13. fejezet

 

The past

Nem okozott nagy meglepetést, hogy tényleg mindent összeszedett az eddigi életemből. A legapróbb részletekre is figyelt és képekkel dokumentálta az egészet. Nagyon jó nyomozója lehet, mert tényleg itt volt minden. Mikor vesztem össze véglegesen legjobb barátnőmmel, kiskoromban hol voltam a legszívesebben, milyen ajándékokat kaptam az ünnepekre, milyen sérülésekkel kerültem kisebb-nagyobb időre kórházba és tényleg az egész életem papírra vetve, feketén-fehéren itt hevert előttem. Ahogy lapozgattam és nézegettem a múltam, rá kellett jönnöm, hogy lehet, hogy elvesztettem a számomra legfontosabb embereket, de kaptam utánuk hármat. Nem pótolják a szüleimet, de minimális szinten betöltik azt a hatalmas űrt lelkemben, ami egész eddig üresen tátongott és csak fájdalmat okozott. 

Kevin, a főnököm egy csodálatos ember. A világon az első és egyetlen olyan férfi, akinek odaadtam a bizalmam és ez azóta is töretlen. Mintha a bátyám lenne. Tudom, hogy ez mennyire elcsépelt és hülyeség, de tényleg szinte családtagként tekint rám, felnézek rá és szeretem. Nélküle még mindig az utcán lennék és kitudja mi lenne velem, de hála Kevinnek élhetek emberi körülmények között. Sosem leszek képes ezt meghálálni neki és bármennyire is hangoztatja, hogy semmivel nem tartozok, én nem tudok efölött csak úgy elsiklani. Mindig amikor tudok vele vagyok, segítek neki és plusz munkát vállalok, hogy ne legyen egyedül a kávézóban, de még ez is kevés. Hiányzik már és tudom, hogyha hazaérek, első dolgom lesz a kávézóba menni és éjjel-nappal nyaggatni. 

Itt van nekem Mike. Életemben talán a legmeghatározóbb személy, annak ellenére is, hogy még csak hat éves. Ő maga ad nekem erőt és bátorságot ahhoz, hogy emberek között legyek és próbáljak nyitni mások felé. Példakép, bármilyen viccesen is hangzik. Én sosem voltam képes egyről a kettőre lépni szüleim halála után, de ő segített nekem. Édesanyja halálával kiszakítottak belőle egy darabot, de nem hagyta, hogy ez örökre a földbe döngölje. Felállt és felemelt fővel jött az én életembe, hogy segítsen. Mikor megismertem történetét, tudtam, hogy egymás támaszai leszünk és igazam is lett. Azóta minden egyes nap találkozunk, beszélgetünk, lelket öntünk a másikba és természetesen szeretjük egymást. Tudom, hogy ez egy életre szóló kapcsolat és hogy ezt Mike is pontosan érzi és tudja. Néha olyan, mintha az anyukáját látná bennem és ezért kötődik hozzám ennyire, de én nem bánom. Ha ezzel segítek neki, örömmel teszem. A mindenem lett fél év alatt és bármire képes lennék, csakhogy neki jó legyen. De ezzel már nem vagyok egyedül. 

Mark. Hihetetlen, hogy egy hét mennyi mindent képes megváltoztatni egy ember életében. De az még hihetetlenebb és felfoghatatlanabb, hogy egy ember mennyire befolyásolhatja az életem. Betoppant és fenekestül felforgatott mindent amit csak lehetett, de nem bánom. Lehet, hogy ez kell egy új élethez, hogy magam mögött tudjam hagyni a múltam és tovább tudjak lépni. Egyre inkább hozzászokom közelségéhez és az új dolgokhoz, amibe belevisz. Lassan már hiányolom ha nincs velem és eléri nálam azt, hogy kötődjek hozzá. Segít, támogat és mellettem áll annak ellenére is, hogy alig ismer. Számomra ez érthetetlen, de mindent megteszek azért, hogy megértsem ezt a rejtélyekkel és titkokkal teli férfit. Nagyon szeretném, hogy előttem ne a jól megszokott maszkját mutassa, hanem a valódi énjét. 

- Lexie. - gondolataimból egy fáradt és halk hang szakított ki. Mike dörzsölte szemét az erkélyajtóban és ahogy rámosolyogtam, leült mellém. Átkaroltam és hagytam, hogy mellkasomra dőljön. Az álom még ott volt szemeiben. Egy jó ideig hallgattam szuszogását és mikor azt hittem, hogy visszaaludt, elvette tőlem a papírokat és belelapozva nézegetni kezdte a képeket. Tekintete megakadt egy képen, amin a szüleimmel mosolyogtam. Még egy családi fotózás alkalmával készült a kép és rengeteg emléket idézett fel bennem. Ahogy pörögtek bennem a régmúlt történései, akaratlanul is könny szökött szemembe, amit Mike észrevett és letörölt. 

- Hiányoznak? - kérdezte alig hallható hangon. Egy aprót bólintottam, ő pedig meleg kis ölelésébe vont. - Nekem is hiányzik anyu. - suttogta fülembe, nekem pedig újra sírhatnékom támadt. Annyi veszteség ért minket és minden terhet egymásra raktunk, várható volt, hogy egyszer egy ilyen beszélgetés alkalmával elszakad nálunk a cérna. Mike is én is szipogva ültünk és figyeltük az elénk táruló hatalmas és gyönyörű várost, Buenos Airest. - Szeretlek és tudom, hogy te nem vagy az anyukám, de attól még szeretlek. - könnyektől csillogó szemeivel pásztázta arcom. Ez az egy mondat annyira megmelengette a szívem, hogy a sós nedv továbbra is szüntelen folyt le arcomon. 

- Én is szeretlek Törpém, mindennél jobban. - magamhoz vontam egy ölelésbe és nem tudom meddig ülhettünk ott így felszínre engedve sérelmeinket, de Mark riadt tekintete rántott vissza minket a jelenbe. - Szia. - halkan köszöntem egy halvány mosolyt magamra erőltetve, de átlátott rajtam. Rajtunk. Mike felkelt és hozzásétált. Felnézett rá, mire Mark felkapta és Mike a nyakába fúrta fejét. Nyugtatásképp simogatta hátát, ami látszólag hatott valamit. Mike kezdett megnyugodni. Sóhajtottam egy nagyot, összeszedtem a papírokat, visszahelyeztem a borítékba és felkeltem. Nyomtam egy puszit a kis törpe arcára, megeresztettem egy fél mosolyt Mark felé, majd beléptem a nappaliba. Az emlékekkel teli borítékot meg akartam tartani, elvégre az én múltam és benne van sok dolog, amit én már el is felejtettem. Bedobtam szobámba az ágyra, majd a konyhába mentem, hogy csináljak egy kis kakaót, mert tudom, hogy Mike attól egy kicsit megnyugszik. Hamar kész lettem és elindultam a fiúkhoz, akik még mindig az erkélyen beszélgettek. Megálltam az ajtóban és csak hallgattam őket. Mike elmesélte, hogy mi történt vele és hogy hiányzik neki az anyukája. Nagyon bízott Markban és szinte mindent elmondott neki, amit Ő nagy érdeklődéssel végighallgatott és próbált vigaszt nyújtani. Elmosolyodtam, mert annyira hétköznapi pillanat volt, ami Markot nem igazán jellemzi. 

- Tessék Manó, hoztam neked kakaót. - kezébe adtam a bögrét miután észrevett, hogy az ajtóból nézem őket. - Ugye nem haragszol meg, ha a ma estét Camilla-nál töltöm? Tartunk egy kis csajos estét. - leguggoltam elé, ő meg töprengeni kezdett. Kíváncsi lettem volna, hogy mi járhat a fejében. 

- Nem. De akkor holnap reggel hozol nekem csokit. - alkudozott, mire felkacagtam és kezet ráztunk, ezzel megkötve az egyezséget.  

- Egyébként meg, a ma este csak a miénk. Azt csinálunk amit szeretnél. Ha Lexie tarthat csajos estét, mi is csinálhatunk egy férfi partyt. - kacsintott rá Mark, Mike pedig csillogó szemekkel kezdte tervezgetni az estéjüket. Megmelengeti szívemet, ahogy Mark viszonyul Mikehoz. Sosem kértem tőle, hogy szeresse és tessék, nem is kellett kérni. Meg kellett állapítanom, hogy jól állna neki az apaság. Ahogy Mike az ölében ült és szinte rajongással tekintett fel Markra, ő pedig széles és a legfontosabb, hogy őszinte mosollyal fogadta minden egyes bolond ötletét a törpének. Tisztán látszik, hogy szeretik egymást és remélem, hogy ez a bensőséges kapcsolat, ami köztük kialakult, még nagyon-nagyon sokáig megmarad. 

Otthagytam őket és a szobámba igyekeztem, hogy összepakoljak egy-két holmit, amire szükségem lehet este, majd a konyhába mentem, hogy készítsek valami harapnivalót. Mégsem állíthatok oda üres kézzel. Úgy gondoltam, hogy egy gyors gyümölcstorta bőven belefér az időmbe, de mivel nem volt semmi hozzávaló itt, ezért kénytelen voltam elmenni a boltba. Már épp indultam volna, mikor a srácok megállítottak. 

- Már mész is? - Mike szaladt oda hozzám. 

- Nem, még nem. Csak lemegyek ide a közeli kisboltba egy-két hozzávalóért, mert szeretnék a lányoknak vinni egy gyümölcstortát. Illetlenség lenne ha csak úgy beállítanék és nem lenne nálam semmi. 

- Mehetek veled? - csillantak fel szemei. Bólintottam, ő pedig el is tűnt a szobájába valami lazább ruha után kutakodni. Hiperaktívsága mindig megmosolyogtat. 

- Neked nincs kedved velünk tartani? - fordultam meg, hogy Mark szemébe nézhessek, de mellkasába ütköztem. Egyik karját szorosan körém fonta, másik kezét pedig arcomra vezette. Tudtam és éreztem rajta, hogy nem tudja feldolgozni az erkélyen látottakat. Nem tudja mit csináljon és hogyan segítsen és látom, hogy aggódik értünk. Megeresztettem felé egy mosolyt és még mindig vártam válaszát. 

- Mehetek. - vonta meg vállait, majd egy sunyi arckifejezéssel folytatta. - Egy csókért cserébe. - szinte már számba suttogta a szavakat, én meg gondoltam, hogy játszunk egy kicsit. Kibújtam kezei közül és gyors léptekkel hagytam ott. Meglepett arckifejezésén jót derültem. 

- Ha elkapsz, lehet róla szó. - kidugtam nyelvem, mire ő felkacagott. Imádtam hangját, ami teljesen betöltötte a nappalit. Vigyorogva menekültem előle és az étkezőbe siettem, ahol az asztal egyik oldalán álltam én, a másikon pedig ő. - A nagy Mark Fewer vesztésre áll. - kezdtem cukkolni. Felvonta szemöldökét és egy nagyot lépett felém, mire én a másik irányba indultam. - Ezzel napestig eljátszhatunk, de ideje feladnod. - tártam szét karjaimat, jelezve neki, hogy reménytelen a helyzet, de ő csaknem adta fel. Jött utánam, én pedig kaptam az alkalmon és kislisszoltam a konyhából. Kerestem egy helyet ahova elbújhatok, nem lát meg és nem is gondolná, hogy ott lehetek. Hallottam, hogy halkan szitkozódik miközben utánam kutat. 

- Rendben, akkor játszunk! - játékosság csengett hangjában és ez tetszett. Talán még sosem láttam ilyen jókedvűnek és felszabadultnak. Ez az énje nagyon is megnyerő. - Ha megtalállak öt percen belül, utána ha innen hazamentünk két napig csak az enyém vagy és mindent megcsinálsz, amire megkérlek. - ez nem is annyira vészes, elfogadható. - De ha nem lelek rád, kérhetsz tőlem két dolgot! Legyen az bármi, teljesítem! De csak két dolgot! - tökéletes. Áll az alku. Nem szólaltam meg, mert tudtam, hogy akkor rögtön elárulnám magam, de tisztában voltam vele, hogy a hallgatásom beleegyezés. Hallgatóztam, hogy merre járhat, de aztán egy idő után nem hallottam semmit. Kilesni nem akartam a rejtekemből, mert hátha megtalál, így csak vártam, hogy leteljen az öt perc. 

- Áááá. - felsikkantottam, ahogy egy kéz ragadta meg vállam. 

- Megvagy. - felhúzott magához és szorosan testéhez fogott. - Azt hiszem tartozol nekem valamivel. - szemembe nézett és várta, hogy engedélyt adok vagy elhúzódom. Kezemet tarkójára csúsztattam és beletúrtam hajába, amit ő egy határozott igennek vett és ajkaimra tapadt. Picit megrántotta alsó ajkam és táncra hívta nyelvem. Elmélyítette csókunkat és éreztem benne a vágyat, de azt is, hogy fékezi magát. Elmosolyodtam, ő pedig növelte a köztünk lévő távolságot. - Na mi az? Mi jutott eszedbe? - derekamat még mindig szorosan magához fogta és egy pillanatra sem engedett volna el. 

- Ez had legyen az én titkom. - nyomtam egy puszit arcára és mikor megfordultam Mike állt velem szembe karba tett kézzel és felvont szemöldökkel. - Na most mi történt? - drámaian széttártam karjaim. 

- Jobban szereted őt, mint engem. - továbbra is mérges arckifejezéssel illetett, én pedig ekkor értettem csak meg. Fél, hogy elveszt, hogy Mark elvesz tőle, de ezt sosem hagynám és semmi esély erre. 

Leguggoltam hozzá és megfogtam kis kezeit. Láttam, hogy csillognak szemei. Jaj ne... csak miattam ne sírjon. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire sérülékeny és vigyáznom kell rá. 

- Jól figyelj rám Manó. - letöröltem arcáról egy kósza könnycseppet. - Jöhet bárki az életembe, de tényleg. Akárki. Sosem fogom úgy szeretni, mint téged. Te egy kincs vagy és az, hogy fél évvel ezelőtt rám találtál, segítettél és velem vagy azóta is töretlenül, ezt senki más nem tudja megadni nekem. Te tudod, hogy min mentem keresztül, hasonló sebeket kaptál te is az élettől. Szerinted hagynám, hogy bárki is elvegyen tőled!? Az életem része lettél és nem engedlek el, ezt jobb ha tőlem tudod. - egy halvány mosoly suhant át arcán, de a szomorúság még mindig ott éktelenkedett tekintetében. Nem akartam pont én megbántani. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul érinti ha Markkal vagyok. - Bízol bennem? - még szinte be sem fejeztem a kérdést, már bólintott. - Akkor higgy nekem és meglátod, hogy igazam lesz. Sosem foglak magadra hagyni, akkor sem ha már nagy leszel, barátnőd lesz és belecsöppensz a felnőtt létbe. Fogadd el Törpém, tőlem nem szabadulsz meg, még akkor sem mikor már te szeretnéd. Érted? - szó szerint rám vetette magát és olyan szorosan ölelt, ahogy eddig még talán soha. Éreztem ahogy kis testéből elpárolog a feszültség és átveszi a helyét a megnyugvás érzete. - Szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban. - újra szemeibe néztem, amik még mindig könnyektől csillogtak. - Megfogadod, hogy soha többet nem gondolsz ilyen butaságokra? Én pedig megfogadom, hogy életem végig veled leszek. - felé tartottam a kisujjam, amit ő elfogadott és végre egy őszinte, nagy mosoly jelent meg arcán. Kaptam tőle egy puszit és kicsit megkönnyebbültem, hogy ezt sikerült megoldani. Mike túl fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy eltaszítsam magamtól. Soha! 

Nagy nehezen eljutottunk a kisboltig, de Mark nem jött velünk. Gondolom jobbnak látta, ha egy kis időt Mike és én kettesben töltünk. Jót is tett nekünk. Éreztem, hogy felszabadultabb és vidámabb. Kapott csokit és innivalót is, én pedig összeszedtem minden szükséges hozzávalót, de immár két gyümölcstorta van tervben. A fiúknak is készítek egyet, főleg a mai szomorkás nap után. Rájuk fér egy könnyű kis süti. 

- Állj meg úgy ahogy az előbb és nézz abba az irányba. - mutogattam, Mike pedig eleget tett kérésemnek. Muszáj volt egy fényképet csinálnom róla. Annyira hasonlított így ebben az öltözékben és pózban Markra, hogy az hihetetlen. - Tessék, nézd meg. Kiköpött Mark Fewer. - felé nyújtottam a gépet és megmutattam neki a képet amit most készítettünk és egy régebbit, amin Mark áll ugyanígy. Láttam szemeiben a csodálatot, ahogy nézte a képeket. Azt hiszem meg van a példaképe, annak ellenére is, hogy haragszik rá amiért más kapcsolatot ápol velem.

- Rólad is csinálhatok egy képet? - kiskutya szemekkel nézett rám és hogy is mondhattam volna nemet neki!? Bólintottam válaszként, majd utasított, hogy hova álljak, mit csináljak és már készültek is a képek. Mind a ketten megegyeztünk egy közös képben, ami igazából csak spontán készült, mert Mike véletlenül nyomta meg a fényképezőt.

- Egész jó. - adtam vissza neki a készüléket, elvégre az övé. - De gyere, igyekezzünk vissza, mert sosem készülök el ha így folytatjuk. - megfogtam kezét és elindultunk vissza a hotelbe. Felérve rögtön mutogatta Marknak a képeket, én meg elvonultam a konyhába és már neki is láttam a tortáknak. Az elsőt beraktam a sütőbe, addig a másodiknak a piskótáját kevertem ki. Hallottam, hogy a fiúk Verdákat néznek. Ez Mike kedvenc meséje és gondolom Mark próbál a kedvére tenni.
Elég hamar elkészültem és rendbe tettem a konyhát, majd siettem a szobámba. Kerestem valami tiszta ruhát és bevonultam a fürdőmbe. A tükörbe nézve láttam, hogy halványodnak a kis sebeim, de az a nagy a lapockámon egyszerűen nem akar eltűnni. Tudom, hogy még csak pár napja történt a dolog, de már nagyon unom, hogy a hátamon éktelenkedik. Grimaszoltam tükörképemnek majd sietve a zuhany alá álltam. Kifejezetten lassan ment a tisztálkodás. Egyszerűen csak élveztem ahogy a meleg víz áztatja bőröm. De aztán észhez kellett térnem és sietnem, mert nem akartam megvárakoztatni a lányokat. Hajat mostam, majd miután megtörölköztem, egy turbánt tekertem fejemre. Rájöttem, hogy fehérneműt nem hoztam be, így magam köré csavartam törölközőmet és visszamentem a szobámba. Szerencsémre a fiúk nagyon elfoglaltak voltak, tátott szájjal nézték a mesét. Amilyen hamar csak tudtam, felöltöztem, megszárítottam hajam és csak hagytam ahogy volt. Sminkkel nem sokat bíbelődtem, csak szempillaspirált raktam és már kész is voltam. Összeszedtem a holmijaimat, a tortát és még utoljára benéztem a szobámba, hátha itt hagyok valamit, ami kellhet.
- Én indulok srácok! - megálltam az ajtóban, mert Mike kért egy ölelést. - Szeretlek kis Törpém. - nyomtam egy puszit arcára. - Vigyázz Markra, nehogy rosszat csináljon. - elvigyorodott és bólintott, hogy értette. - Ja és fiúk, van egy kis meglepetés nektek a hűtőben. Jó étvágyat hozzá. - intettem még egy utolsót és már ott sem voltam.

- Szia! - köszöntött meleg öleléssel Camilla, majd Francesca is, aki előbb érkezett, mint én.
- Sziasztok! Hoztam egy kis sütit, remélem szeretitek. - átadtam a házigazdának, aki betessékelt a nappaliba, de rám parancsolt, hogy csak a cuccaimat tegyem le, mert azonnal indulunk is. - Hova megyünk?
- Meglepetés. - kacsintottak rám barátnőim tökéletesen egyszerre és ezzel egy időben már rángattak is kifele, mondván, hogy negyed óránk van odaérni. Tényleg sürgős lehet, mert a taxisnak is a lelkére kötötték, hogy minél hamarabb legyünk ott. Szó szerint végigszáguldozott velünk az utakon és mire észbe kaphattam volna, már ott is voltunk. Nem akartam hinni a szememnek, se a lányoknak. Ez lehetetlen. Lábam gyökeret eresztett miután kiszálltunk az autóból és akárhogy próbáltam, nem tudtam mozgásra bírni. - Na, gyere már! Tudjuk, hogy régen imádtad és foglaltunk neked időpontot mára, de még előtte át kell öltöznöd. Tudod te, hogy megy ez. - fogta meg kezem Camilla és beljebb húzott. Mindent próbáltam megnézni amit csak tudtam, mert féltem, hogy nem lesz elég időm rá. Igazuk van a lányoknak, régen nagyon szerettem és már szinte az életemnek tekintettem és nem a hobbimnak, mint ahogy sokan mások. Ez nem csak egy hobbi. Nem lehet az. Itt érezni kell és megélni minden pillanatot, amit ad ez a sport és én már sok mindent kaptam a múltban, amire büszkén gondolok vissza.
- Sziasztok! - köszöntött minket egy harmincas évei elején járó hölgy. - Biztosan ti vagytok az este hét órás vendégeink. Camilla, Francesca és Lexie, ha minden igaz. - bólintottunk, mire ő folytatta mondandóját. - Remek. A szükséges felszerelést odabent megtaláljátok. Menjetek, öltözzetek át és itt találkozunk a homokos pályán. - kiadta a feladatunkat, majd amilyen gyorsan csak tudtunk rohantunk is átöltözni. Meg is találtunk minden szükséges holmit és a pálcával a kezünkben mentünk ki a homokos lovagló pályára, ahol már három elképesztően gyönyörű, kecses és méltóságteljes jószág várt ránk. A legkülönlegesebb dolog talán az volt, hogy teljesen egyforma külsővel rendelkezett mind a három.
- Csodálatosak. - mosolyogtam rá az edzőre, aki odaadta az egyik ló vezetőszárát a kezembe, hogy egy pillanatra fogjam meg, amíg segít a lányoknak felszállni. - Mi a neve?
- Gyémánt. - ahogy meghallottam nevét, tudtam, hogy nem véletlenül kapta. Elég a szemeibe nézni. Az alázat, bizalom és a szeretet is ott csillogott a két ébenfekete smaragdban. Megsimogattam, ő pedig fejével bökött egyet rajtam. - Nahát, megkedvelt téged. - mosolygott rám Erica (az oktató). - Szinte senkit nem fogad el rajtam kívül és épp emiatt nem is szeretik őt. Nagyon ellenséges és haragos mindenkivel aki felül a hátára. Rögtön megvadul és azon fáradozik, hogy a földön tudja lovasát. Nem sok van neki hátra, mert emiatt a magatartás miatt nem tarthatjuk itt a lovardában. A gyerekek félnek tőle és a felnőttek közül is csak néhány meri megközelíteni. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy egy hónap múlva már nem lesz köztünk, de sajnos nem tudok hatni rá. Már próbáltam mindenféle oktatási módszert, de nem segít semmi. Engem is nehezen tűr meg, de elfogad úgy ahogy, viszont mást egyáltalán nem. Azért van most itt, mert az előbb akartam lovagolni rajta, de előbb a munka, aztán az edzés, úgyhogy rögtön hozok neked egy lovat. - indult volna az istállók felé, de megállítottam.
- Én őt szeretném. - túrtam sörényébe a mellettem álló csodának és vártam az edző válaszát. - Had próbáljam meg. Régen sokat lovagoltam, valamennyire értek hozzájuk. A három jármódban biztosan ülök és anno már ugrattam is velük. Kérem, had maradjon ő. Annyira gyönyörű és szeretetre méltó. Nem is tudom elhinni, amit az előbb mondott róla. Nézzen a szemeibe. - Erica meglepődve hallgatott, de nem szakított félbe. - Semmi rossz indulat és gonoszság nem rejlik benne, egyszerűen csak megértésre és törődésre vágyik. Had próbáljak meg rajta lovagolni és ha nem megy, leszállok. - próbáltam alkudozni, mire Erica egy nagyot sóhajtott és bólintott. Gyémánt felé fordultam és simogatni kezdtem a nyakát. - Tudom, hogy más vagy és bízom benned. - tekintete rabul ejtett és tudtam, hogy értette minden egyes szavamat. Erica sok vonakodás után engedte, hogy felüljek rá, de nem mozdult mellőlem egy darabig, mert félt, hogy Gyémánt olyan lesz velem is, mint mással és ledob. Minden várakozását felülmúlta, hogy olyan volt a ló, mint egy kezes bárány. Minden jelzésemre elsőre reagált, egy rossz mozdulata sem volt és mintha vigyázott volna rám.
- Ez hihetetlen. - hangjából elismerés hallatszott, ami be kell valljam, nagyon jól esett. - Gyémánt egy hat éves herélt ló, akiben túlteng az erő és energia. Sosem tudtam így kontrollálni, mint te és talán még soha nem láttam ilyen nyugodtnak és normálisnak. Fogalmam sincs mit csináltál vele, de csak így tovább. - felmutatta hüvelykujját, majd a lányokhoz engedett a pályára gyakorolni.
- Nagyon szépen köszönöm nektek ezt a meglepetést. Legalább három éve nem ültem lóháton és elmondhatatlanul örülök, hogy most újra van rá lehetőségem, nektek hála. Sosem fogom tudni ezt rendesen megköszönni nektek. - mosolyogtam a csajokra, akik már csak rám vártak, hogy lovagolhassunk.
- Ugyan Lexie, ez a legkevesebb. Megérdemled és kijár neked végre egy kis boldogság a múltad után. - teljesen ledöbbentem, elvégre egy szót sem szóltam nekik az elmúlt három évemről. Kezdtem gyanakodni Pablora, de ekkora Francesca elárulta, hogy hallgatóztak a tanári előtt, ezért tudják. - Ne nézz ránk így, hajtott minket a kíváncsiság és azt hiszem teljesen jogosan. Ha az egyik szinte legjobb barátnőd ilyen fájdalmas dolgokon megy keresztül, akkor ott akarsz lenni és segíteni. Mi nem lehettünk ott, ezért most pótoljuk. - jól estek szavai és ahogy rájuk néztem, együttérzés csillogott szemükben, de még véletlenül sem sajnálat. Ezért is szerettem és szeretem őket annyira. Mindig tudják, hogy mivel és hogyan dobják fel az embert. Valódi barátok! - Na, ne ácsorogjunk már, menjünk lovagolni! - felkuncogtam türelmetlenségén, majd arrébb mentem picit, hogy megnézzem Gyémánt mit is tud és miért mondta azt Erika, amit. Ügetni kezdtünk, de minden úgy történt, ahogy kellett. Éreztem, hogy van benne erő, de figyelt rám és a jeleimre, ezért nem is próbálkozott elhúzni és magával vinni. Teljes mértékben átadta nekem az irányítást, még akkor is mikor csak egy kis körön forgattam. Készségesen végrehajtott mindent, ezért vágtánál hagytam, hogy kicsit kiereszthesse a gőzt és mehessen. Jól éreztem magam a hátán és ahogy észrevettem, Gyémánt is élvezte a munkát. Már beálltam az akadály elé pár méterre, hogy kipróbáljam milyen vele ugrani, de ekkor meghallottam mögöttem Erica hangját.
- Ő nem ugró ló! - kétségbeesetten szaladt felém, mire én felvontam a szemöldököm. - Még sosem ugrott vele senki, az akadályt sem ismeri és nincs megtanítva neki, hogy mi is ez. Ne próbáld meg. - ahogy mellém ért, hallottam hangjában az aggódást, de engem ennek ellenére is hajtott valami. Kíváncsi voltam. Maximum esek egyet, nagy ügy. Már úgy is annyi kék és zöld foltom van, hogy plusz egy már fel sem tűnne.
- Erica, én szeretném megpróbálni. Érzem, hogy sokkal de sokkal több van ebben a lóban, mint amennyit kihasználtok. Nagy gond nem történhet, nem kőfal az akadály és ha leesek, homokra esek. De legalább kétszer szeretnék nekifutni és megnézni mit tud. Ne félts ennyire. Láthattad, hogy alattam teljesen normálisan viselkedett és nagyon készséges. Talán ez is menni fog neki. - láttam az oktatón, hogy ez nagyon nem tetszik neki, de nem tudott mit csinálni, elvégre én voltam a vendég és emellett az egyetlen olyan ember, akit Gyémánt megtűrt a hátán. Megsimogattam gyönyörű ébenfekete szőrét és kifújtam a benntartott levegőt. - Gyere nagyfiú, nézzük meg mi rejlik benned. - felvettem a szárakat és már neki is indultunk az akadálynak, de még mielőtt odaértünk volna, lelassított és megállt előtte. Nem hirtelen tette ezt, ezzel is jelezve felém, hogy vigyáz rám. - Bízz bennem, együtt csináljuk. - beszéltem hozzá, mert mintha nyugtalan lett volna. Valóban nem ismerte az akadályt és az ugratást, de éreztem az ereimben, hogy képes rá. Visszasétáltam vele az előbbi helyünkre, de közben láttam ahogy a lányok és az edző visszafojtott lélegzettel figyelnek. Újra neki lendültünk. - Gyerünk Gyémánt, tudom, hogy megcsinálod. MOST! - ahogy megszólaltam, elrugaszkodott a földről és már át is ugrott velem az akadály felett. - Ez az, tudtam, hogy menni fog! - ráborultam a nyakára és dicséretképp megöleltem. - Nagyon ügyes voltál! - megpaskoltam és visszaindultunk a többiekhez. - Erica, ha rám hallgattok, ezt a lovat soha nem adjátok vagy altatjátok el. Hatalmas kincs, te is láthattad. - beszédem közben végig simogattam ezt a csodát alattam és éreztem, hogy mennyire nyugodt és jámbor. - Szeretetre van szüksége. Én sem csináltam másképp semmit csak nekiadtam a bizalmam és szeretetem. Az egyetlen hibája, hogy nagyon lelkis ló. Már az sokat számít neki, hogy nézel rá, hogyan közelíted meg és a hátán ülve mire hogyan reagálsz, hogyan irányítod. Nincs szükség erőszakra és vehemességre, gyönyörűen reagál minden fél mozdulatra is. Gyémánt egy csoda és életetek legnagyobb hibája lenne, ha veszni hagynátok. - újra megöleltem a nyakát, mire egy hatalmasat sóhajtott, amolyan köszönetképp.
- Van érzéked a lovakhoz, nem szeretnél ezzel foglalkozni? - kérdezte Camilla miután lenyergeltünk és visszavittük a lovakat az istállóba. - Én már jártam itt korábban és a ló, amit kaptál, sosem viselkedett még így. Tényleg soha! - nyomatékosítás céljából az utolsó szót erősebben mondta.
- Szívesen foglalkoznék ezzel, elvégre régen az életem része volt és imádtam csinálni. De sajnos nincs arra keretem, hogy legyen egy saját lovam, majd talán a jövőben. - rámosolyogtam, átöltöztem és megkerestem Ericát, hogy megköszönjem neki ezt a csodálatos élményt. Még utoljára visszamentem Gyémánthoz és elköszöntem tőle is.
- Bárcsak az én lovam lehetnél. - megsimogattam a füle tövét, mire fejét a kezembe hajtotta. - Annyira értékes kincs vagy, hogy azt fel sem fogják. Kérlek viselkedj rendesen mással és ha tehetem, a közeljövőben eljövök hozzád. - adtam neki egy sárgarépát, majd újra végigsimítottam a nyakán. - Viszlát Gyémánt, vigyázz magadra. - adtam egy puszit az orrára majd kiléptem az istállóból és a lányokhoz siettem, akik már a taxi mellett vártak rám. Beszálltam és csak hálálkodtam nekik. Felejthetetlen élményt adtak nekem, amiért nem tudok elég hálás lenni.
- Elég lesz Lexie! Ha még egyszer megköszönöd, esküszöm kidoblak a szobám ablakán. - fenyegett meg Camilla, mire befogtam a szám és csak vigyorogva néztem rájuk. Még sokat beszélgettünk az este és természetesen karaokeztunk, hajat fontunk, csajos filmeket néztünk és mindent csináltunk amit egy pizsipartyn szokás. Olyan éjfél, hajnai egy körül elnyomott minket az álom és három év után talán az egyik legbékésebb éjszakámat éltem át, amire már régóta vágytam.