellénk Mark is. - Van egy kis elintézni valóm, de ti nyugodtan nézzetek körbe addig. - eresztett meg egy félmosolyt, majd beletörődtünk és enni kezdtünk. Furcsa csend keletkezett, amit nem tudtam hova tenni. Mike is furán érezte magát, ami meglepő volt, hiszen mindig örökmozgó és életvidám, de most láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Így ment ez egészen addig, amíg nem végeztünk az ebéddel. Mark szólt valakinek, hogy jöjjön és takarítsa el a maradékainkat, elment átöltözni egy kicsit lazább ruhába, majd már ott sem volt. Mike és én értetlenül álltunk a történtek előtt, de nem tudtunk mit tenni. Megígértem a törpének, hogy én elviszem egy-két jó helyre és ezt be is tartom. 

- Mehetünk? - mosolyogtam rá az ajtóban, ő pedig hatalmas mosollyal bólintott majd már ki is léptünk a lakosztályból. Láttuk, hogy Mark rendelt nekünk kocsit, de nem éltünk ezzel a lehetőséggel most. Tudtam, hogy a közelben van két múzeum is, ami érdekelheti Mikeot és igazam is lett. Órákat időztünk el mind a kettőben és öröm volt nézni ahogy csillognak a szemei. Tudtam, hogy már nincs sok időm estig, így már nem sok minden fér bele, de egy helyre még el akartam vinni. - Törpikém, megmutatok neked egy helyet, ami számomra a legkedvesebb és remélem, hogy neked is tetszeni fog. - megfogtam kezét majd elindultunk a park felé. Izgatott volt, hogy hova is viszem, alig bírta kivárni míg odaérünk. Egész végig nyaggatott, hogy mondjam, el ő nagyon kíváncsi, nem bírja ki addig, el fog ájulni és a többi hasonló próbálkozás. - Itt is volnánk. - mutattam előre, mire ő kitágult szemekkel és hatalmas csodálattal nézett körbe. 

- Lexie, ez gyönyörű. - sétáltunk beljebb. - Körbejárjuk az egészet? - nézett rám, mire én bólintottam. Annyira megnyugtató ez a hely. Nagyon jó az összhang, a környezet és csend van, ami meglepő egy ekkora városban. Ide mindenki pihenni, gondolkodni vagy csak sétálni jön ki. Láthatólag Mike is észrevette, hiszen csendesen lépkedett mellettem, holott láttam rajta, hogy legszívesebben szaladgálna. Már egy órája sétálhattunk, mikor megpillantottunk egy ismerős arcot. Mark tartott felénk nagy léptekkel. Ránéztem órámra és délután ötöt mutatott. Nekem sürgősen haza kell érnem, elvégre hét órára jön értem Leon. Lehajoltam Mikehoz és elköszöntem tőle, majd odaszóltam Marknak is, hogy hazamegyek készülődni, mire ő értetlen fejet vágott, de mielőtt megszólalhatott volna már el is tűntem. Nem volt kedvem magyarázkodni és különben is sietnem kellett. Fél hatra beestem a lakosztályba és már meg is engedtem a fürdőben a vizet. A lehető leggyorsabban zuhanyoztam le és mostam hajat, majd egy szál törölközőben álltam a szekrényem előtt. Annyi meseszép ruha volt előttem, hogy nem tudtam választani. Úgy döntöttem, hogy előbb megcsinálom a hajam, addig gondolkodom a ruhákon, de ezzel se voltam előbbre. Hajamat egyszerű hullámokba sütöttem majd pár tincset hátra csatoltam. Egyszerű, de nagyszerű.
- Sziaa!! - kapott el Mike a nappaliban, mire arcomra széles mosoly húzódott. - Hova készülsz? - érdeklődött miközben követett be a szobámba.
- Egy gálára megyek amit az éhező gyerekekért rendeznek. - álltam vissza szekrényem elé. - De nem tudom melyikbe menjek. - sóhajtottam egyet, mire Mike már ugrott is. Bemászott a ruhák közé és válogatni kezdett. Nevetnem kellett. Annyira aranyos és remélem ha egyszer lesz egy fiam, ilyen lesz, mint Mike.
- Ezt vedd fel! - adott a kezembe egy türkiz, földig érő, pánt nélküli szoknyát. Tényleg csodaszép darab volt és tetszett. Megköszöntem neki egy arcra puszival, majd rohantam vissza a fürdőbe. Nagy nehezen felöltöztem, de rájöttem, hogy hátamon ott éktelenkedik az a hatalmas véraláfutás, amit nem célszerű egy ilyen eseményen mutogatni. Csalódott fejjel indultam vissza, de Mark az ajtóban elkapott. Tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni, de megijedtem tőle. Minden szó nélkül leültetett a nappaliban és eltűnt. Nem mertem felkelni, tudtam, éreztem, hogy mérges rám, így inkább nem húztam ki még jobban a gyufát. Pár perc múlva visszatért egy dobozzal a kezében. Értetlenül néztem rá, de amint kinyitotta, megértettem. Elfedte a hátamon a sebet alapozóval és púderrel, de közben egy szót sem szólt hozzám. Frusztrált, hogy nem tudom miért ideges és ez engem is dühített. Tudtam, hogy körülbelül tíz perc múlva megérkezik értem Leon és addig tisztázni akartam mindent, de Mark egy csepp hajlandóságot se mutatott. Miután végzett és nagyjából mint egy pulikutya mentem utána és próbálkoztam szóra bírni sikertelenül, meguntam és megálltam.
- Mark Fewer! Elegem van! Vagy most azonnal elmondod, hogy mi a fészkes fene ütött beléd vagy holnap a kora reggeli géppel visszarepülök Londonba. - kikeltem magamból, amin nem csak Mark, de én is meglepődtem. Szinte sosem kiabáltam senkivel sem, de most muszáj volt. Feszített belülről valami megmagyarázhatatlan. - Mike, menj most a szobádba kérlek. - néztem a nappaliban ücsörgő törpére, aki kétségbeesett szemekkel pillantott rám, de szót fogadott és elment. - Miért viselkedsz így? Mivel érdemeltem ki, hogy nem szólsz hozzám, levegőnek nézel, de arra kíváncsibb vagyok, hogy miért vagy rám mérges? - bombáztam kérdéseimmel, ő pedig szúrós szemekkel méregetett. De most az egyszer nem engedtem, hogy ezzel bármit is elérjen. Megacéloztam magam és álltam tekintetét. Tudtam, hogyha nem tűnök határozottnak, ő nyer és ezt nem akartam. - Megmagyarázod vagy elkezdhetek csomagolni? - karba tettem kezeim, ő pedig lemondóan sóhajtott.
- Tudok mindent. - ennyit mondott, én pedig nem tudtam mire gondoljak. - Te, a szüleid, a múltad... mindent! - kikerekedtek szemeim és ha eddig nem voltam ideges, akkor majd most.
- Te nyomoztál utánam? - hangom két oktávval feljebb ugrott, ő pedig oldalra fordította fejét. Nekem ennél több se kellett, berohantam szobámba, elkezdtem a táskámba dobálni cuccaim, hogyha hazaértem a gáláról, csak felkaphassam és menjek a reptérre. Olyan mértékben elöntött a düh, hogy tudtam, ha hozzám szól, itt kő kövön nem marad. De hálisten' kopogtak. Kisiettem ajtót nyitni.
- Szia! - köszöntött Leon egy hatalmas mosollyal és egy csokor kék rózsával. - Gyönyörű vagy! - nézett végig rajtam, amibe belepirultam. Megöleltem, majd beljebb invitáltam.
- Vízbe teszem ezeket és felkapom a magassarkúm. Fél pillanat. - gyorsan kerestem egy vázát és beleraktam a csodaszép csokrot, amit a nappali asztalon helyeztem el. Közben szemem sarkából láttam, hogy Leon és Mike beszélgetnek valamiről, Mark pedig eltűnt. Gondolom a szobájában lehet.Ahogy a srácok észrevettek, elhallgattak. Sunyin néztek rám, tudtam, hogy rólam beszéltek. Mike odafutott hozzám és megölelt.
- Ne szomorkodj. - ennyit súgott fülembe, amitől nekem mosolyognom kellett. Annyira angyali lelke van. Ezt sosem fogom megszokni. - Szép vagy és szeretlek. - nézett fel rám, nekem pedig könnyek gyűltek szemembe.
- Én is szeretlek manóm és köszönöm. - adtam egy puszit arcára, majd letöröltem a kósza könnycseppeket és Leon felé fordultam. - Hozom a táskám és mehetünk. - rámosolyogtam, mire ő bólintott. Karon fogtam Mikeot és megkértem, hogy válasszon nekem egy táskát, ha már ilyen remek ízlése van. Választott is egy egyszerű fekete pici táskát, amibe gyorsan belepakoltam, felkaptam fekete magassarkúm majd visszamentünk a nappaliba. Elköszöntem Miketól egy hatalmas öleléssel, Markra pedig rá se hederítettem. Majd talán elgondolkodik azon, hogy mit és hogyan csinál az életében.
- Mehetünk? - fogta meg kezem Leon, én pedig bólintottam, majd már ott sem voltunk. Egy nagy fekete limuzin várt ránk a hotel előtt. Beszálltunk majd már úton is voltunk a gála helyszínére. Bevallom, kicsit izgultam. Még sosem voltam ilyen helyen és félek, hogy nagyon kitűnök majd, de nagyon remélem, hogy minden rendben lesz. Ahogy ezeken gondolkodtam, meg is érkeztünk. Leon kisegített az autóból, majd a vörös szőnyegre vezetett. A látvány már innen is csodálatos volt, bár sokkal jobb lett volna ha a paparazzik nem rondítanak bele. A vakuk folyamatosan kattogtak és hogy eleget tegyünk kérésüknek, Leon megállított és átölelte derekam pár kép erejéig. Feszengtem. Ez a szituáció még teljesen új és nem szeretek amúgy sem reflektorfényben lenni. Leon érezhette is, mert tovább mentünk. Beérve csodálatos látvány tárult elénk, de nem tudtam sokáig gyönyörködni, mert megjelentek Leon szülei.
- Szia Lexi, úgy örülünk, hogy újra láthatunk. Reménykedtünk, hogy a fiúnknak megjön az esze és visszahódít. - öleltek magukhoz, ami jól esett, de egyben megleptek mondandójukkal. Visszahódítani? Arról még szó sem volt, hogy együtt lennénk. Miért kell minden férfinak gerinctelennek lennie? - Nem is zavarunk tovább, majd gyertek oda az asztalunkhoz. Jó szórakozást! - ott is hagytak minket, én pedig mérgesen néztem Leonra, le akartam lépni a mosdóba, de megfogta karom és visszahúzott.
- Sajnálom, de nem hagytak békén. - kezdett el magyarázkodni, én pedig nem akartam hinni a füleimnek. - Lexie, kérlek. Nem kell semmit se csinálnod amit nem akarsz. Nem kötelező és csak a szüleimnek mondtam ezt. Más úgy tekint rád, mint egy kedves ismerősömre. Ne haragudj rám, ez az összejövetel nem rólunk szól... csináljuk végig. - próbált arcomról leolvasni bármit is, de nem tudott. Szerencsémre a póker arcot már begyakoroltam. De végül beadtam a derekam és bementünk az éppen táncolok közé. Hát... remek estének nézünk elébe...